Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. május 6. Würtz Ádám kézírása és illusztrációja Illyés Gyula versének részletéhez Kálvária Ólomsúlyú álmok kísértenek, s bár az évtizedek felbástyázott magánya látszólag védelmet nyújt, álarcot erőltet s formáz a külvilág felé, fájdalmaim mint rózsatövis szúrások lüktetése ütemesen dobolnak napjaimban, gondolataimban, álmaimban. Az álmok... csatakos párnára izzadt, kócos haj terül szét, keservek s csalódások kísértenek, előtörnek s bújócskát játszanak - mint három évtizede tettük, gyerekkorunkban, a felső udvar mandulafái, mogyoróbokrai között, halk suttogással közelítve a pár méterre lévő kálváriát, hova soha nem mertünk átmászni, gyerekésszel csodákat sejtettünk, mégse vágytuk, féltük, kerültük. Ma már tudom, nem a keresztét tizennégy táblaképét, nem a Golgotát féltük, csak valaminek a titkát ezeken a nyáridéi délutánokon, s az est sűrűje elől visszalopakodtunk a kertbe, a ház elé, anyánk oltalmába. Anyánk meghalt, s e harminc év elkerülhetetlenül a Golgotára vezetett, hiába kértük, ne egyirányú legyen, legyen elkerülhető, megközelíteni sem akartuk. Azok a suttogó délutánok, melyeket Anyánk elvitt magával, s hiánya húz le, lefelé, a szeretet felé, a meg nem kapható, az el nem érhető, a sose-ka- pod távolié, s marad a sírás, a töviskoszorú, a hiányokból hiába építkezés, a meg nem maradás - csupán a létezés, a nagy kínai fal, az évtizedek bástyái, s nincs áttörés, a szavak sűrűjén kellene átgázolni, átvergődni, hogy ne a magány lüktető fájdalmával éljem az évtizedeket. CSEFKÓ JUDIT Domokos Eszter Rekviem egy árkádsorért Nem értem: a roskatag oszlopsor végét lezáró falat miért bontották ki? Már akkor nyitva állt az árkádsor mindkét vége, amikor utoljára itt jártunk? És aki kibontotta, miért tette? Mire gondolt? Mit jelentett számára az a fal? * Tudod, engem apám nevelt. Ő volt az egyetlen ember a világon, aki tudott velem bánni. Szeretném elmesélni neked az egész történetet, de attól tartok, hogy nem fog sikerülni. Ha az ember megkedvel valakit, szeretné vele mindenét megosztani. Az emlékeit is. Csakhogy ez most már egyre nehezebb. Régebben kezdődött az egész. Egy másik árkádsorban álltam, ez a város tele van árkádsorokkal. Ott álltam az oszlopok között, és épp készültem belépni egy boltba, a pénztárcám után kotorásztam a táskám fenekén, az volt az érzésem, hogy otthon felejtettem, és nem szerettem volna kínos helyzetbe kerülni, amikor vásárlásra kerül a sor, mikor az oszlopokon túl, a járdán megpillantottalak. Mint mindig, elfogott az öröm, hogy látlak. Elhaladtál az oszlopköz előtt, és én egy pillanatig vártam még, hogy lépj elém az oszlop túloldalán, a következő közben. De hiába vártam, nem tűntél elő. Biztosan megálltál egy pillanatra, gondoltam, talán ismerőssel találkoztál, a széles oszlop eltakar előlem benneteket. Még egy percig vártam, hadd üdvözöljétek egymást, aztán már nem tudtam halogatni a viszontlátás fölötti örömömet, és kiléptem az árkádsorból. Nem láttalak az oszlop mögött. Sem téged, sem mást. Nem kellett volna várnom, gondoltam. Mig álldogáltam, te bizonyára átmentéi a téren, olyan szögben távolodhattál el tőlem, hogy nem láttalak a széles oszloptól. Követtem tekintetemmel a feltételezett útvonalat, de sem a tér túloldalán, sem a téren sehol nem láttalak. De hiszen nem telt el annyi idő, hogy közben eltűnhettél volna valamelyikTnellékutcában. Enyhe nyugtalanság fogott el: úgy látszik, nem működik pontosan az időérzékem. Amikor később elmeséltem neked ezt az egész árkádsor-históriát, azt mondtad, nem is jártál arra aznap. Én pedig elhessegettem a belső hangot, ami azt mondta: te voltál az, világosan láttalak, soha senkivel nem tudnálak összetéveszteni. Aztán folytatódott. Amikor a régi átkádsorfelé sétáltunk legutóbb, emlékezz csak vissza, a parkon áthaladva panaszkodtam, hogy bántja a szemem a fény. A furcsa, irreális fény; úgy éreztem, hogy a tárgyak valami belső ragyogást sugároznak, nem kívülről világítja meg őket a felhőtakarón áttörni készülő nap, hanem belülről izzanak. Elhaladtunk az oszlopsor mellett, távolról gyönyörködtünk a szemközt pompázó hatalmas barokk palotában, amelyet én egy különös, izzó, de tökéletesen áteresztő fényközegen át néztem, te kedvesen apró, intim butaságokat mondtál nekem, amikkel mindig meg tudtál vigasztalni, ha valami bajom volt, s mint minden eddigi sétánk alkalmával, most is megszámoltuk az oszlopokat, mind az ötvenkettőt, annyit, ahány hét van egy évben. Micsoda szám- misztika ez, nevettük, vajon miért kellett a barokk palotára annyi ablakot vágni, ahány napja van az évnek, vajon miért kellett a barokk oszlopsornak épp ötvenkét oszlopból állnia? Még az árkádsorhoz tartozó épület is négy egyforma házból áll, mutattad: a négy évszak miatt bizonyára. Így érkeztünk az oszlopsor végére, és közben észrevettük, hogy^z omlatag épületnek több mint felét kiürítették már. Nyitott és betört ablakokon át bepillanthattunk az üres, boltíves szobákba, melyekben hajdani kanonokok emléke kisértett. Csak nem akarják lebontani? - kérdeztem nyugtalanul, amire te azt válaszoltad: lehet, hogy renoválják. Minden egyszerű volt és logikus, mint mindig, ha mellettem voltál. Emlékezz csak vissza: mielőtt elhagytuk volna az utolsó oszlopot, egy percre megálltam. El akartam mesélni neked, hogy gyerekkorom óta ez az árkádsor mindig valami fontosat jelentett nekem, hogy valahányszor erre jártam, odavonzott magához, hogy első gyerekkori idetévedésem óta saját külön szertartásommá vált, amit most is szeretnék megtenni: végigmenni a kopott, évszázados deszkákon, a boltivek alatt, egyedül, az oszlopsor nyitott végén belépve és lassan haladva a perspektivikusan összeszűkülő, nyitott folyosón a másik vége felé, amit az utolsó, befalazott árkád zár le. Különös érzés nyílegyenesen haladni egy megszabott úton, egy olyan folyosón, amelybe szabad a belépés, és amelyből^ kezdettől fogva tudod, a másik végén nem lehet többé kilépni. Persze nem kötelező végigmenni: az oszlopközökön bármikor kiléphet az ember a világba, vagy bármikor beléphet onnan valaki. De volt valami szimbolikus az egészben, soha nem mertem végiggondolni, mit is szimbolizál. Sokszor tűnődtem rajta: vajon az építők végiggondolták? Mindezt el akartam mondani neked, de már nem volt időm, mert megpillantottam valakit, épp abban a pillanatban, amikor az árkádsor nyitott végéhez értünk. Tudod jól, hogy apám tizenegy éve halt meg. Képtelenség lett volna azt mondanom neked, hogy ő az, de én úgy éreztem, hogy ő, pedig az eszem figyelmeztetett, hogy ez lehetetlen, nyilván valaki más, aki hasonlít hozzá, emlékeztet rá. A pótolhatatlan veszteségek mindig ilyen abszurd reményeket ébresztenek az emberben, biztosan azért, mert érzelmileg olyan erősen hatnak, hogy védekezésből eltompul az értelem: nehezebb elfogadni a realitást, mint reménykedni valami lehetetlenben. Hogy magyarázzam még neked: tudtam, hogy nem ö az, és tudtam, hogy ő. Tudod jól, hogy soha semmit nem tiszteltem annyira, mint a valóságot. Ez kegyetlen dolog, kíméletlenné teszi az embert, de erőt ad szembenézni a világgal. Mindig úgy éreztem, hogy az illúziók kiszolgáltatják az embert, a valóság erőt ad, csak ez erősíthet meg a magad igazában: ezért nem tudtam soha elviselni a hazugságot. Soha. Ezért nem szólhattam egy szót sem. Nem mondhattam neked: nézd, ott megy apám. Nem mondhattam, mert nem volt igaz, legalábbis számodra nem, ha ezt mondom, hazudtam volna neked. De éreztem, hogy utána kell mennem, utol kell érnem, meg kell érintenem, vissza kell szereznem magamnak -, mert számomra igaz volt, fogalmam sincs, hogy magyarázhatnám ezt meg pontosabban. Úgy látszik, van valamilyen belső realitás is, amiről eddig nem tudtam. Szó nélkül ott hagytalak hát, és beléptem a Kanonoksorba. Te, aki soha nem láttad apámat, azt gondolhattad, hogy egyszerűen végig akarok menni az oszlopsoron, mint máskor. Gondolom, türelmesen vártad, hogy játsszam végig a kis játékomat, végezzem el a szokott szertartást. Apám hatalmas alakja előttem haladt kissé görnyedten az oszlopok között, az oldalról tompán beszűrődő fehér fényben világosan láttam, hogy a szürke, fenyőágas télíkabátja van rajta és a régi barettje. Hatalmas teste a lehető legvalóságosabban nehezedett lábára, pontosan úgy járt, mint régen, lassan, nyugodtan, megfontoltan. Széles háta mérhetetlen jóságot sugárzott, már attól.is, hogy mögötte lépkedtem, hogy követtem, megnyugvás fogott el, a régi, ismerős, hasonlíthatatlan biztonságérzet, melegség, ezt soha nem éreztem senki más közelében, és azóta sem, hogy elvesztettem. Ezért nem is siettem, előbb.érezni akartam a közelségét, s csak aztán elébe toppanni, magamra vonni.békés, szürke tekintetét, mely soha nem tükrözött meglepődést, csak értelmet, nyugalmat és megértést, megpillantani szürke szemében az öröm kékes fényét, tekintetébe burkolózni. Nem siettem, amit később megbántam. De azért sem siettem, mert nem akartam váratlanul rárontani, nem akartam izgalmat okozni neki, hiszen azért járt ilyen lassan, mert szívbeteg. Vigyáznom kell rá, gondoltam, mint régen, mint mindig. Párhuzamosan haladtunk. Nem néztem hátra, ném mertem a tekintetemet levenni róla, nehogy eltűnjön, nehogy kiderüljön, hogy csak káprázat. Te úgyis ott állsz az oszlopsor nyitott bejárata előtt és vársz rám - gondoltam. Ez kettős biztonságérzetet adott. Könnyűnek és nyugodtnak éreztem magam, még soha életemben nem voltam ilyen nyugodt. És akkor hirtelen, szinte a semmiből elém lépett valaki. Oldalról lépett elém, de nem az oszlopközből, furcsa érzés volt, mikor rájöttem, hogy nem kívülről lépett be az oszlopsorba, hanem valahogy belülről, az imént még nem volt itt, és most előttem áll. És akkor észrevettem, hogy a vaskos oszlop, amely mellett áll, nyitva van. Hogy magyarázzam meg? Nem volt az oszlopon ajtó vagy ilyesmi. Egyszerűen megnyílt, és belül üres volt. Emlékszel, meséltem neked Sándorról. A nyáron halt meg, saját akarata szerint, negyvenhárom évesen. Kamaszkori vonzódásból alakult életre szóló barátsággá az, ami bentiünket összefűzött. Mikor apám meghalt, ő beszélt a sírjánál. Neki adtam oda az apám Parker tollát, mert bár újságíró volt, sosem volt irószerszáma, öt illette meg; ő.volt az, akire jóban-rosszban számíthattunk mindig, aki életében soha nem gyűlölt senkit, aki tisztelte és szerette a szüléimét, aki mindennapos vendégünk volt, aki a családhoz tartozott, aki egyszóval a szó legigazabb értelmében barátom volt. Kopott, fekete télikabátban volt, meleg, dióbarna tekintetében nyugalom és derű, magas homloka sápadt s a szakállán véletlenül fennakadva egy száraz falevél. A kezében pórázt tartott, mintha épp a kiskutyáját sétáltatná s most szabadon engedte volna, de a kutyát sehol sem láttam. A másik kezét felém nyújtotta, tudtam, hogy ez csak gesztus; mint egész életünkben mindig, most sem fogjuk megérinteni egymást, újjongó örömet éreztem, hogy látom és hogy ilyen kiegyensúlyozott. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de aztán meggondolta, szépmívű, finom kezével intett nekem, majd eltűnt. Ott állt előttem az oszlop, masszívan, zártan, lehetetlen volt elképzelni, hogy belül üres, vagy hogy Sándort tartalmazza. Közben apám eltávolodott. Most már szaladtam utána: De annak ellenére, hogy ő kimért, lassú lépteivel haladt továbbra is, én pedig futottam utána, a. távolság egyre nőtt. És akkor hirtelen benépesedett a Kanonoksor. Idősek, fiatalok, gyermekek léptek ki az oszlopokból, minél nagyobbra nőtt a távolság apám és köztem, annál többen voltak, és sorra felismertem őket, akiket az évek során elveszítettem és akik kedvesek voltak nekem, akik közel álltak hozzám. Csak most láttam, milyen sokan vannak. Ott voltak valamennyien, akiket a földrengés nyelt el, a gyerekek is, rám mosolyogtak, intettek, hogy látnak; ott voltak, akik túlélték a földrengést és a gyerekek elvesztését és később pusztultak bele; egy pillanatra láttam Kobakot és Dadit és Ádámot, majd Katit és Gizit - emlékszel, sokat meséltem róluk és ott volt Marika, aki nevetett és integetett szertelenül, ott volt Franz, akivel hiába beszéltük meg, hogy találkozunk, már nem élt, őszes sörénye lebegett a szélben és mutatóujjával tréfásan fenyegetett: nem voltál pontos, késtél két hetet. És ott volt Zsuzsa, meg a férje, akiket baleset ért, és anyám barátnője, Baba, akiből semmi sem maradt, amikor leomlott a ház. Ott volt a nagybá- tyárfi, Mikiás bácsi, akit nagyon szerettem, emlékszem, sokszor mondtam neked. Ott volt mindenki, hiánytalanul. És én rohantam feléjük, és amikor végre elérhettem volna őket, sorra eltűntek a hangtalanul bezáródó oszlopokban, és közben apám távolodott. És ekkor azért nem mertem hátranézni, mert attól féltem, hogy már nem állsz az árkádsor bejárata előtt. Akkor már nem volt senki apám és köztem. így lassan megnyugodtam, már nem futottam, átvettem léptei ütemét - és minden józan logika ellenére ismét csökkenni kezdett közöttünk a távolság. Már-már úgy hittem, utolérem, amikor apám az árkádsor végéhez érkezett. Már csak két oszlopnyi távolság választott el bennünket egymástól. Apám hátrafordult, rám nézett, végtelen öröm és derű áradt szét a tekintetében, de most sem látszott meglepettnek, és akkor rájöttem: kezdettől fogva tudta, hogy jövök utána. Az arca nyugodt volt és kisimult, oda akartam rohanni, hogy széles mellére szorítson, de akkor egy lépést tett hátrafelé, és eltűnt az árkádsort lezáró falban. Szerettem volna utána lépni, vele maradni, de egyszerűen nem tudtam elmozdulni. És akkor megnyílt mellettem az utolsó oszlop, belül üres volt, körülnéztem, hogy lássam, ki maradt még az árkádok között, aki oda belép majd, de nem láttam senkit. Teljesen egyedül álltam az oszlopok között. * Valaki lebontott egy kis darab falat valamilyen bizonyára logikus meggondolásból. És rajtad kívül soha senkinek sem fogom tudni megmagyarázni, hogy azzal a darabka fallal mit vett tőlem el. (Megjelent az Útunk-ban, a Román írószövetség hetilapjában Kolozsváron 1983-ban)
