Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-27 / 123. szám

4989. május 27. TOLNATÁJ - 5 Töprengéseim A kutya és az ember Idős férfi, fején koszlott kalap, agyonkopott, nyűtt kabátot visel, az egyik kezében szatyor, és hosszú görcsös faág, másikban kötél. A kötél végén egy ronda korcs kutya lóg, és vonszolja a gazdáját. Reggel pontosan nyolckor együtt mennek, s este öt óra­kor együtt jönnek. A gazda soha senkivel nem beszélget, a kutya mindenkit megugat, ám, ha túlzottan belemerül az ugatásba, nagyokat sóznak a fejére. Páratlan jelenség ők ketten, s akárhogy is törtem a fejem, nem jöttem rá, honnan ismerős ez a szétfolyt, vöröslő, kifejezéstelen arc. Mígnem egyszer beugrott a kép: az egyik vállalat nyugal­mazott igazgatója vonul ilyen díszkísérettel végig az utcán. Istenem, istenem, sopánkodtam félhangosan, hova lett a tavalyi hó? Az ünnepelt, dicshimnusszal körülzengett, példaként emlegetett vállalat, melynek kimagasló eredményeit öles címekkel, s naponta tette közé a sajtó, köztük mi is, már rég nem az egykori fényében tündököl. S ahogy csúszott lefelé a „toplistán” mintha a vállalat egykori igazgatója is követte volna. Ez az ember valamikor iszonyú hatalommal rendelkezett, milliós,összegek sorsáról döntött, szakembereket, közgazdászokat, több száz szakmunkást és betanított munkást irányított, vett fel, vagy éppen bocsátott el. Nem tartották már akkor sem jó szakembernek, sem pedig jó igazgatónak. Kinevezték, elfogadta, végezte a dolgát, s kiszolgálta akiket illett, vagyis hogy kellett. Bár erről annak idején nyíltan senki sem beszélt, de tudott dolog volt, hogy nincs olyan szívesség, amit ne lehetne kérni tőle, amelynek ne tenne készségesen eleget. A vállalat szerelői, szakemberei gyakran brigádostól végeztek olyan javítási munkákat, amelyért vagy nem adtak számlát, vagy éppen olyan összegről csak, ami jelképesnek tekinthető. Ez így volt természetes akkoriban, a „kérnék tőled egy szívességet. Tessék parancsolj” kezdetű párbeszédek nem mentek ritkaságszámba néhány évvel ezelőtt. Sokan, és gyorsan lettek kevés pénzből pazar, ma már több milliót érő ház tulajdono­sai, jutottak kedvezményesen autóhoz, amelyet, mert megtehették, gyakran cseréltek. Szabadidötelkeik, nyaralóik kövesút mellett vannak, állítólag némelyikből még telefo­nálni is lehet. A kocsmák bádogpultjai fölött, a sör erjedt illatában még a vastag, sűrű füstön át is gyakran beszéltek azonban erről. Tenni éppen nem sok mindent lehetett az ilyen, s ha­sonló dolgok ellen - ám ahogy mondani szoktuk - mire is képes a szolgák bosszúja. A különböző szakmájú, a vállalattól magánügyek elintézésére, szerelésre, javítgatásra kirendelt dolgozók mindig elrontottak valamit, tökéletes munkát soha nem végeztek. A Villanybojler harmadnap ismét elromlott, a tapéta felpördült, a mozaikparketta felpúpo- sodott. Az igazgató meg szabadkozott: valószínűleg anyaghiba. S küldte ismét az em­bereit. Szívesen mentek is: elvégezték amit kellett, olykor borravalót is kaptak, amit szép lassan, jéghideg sörré változtattak a legközelebbi csehóban. Efféle huszadrangú közintézménybe nemigen járt a szolgalelkű, készséges igazga­tó -, az italt reggelente tálcán szolgálta fel a titkárnője. Kávé, féldeci barackpálinka, és egy Andaxin - kopogás, tálca a kézben, az igazgató ivott, s indulta munkanap. Később jöttek az ivócimborák, s mikor már jól felöntöttek a garatra, teátrálisan felállt, s kezét ökölbe szorítva verte a mellét: engem a párt állított ide. Ez az igazgató hosszú ideig volt igazgató, s korkedvezménnyel ment nyugdíjba. Megérdemelhette, vagy tán inkább arról lehet szó, hogy egy idő után terhessé, ké­nyelmetlenné válik az az ember, aki sokat tud, aki sok szívességet tett, s az ember fe­szélyezve érzi magát a társaságában. Nyugdíjas hát. Nem tudom miért, nekem a nyug­díjról valahogy mindig a nyugalom jut az eszembe, az embernek nem kell sietnie, rá­érősen, s persze alaposabban elvégzi a munkáját, maga osztja be az idejét, sétál, és beszélget az ismerőseivel. Ez az ember meg csak rohan a kutyájával együtt. Ránézés­re soha senki idegen meg nem mondaná, hogy nyugalmazott vállalatigazgató az, aki kapatosán, elhanyagolt külsővel baktat innen arra, onnan emerre. Egy perc Nagyon szép, emberi, kegyeleti szokásunk, mikor valamilyen összejövetelen egy­perces néma felállással emlékezünk meg azokról, akik a legutóbbi hasonló alkalom­mal még itt éltek közöttünk. Mezőgazdasági szövetkezetek zárszámadó közgyűlésén szinte mindenütt felolvassák azoknak a nevét, akik elhunytak az elmúlt egy év alatt. So­kan vannak, hisz a szó szoros értelmében vett földműves nemzedék bizony koros már. Ez a csönd azonban nem csönd. A művelődési házak nagytermében ugyanis hol in­nen, hol onnan tör fel az elfojtott zokogás, bizonyára testvér, gyermek, rokon, jó barát az, aki nem tud befelé sírni. Igazán megható, torokszorító pillanatok, még akkor is, ha az ember soha életében nem ismerd azt, akit nemrégen temettek, s akit gyászolnak. A közös kegyelet némasága azonban néha oly kurtára sikeredik, hogy még arra sincs ideje az embernek, hogy elmerengjen az élet múlandóságán. Legutóbb az Or­szággyűlésen tapasztaltam ezt. A ház elnöke a holocaust áldozatainak emlékére kérte az ülésteremben tartózkodókat: adózzunk egyperces néma felállással elpusztult hon­fitársainknak. Köszönöm - monta az elnök, mire megszólal mellettem egy szakállas, bajszos, szemüveges férfi: tizenkét másodperc. A dolog olyan prózai és profán volt, hogy merőn belebámultam a szakállas férfi képébe: hogy jut eszébe az óráját nézni, mikor halottakra emlékezünk? Csak később esett le a tantusz. Igaza van: ha egy perc, akkor az hatvan, és nem ti­zenkét másodperc. Hát ennyire sietnénk? Számolatlanul megy az idő szócsépléssel, értekezletek értekezletekbe torkollnak, a tanácskozásokon ha már végtelenül unal­mas, csak feszeng az ember, s azt sem tudja, mit rajzoljon a noteszába. Hiábavaló dol­gokra van idő, arra, hogy tisztességgel emlékezzünk halott embertársainkra - nincs. Illetőleg van, lenne, ha az, aki indítványozza az emlékezést, nem siet, nem kapkod, hanem hozzávetőleg az egy perc lejártával mond köszönetét. Legutóbb olyan összejö­vetelen voltam, ahol ismertem és nagyon szerettem azt, akit februárban temettünk. Áll­tunk, álltunk, gondoltunk a halottunkra, a halottainkra, mindazokra, akiket szeretünk, s arra, hogy mi is eljutunk egyszer az égi mezőkre. Istenem, milyen hosszú is tud lenni egyetlenegy perc az életünkből! Mennyi minden­re, számvetésre, megbékélésre, belenyugvásra képes az ember az idő picike tört ré­sze alatt. Az összejövetel, ahol ez történt, ötévenként ismétlődik. Hiába múlnak az évek, az ember nem felejt, s neheztel még most is azokra, akik megsértették, bántották, s szereti változatlanul azokat, akikkel megosztotta a gondjait, akik segítettek rajta a bajban. Most mégis: odamentem ahhoz, akit legkevésbé szívleltem, mert valahogy kíváncsi lettem arra: hogyan él, miként alakult a sorsa. Sikeres és boldog, s természetesen örül az ember, ha az ismerősei között ilyenek is akadnak... D. VARGA MÁRTA Padlón a plafon „Gazdátlan” lakások Még mielőtt bárki telefon után nyúlna megkérdezni, hogy hol is vannak azok a gazdátlan lakások, sietek kijelenteni, hogy bár a lakások gazdátlanok, de bér­lője, lakója mindegyiknek van. A helyzet sajnos szokványos. Régen ugyanis aki­nek volt pénze és úgy gondolta, hogy be­fektetésnek nem rossz, az építtetett egy bérházat és a lakásokat kiadta. Aztán fo­gadott egy házmestert, aki felügyelt min­denre, kijavította a kisebb hibákat, zárta - nyitotta a kaput és szedte a lakbért. Ezzel szemben mi a helyzet ma? Jelen­leg bérlakásokat általában csak a ma­gyarállam építtet. Lakóitatanácsjelöli ki. Hogy mennyire azok kapják, akik szociá­lisan igazán rászorultak, azt most ne vi­tassuk. Mindenesetre a bérlők a lakbért nem a tanácsnak, hanem az ingatlan ke­zelésére kijelölt szervnek, jelen esetben a Szekszárdi Városgazdálkodási Válla­latnak fizetik. A vállalat aztán a befolyó lakbérek összegéből és az egyre csök­kenő állami támogatásokból gazdálko­dik. Szakadó mennyezet- Jöjjenek ki, nézzék meg mi van itt, le­szakadt a mennyezet, majdnem agyon­ütötte a gyereket -, szólt május elején az ügyeletes újságírónál a telefon. A helyszínre, a Szekszárd, Hunyadi ut­ca 6. szám alatti épület második emeleti lakásába érve nemcsak a kárvallott bér­lő, Dúzsi Istvá'nné, hanem a szomszédok is vártak. Felváltva sorolják a panaszokat.- Ágyazni akartam, nyitva volt a reka- mié, arra esett rá a plafon -, mondja Dú- zsiné, közben mutatja a csatatérré válto­zott szobát. A kislányom úgy megijedt, hogy sírógörcsöt kapott. Még szerencse, hogy nem hozták meg a színes tévét, mert most az is odalenne.- Persze, mert még a múlt nyáron fúr­tak valamit a padláson, aztán azóta is úgy van - folytatja a nyugdíjas szomszédasz- szony, Szigetvári Ferencné. - Akkor re­pedt meg nálam is a mennyezet végig. Hívtam a kőművest, hogy megcsináltas­sam, de azt mondta, kár hozzányúlni, mert úgyis Je fog esni az egész. Tavaly tapétáztattam, csak az anyagköltség 11 ezer forint volt, most aztán kezdhetem elölről - mondja felháborodottan, köz­ben mutatja a konyháját, aminek fala a rossz tető miatt teljesen beázott.- Lefújta a cserepet a szél a tetőről, amikor az a nagy vihar volt -, magyaráz­za. - Rögtön másnap bejelentettük a vá­rosgazdálkodásnak, de nem jöttek ki csak két hét múlva. Közben volt az a nagy eső, úszott az egész konyhám. A biztosí­tónál már voltam, de nem fizetnek, azt mondják, miért nem rakta vissza időben a cserepeket a VGV. A lakás egyébként szép. Szigetváriné 1969 januárjától lakik-itt, azóta szerinte a városgazdálkodás nem sokat költött a házra. A rossz ajtókat, ablakokat ő hozat­ta rendbe éppúgy, mint kicseréltette az eredetileg szürke köves konyha, folyosó, fürdőszoba burkolatát olasz kőre, csem­pére. Most a gázt szeretnék bevezettetni. Hogy lesz-e belőle valami, nem tudni, várják a városgazdálkodás hozzájárulá­sát. A lakók mutatják a padlásra vezető lépcsőfordulót, ahol még az elmúlt évi jégeső betörte az üvegtéglás falat. Min­denhol üvegtörmelék, galambpiszok, szemét.- Többször is-kértük már, írásban is, hogy javítsák meg, de a mai napig nem történt semmi - mondja Dúzsiné. - Befúj­ta télen a havat a szél az ajtónk elé, nyá­ron meg ázik az egész lépcsőház. Mi megcsinálnánk, helyrehozatnánk min­dent, ha megvehetnénk a lakásokat. De ha nem a miénk, akkor minek költsünk rá? így is csak fizetjük a lakbért, és nem tudjuk mire. Hiszen a központi tévéan­tenna használatáért is 15 éve fizetünk, havi 14 forintot, de a vételi lehetőség po­csék. Ez ügyben is évek óta reklamálunk, de eredmény nélkül. A múltkor az autó­szerelő fiam felment megnézni, hogy mi lehet a baj, ő mondta, hogy még vezeték sincs a csőben. Két éve ígérgeti a város- gazdálkodás, hogy felújítja ezt az épüle­tet, mert húsz év után aktuális lenne, de épp a héten kaptuk a levelet, nem lesz belőle semmi. Most mondja meg valaki, hogy mit csináljunk! Megvennék, ha eladnák Négyemeletes, 21 éves épület, a Her­man Ottó lakótelep 2. szám alatti tömb­ház, számtalan hibával. Kívül potyog a vakolat, az ereszcsatorna lyukas, belül rossz a szennyvízelvezetés. A tanácsi bérház lakóit három és fél éve felszólítot­ták, megvehetik az épületet. Akkor a megvételhez szükséges kétharmados többség nem jött össze. Két éve, amikor ismét kaptak egy megvételre invitáló ajánlatot, szervezkedni kezdtek. Mire a 13 lakóból 12 aláírta a papírt, addigra ti­lalmi listára kerültek. Közben a bérlők kö­zül heten saját pénzükből beköttették a gázt lakásukba. A VGV az elvi hozzájáru­láson kívül egyebet ehhez nem adott, sőt, a lakbérből sem lehet a 80-100 ezer fo­rintot lelakni.- Nem stimmel itt valami! Sem felújíta­ni, se korszerűsíteni nem tudja a város- gazdálkodás ezt a házat, eladni meg nem akarja, pedig mi költenénk rá - mondja a földszinten lakó Molnár László, aki ez ügyben már minden lehetséges fórumot megjárt. - Voltamén a megyei vb-titkár- nál, írtunk a városi tanácselnöknek is, hogy vizsgálják felül a tilalmi listát, ve­gyék le a mi házunkat róla. Válaszoltak, hogy nem terjesztik a vb elé javaslatként a kérésünket, mert nem vehető meg az épület, mivel az állami lakások egy részé­vel gazdálkodni akarnak. De hogyan ké­rem? Amikor megkérdeztem, hogy hol a lakbérünk, amit fizetünk, mire fordítják, hogy nincs pénz a felújításra, csak a vá- lukat vonogatták az ügyintézők. Garáz­dálkodás folyik itt, nem gazdálkodás, a lakbért másra költik, nincs az épületek mögött anyagi fedezet. A bérlők érdekében?- Szekszárdon az állami ingatlanok elidegenítése tervszerűen történik. 1983 óta a városi tanács és a városgazdálko­dás közösen készít öt évre szóló közép­távú tervet -, kezdi D. Kovács Jánosné, a VGV főmérnöke a válaszadást Lantos Ist­vánná osztályvezető társaságában. - A tanács vb-határozattal megerősítve, jog­szabály alapján dönt, hogy a városban melyik épületet lehet elidegeníteni és melyiket nem. A Herman Ottó lakótelepi ház az elsők között szerepelt, amit kijelölt a vb 1983-ban elidegenítésre, mivel azon a környéken ez az egyetlen tanácsi bér­ház. De mert a 13 bérlőből akkor csak hat akarta megvenni a lakást, ezért 1986- ban ugyancsak vb-határozattal -, tö­rölték a házat az elidegenítési listáról a bérlők érdekében.- Hogyhogy a bérlők érdekében?- Azért, mert ha a címlistán szereplnek, akkor kizárólag csak a lakhatást gátló munkákat, csőrepedést, beázást és más hasonlókat köteles a VGV elvégezni.- De hiszen a lakók szerint egyebet nem is csinálnak, hiszen a Herman Ottó utcai lakók is saját költségükre vezették be a gázt a lakásokba.- Vállalatunk a lakbérekből és az álla­mi támogatásból gazdálkodik. Ez az ösz- szeg mindössze arra elegendő, hogy a minimális szinten tartsuk fenn az épüle­tek állagát. Amit egy gondos gazdának kellene elvégeznie, arra a vállalatnak nincs pénze. Ha a bérlők korszerűsíteni akarják a lakásukat, ahhoz mi csak elvi hozzájárulást adunk, a saját költségükön elvégezhetik a munkákat, de az erre for­dított költségeket visszatéríteni nem tud­juk nekik, a lakbérből nem lakhatják le. Mi csak a veszélyelhárítási munkákat tudjuk elvégezni.- De a Hunyadi utcai lakók szerint ezt sem teszik meg, hiszen egy éve hogy fú­rásokat végeztek a ház padlásán, amit azóta se állítottak helyre, és aminek kö­vetkeztében az egyik lakónál leszakadt a mennyezet.- Az épületek felújítása állami támoga- tásbóf történik. A Hunyadi utca 6. szám alatti ingatlan szerepel a VII. ötéves felújí­tási tervünkben. Tavaly nyáron a statikai állapot ellenőrzése érdekében történt a födém feltárása. Most majd helyreállítjuk, mert május eleje óta tudjuk, hogy nincs pénz az idén a ház renoválására, mivel az Arany János és a Kinizsi utcai ingatla­naink tatarozását kell befejeznünk.- És mi a helyzet a lépcsőházi üvegfal­lal? Ez ügyben már több levelet kaptak a lakóktól, ha jól tudom.- Az üvegtéglás lépcsőházak nem ja­víthatók foltokban, csak úgy, ha az egé­szet kicseréltetjük. Mivel tervben volt a ház felújítása, gondoltuk, addig várunk vele.- De közben ázik a lépcsőház.- Igen ázik, több ilyen is van a város­ban. Említem még a használhatatlan köz­ponti antennát. Lantosné szerint minden rendben van, különben sem hozzájuk' hanem a kábelrészleghez tartozik az ügy - tudom meg -, azok pedig Multi Kisszö­vetkezet néven nemrégiben önállósítot­ták magukat. Nekik fizet a VGV az anten­nák karbantartásáért díjat. Idézem a la­kók 1988. június 3-án a VGV-nek címzett levelét, melyben leírják, hogy a központi antenna javítása ügyében “kint jártak ugyan a szerelők, de a zárt padlásra fel­menni nem tudtak. A lakásban megálla­pították, hogy az antennák nincsenek bekötve, ezért nem működnek. Ebben a témában pontosabb választ, az ügy tisz­tázása érdekében, nem tudunk szerezni, mivel a kábeleseket nem lehetett elérni Költeni kellene a Herman Ottó utcai épü­letre is Tájkép jégverés után A leszakadt mennyezet bár telefonon a VGV-sek többször meg­próbálják.- Illett volna visszajelezni, hogy egy nemlétező antennát nem lehet megjaví­tani -, jegyzi meg a telefonálgatások köz­ben D. Kovácsné. - Az épület egyébként nem eladható, mivel a földszintjén gyógyszertár működik. Gondos gazda módjára Elidegenítési tilalom alatt jelenleg 2290 tanácsi bérlakás van Szekszárdon. A lakók nagy része megvenné, ha tehet­né. A városközpontban lévő tanácsi laká­sokról a tanács - érthető módon - nem mond le, mivel bizonyqs számú lakással továbbra is gazdálkodni akar. Minél több lakás eladását a VGV sem támogatja, hi­szen akkor elesik a lakbérből adódó be­vételektől, és még kevesebb összegből lesz kénytelen gazdálkodni, holott a laká­sok gondos gazda módjára történő rend­ben tartására így sem képesek. Patthelyzet? Nem feltétlenül. Vitatha­tatlan, hogy tanácsi, szociális bérlaká­sokra továbbra is változatlanul szükség lesz. Már.csak azért is, mivel az idén és várhatóan a közeljövőben sem lesz álla­mi pénz ilyenek építésére. Hogy szociális" rászorultság alapján kik és milyen mó­don kapják meg a tanácsi bérlakásokat, azon vitatkozni lehetne, de azon nem, hogy ezeket a lakásokat, épületeket kar­ban kell tartani, nem szabad megvárni míg teljesen lerobbannak, hiszen ezek az ingatlanok nemzeti vagyonunk részét ké­pezik. Amennyiben ennek a jogos igény­nek az ingatlan kezelője nem tud vagy nem akar eleget tenni, akkor biztosítani kell, hogy a benntlakók, a bérlők megve- hessék a lakásokat és gondos gazda­ként pénzt fordíthassanak az épületek korszerűsítésére, állagának megóvásá­ra. Aki nem akarja, az továbbra is bérlő­ként lakhasson, de akinek van pénze, an­nak el kell adni a lakásokat, nem bagóért, hanem tisztességes áron, megfelelő fel­tételekkel. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: GOTTVALD KÁROLY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom