Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-27 / 123. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. május 27. A Fürdőház utca Szekszárdon Szűcs László János: Ebéd 1989 májusában Az első osztályú pincér rendelésre kihozta a tegnapi eszmét; és a karján lévő szalvétával letörölte asztalunkról a békét. Balipap Ferenc: (B)elcsodálkozásaim Végtelen. Véletlen. Vétlen. Menj. Menekülj. Menedék sem. Szárazon. Szabadon. Szigonyozva. Ég keze. Út pora. Fa odva. Sűrűdő. Sikkadó. Sirathatatlan. Őszbevert. Tél betört. Kinyíló tavaszban. Rámrontó. Romrendű. Rongy ajtó. Rímringyó. Rímrejtő. Porhintó. Szarka József: Hogy visszataláljak A tavasz kebléből lásd; felemelkednek a rózsa-rakéták s máris távolodnak szirmokat, illatot ejtve, száguldanak az újra újuló idő csalóka célpont-szemeibe. Csak tövisek: az eldobott fokozatok maradnak, öreg arcunkba hullnak s föld vére: a láva,- kibuggyan szemünkből megint a vér. Megtántorodik a szerelem is, hollók repülik lángoló haját... Segíts!, ha vagy valahol még, segíts! kiáltom újra és újra hozzád a nyarat, mert virágok bombázzák álmaimat, segíts!, dobjam le szutyok-ruhámat, bölcs kezeid emeljenek föl a csöndből! Március ütegei méheket tüzelnek újra a kertre s az ámuló műhold-szemek előtt lásd; felemeli magát újra az élet. Segíts!, hogy segíthessek, hadd állítsak ennek a hajnalnak kilövő állványára én is egy verset a béke miatt, hogy visszataláljak az útra, az óceánok robaját izzó tenyeremben ne hagyjam bár soha meghalni, de örökre itt éljen bennem a lecsendesült, szívét: a Napot felmutató, NAPVIZŰ TENGER! Pomogáts Béla: Árion az ezredfordulón- Somlyó György költészetéről (részlet) (A mesterség) Árion, a görög monda varázslatos szavú költője, a szó, az ének hatalmával menekült meg szorongatott helyzetéből, s győzedelmeskedett a veszedelmeken. A költők azóta is az ő mitologikus példáját követik, az ének varázsával próbálnak erőt venni a világ fenyegetésein, mindazon, ami egyéni és közösségi létükben veszélyezteti őket és szabadságukat. Az arioni varázslat, mintha a valóság a mítoszt próbálná igazolni, olykor sikerül: a versnek valódi hatalma van. Somlyó György is arioni feladatra vállalkozik, midőn a költészet törékenységét és gyengeségét szegezi a huszadik századi történelem brutális kihívásai ellen. Veszélybe kerül az emberség: a költészet tiltakozik, a vers lesz a tiszta fegyver és a biztos erőd. Az évszázad gyilkos botrányai mind arra mutatnak, hogy a szellem emberének a humánumot: az „emberi lényeget” kell védelmeznie, erősítenie. Adorno híres ítéletével szemben, miszerint Auschwitz után nem lehet többet verset írni, a költészet még mindig biztosabb végvára az emberi szellemnek és a humánumnak, mint akármilyen politika. Somlyó költészete maga is ennek a veszélyeztetett humánumnak a szolgálatában áll. A személyes lét dolgai: a vallomások és töprengések mintha maguktól rendeződnének el e nagyobb és távlatosabb költői vállalkozás rendjében. Vállalkozás? Talán pontosabban fogalmazok, ha igényt, meggyőződést és erkölcsöt mondok. Hiszen a humánus értékek védelme már az írástudók felelősségének és moráljának körébe tartozik, ebben a körben minősíti az életművet, amelyet a megismerés és az esztétikum öntörvényű rendszere fog át. Somlyó György költői életműve szerves egységben áll előttünk, mindazonáltal „proteu- szi” természete van. Somlyó az utóbbi fél évszázad magyar lírájának többféle változatához és törekvéséhez igazodott, és nemegyszer ő maga kezdeményezett új változatokat. Filozófiai töprengések születtek tolla nyomán és impresszionista csendéletek; harcos politikai verseket írt és a művészet nagy értékei előtt tisztelgő „hommage”-okat. Egyformán szolgálta a hagyományt és az újítást; alkotó módon vette birtokába a szimbolizmus, a szürrealizmus és a neoklasszicizmus vívmányait. Tanult az antikvitástól, Babitstól, Szabó Lőrinctől, Baudelaire-től, Eluard-tól, Nerudától és Octavio Paztól, bekalandozta a modern világlíra tájait. És a modern költészet egész sereg mesterét tolmácsolta magyarul, közöttük olyan moderneket, mint a nálunk addig ismeretlen Fernando Pessoát, Octavio Pazt és Kavafiszt. Nagy érzékenységgel integrálta költészetébe hódításait, mestereitől sorra ellesett egy-egy színt, vonalat, árnyalatot. Ars poeticái is költészetének változatokban gazdag természetéről vallanak. Nemcsak költészettanát rögzítik, a folytonos átalakulásnak is dokumentumai, az alakuló, változó költői öntudatnak és látásnak is alakot adnak. Az Örvény fölött című vers az indulás klasszicista-nyugatos szemléletét foglalja szavakba: „Te csak a mélységre figyelhess, / mit titkos áramok ezer zengése tör, / töretlen tartva tág tükröd, melyben a teljes, / karcnélküli egek ábrándja tündököl”. A költészet hivatása ezek szerint abban áll, hogy az örök dolgok és törvények változatlan tükre legyen. E felfogást követi a háború utáni évek avantgárdista kollektivizmusa, amelyről az 1947-es Ars poetica beszél: „Mindenki azokat a szavakat / várja tőled / amiket csak anyádnak / amiket csak a könny / ragyogó pajzsa mögül / amiket csak sikoltva / amiket még magadnak se / tudsz elmondani”. Néhány évvel később - nagy közéleti csalódások után - aztán újra az önmegvalósítás igénye szólal meg: „Még egy-két ilyen délután van, / heverni a hegy oldalában, / téli gondokba nem töretve; / és várva egy mesébeillő, / sohasemismert szép szüretre, / csak édesedni mint a szőlő” - olvassuk az 1955-ben irt Badacsonyi délutánt. Végül pedig - anélkül, hogy az ars poeticák láncolatát végig követnénk - hadd idézzem a nyolcvanas évekből való írás című verset, amely már úgy beszél a költészetről, hogy egyszersmind tudja: a költői személyiség és maga az alkotás mennyire meghatározhatatlan fogalom. Mégis a költői műben találja meg az egyetlen bizonyosságot és reményt: „ó megnemszületett / vers annunciációja / a szótlanul fogant / amely végül is a szó / vérében és mocskában jő a világra / ihlet angyali üdvözlete / alig feltűnő máris eltűnő / angelus novus / jelenj meg mégis mindig újra”. Ezekből az idézetekből is kitetszik, hogy Somlyó költészete folytonos keresés, kutatás: kalandozás a lehetséges ars poeticák, magatartások és költészetértelmezések között. Somlyó mindig ki akarta bővíteni és meg akarta újítani azt a nyelvi és szemiotikái rendszert, amely a költő rendelkezésére áll annak érdekében, hogy megnevezze az emberi lét tapasztalatait, ezért módszeresen tanulmányozta mindazt, amit a modern világköltészet létrehozott, legyen az szemléletmód, nyelvi rendszer vagy költői technika. Bizonyára ez a jelenség íratta le annyiszor a munkásságával foglalkozó kritikák kulcsszavát: a „műveltség”- et, s okozta azt, hogy verseiben sokan csak a művelt és tudós mozzanatokat voltak hajlandók észrevenni. Márpedig tudjuk, hogy a „müveit” jelző, költőre alkalmazva, nálunk nem mindig jelent feltétlen elismerést. A „műveltség” analízise azonban nyilvánvalóan nem elég, ha Somlyó György verseihez közeledünk. Költészetének nem csupán az ad jelentőséget, hogy végigpróbálta a huszadik századi líra irányait, s integrálni tudta az új nyugati költészet formateremtő vállalkozásait. Inkább az, hogy saját öntörvényű világában vállalta a humánus értékek szolgálatát és ezzel az emberi személyiség létezésmódjának megismerését a kor nagy ellentmondásai között. Ennek a szolgálatnak a belső törvényeit kutatja, módszereit és esélyeit térképezi fel, és ez már több, mint „műveltség”, mint „kalandozás”: inkább „törvénykeresés”, az a minőség, amely a modern költészet humanisztikus elhivatottságával érintkezik. A műhely és a mesterség eredményei: az ars poeticák tanulsága szerint is megkülönböztethető változatosság és gazdaság ennek az egyetlen vállalkozásnak rendelődik alá. (Elhangzott a szekszárdi múzeum irodalmi találkozóján. Teljes terjedelemben a Dunatáj közli majd.) Csányi László: A találkozás Egyszer csak kiderült, hogy megyénknek is van híressége, akár idegenforgalmi nevezetességnek is tarthattuk Sümegi bácsit, akinek rövidesen társa is akadt, Verhovai bácsi, bár neki inkább a hű társ szerepe jutott, anélkül, hogy ez csorbította volna érdemét, mert nagy idők tanúja volt, aki tisztességgel kitartott a megpróbáltatások évei alatt is. Azt ugyan meg lehetett volna kérdezni tőlük, hogy miért rejtegették annyi esztendőn át a régi dicsőség emlékét, de ez eszébe sem jufbtt senkinek, mert a történelmet folyton átírták, s a két hadastyán rég megtanulta, hogy érdem és hűség változó érték, a történelmi igazságosztásnak pedig vagy eljön az ideje vagy nem, s ekkor a szereplők magukkal vihetik féltve őrzött titkukat. Mindketten vöröskatonák voltak, Sümegi bácsi ezenkívül látta Lenint, talán parolázott vele, lehet, hogy szót is váltottak. De csak a 60- as évek elején mertek előállni a régi emlékkel, amikor a hajdani vöröskatonák végre szólásra jelentkezhettek, s elmondhatták, valóban ott voltak.-Sümegi bácsi egyszerre nevezetes ember lett. Az öreg harcosok száma megfogyatkozott, így Verhovai bácsinak is emelkedett a csillaga, az is szerencse volt, hogy a két öreg szomszéd volt, takaros családi házban laktak, mert munkás életük során ennyit mégis csak elértek. A megyében gyorsan híre ment, hogy B.-ben lakik a két nevezetes férfiú, s a város vezetői szívesen kalauzolták az idegeneket Sümegi bácsihoz, s mindig akadt ilyenkor egy bámészkodó gyerek, akit elszalajtottak Verhovai bácsiért, hogy mutatkozzék már, mint B. másik nevezetessége. Magam is megfordultam a városban, hogy írjak a két hadastyánról, tehát a szemtanú jogán szólhatok. Sümegi bácsi, akinek előre jelezték jöttömet, ünneplős ruhájában várt, amit állandóan készenlétben tartott, mert ekkor már programpont volt az öreg meglátogatása, ő pedig boldogan sütkérezett a kései dicsőség rőt fényében. Talán némi pénzt is utaltak ki neki, mert a nála tett látogatásoknak megszabott rendje volt, Sümegi néni fáradhatatlanul sütötte a pogácsát, s az asztalra bor is került, amiről köztudott, hogy megnyitja a szivet és az elmét. Előbb Sümegi bácsi beszélt, lelkesen, mintha épp a csatamezőről érkezett volna, csak épp beugrott Lenin elvtárshoz, majd Verhovai bácsi vette át a szót, az ő hangja kopott volt, fáradt, ezért is öblögette sűrűn borral. Sümegi bácsi gyorsan belejött szerepébe, végül már úgy folyt ajkáról a szó, mintha a népművészet mesemondó mestere lett volna, csak nem kellett megzavarni, mert ilyenkor szemmel láthatóan kiesett a történelem sodrából.- És akkor egyszerre belépett a terembe Lenin - mondta áhítattal, karját széttárva, mintha magához akarná ölelni az egész világot.- Milyen volt? - kérdeztem, Sümegi bácsi pedig tétován meredt maga elé.- Szakálla volt - mondta titokzatosan. Mind a ketten elbizonytalanodtunk, mert az időpont is a történelem vizei felett lebegett. T920 márciusában éppúgy lehetett, mint 1922-ben, a XI. kongresszuson, vagy bármikor, hisz Lenin gyakran találkozott munkásokkal, internacionalistákkal, akiknek sorában Sümegi bácsi is harcolt, mert ezt a dicsőséget nem lehetett elvitatni tőle.- Szóval egy nagy teremben voltunk - mondta s elindult vissza a történelembe. - Nekünk csak az ajtó közelében jutott hely. És akkor egyszerre belépett Lenin! Verhovai bácsi váratlanul békétlenkedni kezdett.-Te Lajos - és a fény felé emelte poharát. - Ez nem a Dombrádi bora. Ez megint a Luca nénitől való, megismerem. Ismerheted azt a boszorkát. Miért nem a Dombráditól hozattál?- Nem volt otthon - mentegetőzött Sümegi bácsi. - Nem tudom, hol kujtoroghat. Tétován hallgattunk s azen töprengtünk, vajon hol kóborol az öreg Dombrádi, mert Luca néni bora valóban nem megbízható, de azért vigasztaltam a két öreget, meg lehet inni. „Meg" - húzta el száját Verhovai bácsi s magába roskadva nézte poharát. Sümegi bácsi azonban már ismét a végtelen hómezőkön kutyagolt, egyenesen Moszkvába igyekezett, Leninhez.- Szóval mi ott álltunk az ajtó mellett, s egyszer csak belépett Lenin. Megállt, végignézett rajtunk, mert tudta, hogy ott vagyunk, mi magyar internacionalisták.- Talán paroláztak is, szót is váltottak. Mindenütt azt olvastam róla, hogy kedves, barátságos ember volt.- Az volt - bólogatott Sümegi bácsi. - Megállt előttünk és mosolygott. Valaki odasúgta neki, hogy ezek a magyarok. Megint csak mosolygott, kinyújtotta a kezét s már ment is az emelvényre és beszélt, de én azóta se hallottam emberfiát úgy beszélni. Itt akár abba is hagyhatnánk. Sümegi bácsi is megállt, hogy szétnézzünk élete ormáról. Ami ezután következett életében, megaláztatás, rejtőzködés, egyezkedés sorssal és körülményekkel. Amikor néhány év múlva hazatért, néhányszor behívatták a rendőrségre, faggatták erről-arról, de kikerülte a buta kopók csapdáit. Bejutott a vasúthoz: biztos kenyér, nyugdíjas állás, meg is lehetett nősülni rá. Aztán a takaros családi ház is felépült, itt, a vasúti töltés mentén, hogy munkába menet ne kelljen sokat gyalogolnia. Leninről azonban hallgatott. A feleségének ugyan említette néha, de az gyorsan leintette: jaj, hagyd csak, még bajt hozol ránk. De 1945-ben, amikor megalakult a szakszervezet, előállt vele, hogy ő igenis ott volt, látta Lenint, hallgatta beszédét. Verhovai sem titkolózott tovább, ő ugyan nem járt Moszkvában, de vöröskatonaként szolgált, nézzenek utána. Hitték is, nem is. Egyszer egy pesti kiküldött megemlítette őket, mondván, itt vannak közöttünk a régi, becsületes harcosok, s egy bizonyos Prinz elvtársról sem feledkezett meg, aki ugyancsak vöröskatona volt, majd az illegalitásban tevékenykedett. Ismerték, bár Prinz nem a vasútnál dolgozott, így csak ritkán találkoztak. Prinz azonban egyszer csak eltűnt a városból, s csak jóval később tudták meg, hogy munkásáruló volt, elnyerte méltó büntetését. A két hadastyán tehetetlenül vállat vont, s ettől kezdve sokáig egymást is kerülték. A 60-as évek elején valaki váratlanul felfedezte Sümegi bácsit; a többit tudjuk. Prinzen haló porában sem lehetett segíteni, megmaradt munkásárulónak, de itt volt a szomszédban Verhovai bácsi, a múlt pedig egyébként sem arra való, hogy minden részletét megbolygassuk. A széthullott részek lassan összeálltak, a két hadastyán pedig elégedetten üldögélt az őszi fényben, s már ők sem tudták, hogy a történelem tanúi-e vagy egy világméretű színjáték alkalmi szereplői. Nem is firtatták. Sümegi bácsi hőssé magasodott, s Vőrhovai bácsinak is illett az epizódszerep, még akkor is hiteles volt, amikor Luca néni megbízhatatlan bora miatt békétlenkedett. Sümegi bácsi egyre komolyabban vette szerepét. Amint üldögéltünk a verandán, bor mellett, bizalmasan közel hajolt hozzám, s végigmutatott utcájukon.- Csupa nyugdíjas - mondta visszafogott hangon, hogy Verhovai bácsi se hallja. - De most már nem járok közéjük. Buta alakok, csak arról tudnak beszélni, hogy az éjjel sikerült-e a feleségükkel... Hallani se szeretem. Nekem más feladat jutott. Én láttam Lenint, kezet fogtunk, beszéltem is vele. Csak azt nem tudta, miért kellett több mint negyven évig várnia, hogy ezt elmondhassa, bármiként történt is. Deák István rajza
