Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-04 / 103. szám

4*EPÜJSÄG 1989. május 4. Dombóváron láttuk Szünnap a könyvtárban Húsz négyzetméter felületnyi fólia lóg a mennyezetre erősítve. Ez védi esők idején a könyvtár egy részét a beázástól. A bejárattól jobbra apró ülőkéken huszonnyolc kisdiák ül. Tekintetük egy kerámián, egy iskolán. Az iskola ablakaiból gombóc fejű gyerekarcformák leskelődnek a külvi­lágra. A kerámia fölött - a falon - kartonból készült mosolygós ábrázatú napocska és kék-fehér felhőcskék. A derűs tekintetű könyvtárosnő a Nap állásából, az évszakra igyekszik terelni a gyerekek gondolatait. Egy lépés innét, hogy tavaszi verseket, dalo­kat énekeljenek a tanulók. Mindent el is mondanak ami ilyenkor az iskolaudvaron tör­ténhet. Tárgyakat, eszközöket sorolnak, amivel játszani, vagy dolgozni lehet, szoktak. A feltett kérdésekre, hol innen, hol amonnan, szólóban, vagy kórusban hangzanak a válaszok. A könyvtárosnö arcáról átrajzolódik a derű a gyerekekére is. Mintha elfelejtették volna, hogy tanórán vannak. A könyvtár másik részében - de az előbbivel egy légtérben - egy másik tanulócso­port, valamivel csöndesebb foglalatosságot űz. Egy kiállítás tárgyai között^ Kalevala- illusztrációk, fából készült plasztikák - ceruzával készítenek újabb és újabb kompozí­ciókat, saját elképzeléseik szerint. Megannyi apró műalkotás! Mi történik itt? Micsoda szünnap ez a dombóvári könyvtárban? Vegyük sorba a történteket. A Dombóvár Galéria kiállítást rendezett Baksa Gyöngyi kerámiáiból. Ebből megvásároltak egy alkotást: „Az iskolát”. Ez a könyvtárba került. így lett a könyvtári irodalomórák taneszközévé. A képzőművészeti kiállítás így él tovább a pedagógia módszereként. Maradjunk még a galéria kiállításánál, amit „Együtt” címmel több művésztől kölcsönzött műtárgyakból rendeztek. Itt látható néhány - egymással könnyen rokonítható - alkotás, amire felhívták a kiállítást látogató gyerekek figyelmét. Innét jöttek a Kalevala-illusztrációkat - Szatyor Győző szobrász-és grafikusművész, pedagógus munkáit - megtekinteni, alaposan megfigyelni és a szerzett élményt, a rajz eszközeivel rögzíteni. Ha elemezni, értékelni akarjuk ezeket a 35-40 perc alatt készült rajzokat, első pillan­tásra megállapíthatjuk, hogy az történt, amiért a rajzot tantervben, tantárgyként alkal­mazni kell! Zárójelben kellene megjegyezni, hogy a rajzórát vezető tanár képesítés nélkül tanít! Rajzolás közben hagyja felszabadulni a gyereket. Nem irányítja és nem riogatja az ügyetlenebb kezűeket rossz érdemjegyekkel, hanem néha segítőn szól, észrevétlenül ad ötletet, segít továbbgondolni mondjuk a térben való elhelyezését egy- egy tárgynak. A gyerekek előtt az asztalokon vaskos Kalevala-kötetek, amit néha kéz­be vesznek, de a rajzolás megkezdése előtt, egy másik könyvtárosnő beszélt a gyere­kéknek a finnek nagy nemzeti eposzáról... Irodalom és rajzóra a könyvtárban - szünnapon! Azért rendelték el valamikor az ol­vasók elől elzárt napokat, hogy ilyenkor a dolgozók elvégezhessék a könyvtár rendjé­hez tartozó adminisztrációs munkákat, helyére rakják a kölcsönzött könyveket, kataló­gust vezessenek és a többi, és a többi. Ezért volt a szünnap. Ne kérdezzük, hogy akkor most ez a rend mikor áll helyre, mert úgy tetszik a könyvtárosok arcán, hogy talán job­ban élvezik ezeket az órákat, mint a gyerekek. No és a fólia? Azok az emberek, akik építették az éppen tizedik esztendőt megért dombóvári váro­si művelődési házat és könyvtárat, akiknek szakszerűen végzett munkája kérdőjeleket szül, vagy azok akikre az építők hivatkozhatnak, az anyagminőség miatt, tehát az épí­tőanyagot előállítók, vajon gyermekkorukban voltak-e könyvtárban? Netán képzőmű­vészeti kiállításokon? Mérhető-e a könyvtáros és a népművelő, pedagógus, kiállítás- rendezö-szervező munkájának eredményessége? Egyszerűen e pályákon dolgozók hitére, hivatástudatára bízatik a jövő nemzedék! Hinnünk kell, hogy a könyv, a fest­mény, a szobor szebbé formálja énünket! Ám ehhez elengedhetetlenül szükségeltetnek olyan szünnapok, mint amilyenek a dombóvári könyvtárban vannak. DECS, K|SS JÁNOS Zenetanárok VII. országos zongoraversenye Amit éppen tanulok, azt jó játszani Egy perc Bodrogi Judittal Kultúra - utazás * A bazárban minden második magyar Kínálat - kereslet (Folytatás az 1. oldalról)- A zongorával mint hangszerrel mióta van kapcsolata?- Édesanyám hat évig zongorázott. Volt egy kis pianínónk, amin én mindent „lepötyögtettem”, még pici koromban. Azt érezték szüleim, hogy valamivel érzé­kenyebb vagyok talán a zenére mint má­sok, de nem Írattak korábban zeneisko­lába. Harmadik osztályos voltam, amikor zenét kezdtem tanulni. Aztán a szakisko­la következett és tavaly végeztem a főis­kolán. Semmi egyebet nem tudok mon­dani...- Azt sem, hogy korábban milyen ver­senyeken vett részt?- Életemben ez az első zongoraver­seny. Még sosem indultam hasonlón, de alacsonyabb szintűn sem. Kivéve talán a városi versenyt, de akkor még kicsi vol­tam.- A város Miskolcot jelenti?- Igen. Ott élünk szüleimmel kertes házban, erdő közelében. Nagyon szere­tem ezt a helyet. A séták is kikapcsolnak, ha elfáradok. Szeretem a színházat, mos­tanában sok jó koncert is volt Miskolcon.- Fáradtságot említett. Könnyen, vagy nehezen tanul egy-egy zongoraművet? Mennyi idő kell hozzá?- Ezt nehezen ítélem meg. Amit éppen tanulok, azt jó játszani. Ha visszagondo­lok, egy fél év kell amíg érik, rögzül bennem minden hang, úgy, hogy előad­va a hallgatónak is élményt jelentsen.- Ebben a versenyben Liszt Ferenc szerzeményei közül kellett választani. Mennyire szereti az ö darabjait, kompozí­cióit?- Szívesebben játszom Chopin-, Bach-, Haydn-műveket, őket sorolom a kedvenceim közé. Liszt Ferenchez Szek- szárdon kerültem közelebb. Jártunk az emlékszobában, ismerkedtünk a város­sal is, még nem voltam itt. Nagyon szép a szekszárdi Művészetek Háza, ahol a ver­seny volt.- Végül, mennyire érzi szükségét, mint zenetanár, ilyen jellegű megmérettetés­nek, kihívásnak, mint amilyen ez a ver­seny volt?- Nagyon fontos a pódiumon való megjelenés. A tanítványainkat is így ké­szítjük fel. Nekem magamnak kell megta­pasztalnom, mennyi munkával jár amíg a sikert jelentő taps felhangzik. Szüksége­sek tehát a közönség előtti fellépések és ugyanilyenek a versenyek is, amikor or­szágos, de nevezhetem európai hírű szakembereknek is a zsűri tagjait, akik bírálatot mondanak munkánkról. Ha csu­pán egymás között, egymásnak játsza­nánk ilyen találkozókon, az is segítene a fejlődésben. (Folytatás az 1. oldalról.) Tompán, a nem éppen udvarias vámos „kioktatást” tartott. Ha 5 ezer forint alatt vásárolnak, nem kell vámot fizetni. Ha több értéket hoznak, a teljes összeg után fizetik a vámot - nincs 5 ezer forintos kedvezmény. Láttuk, nem érdemes vitá­ba szállni. Aztán felíratták az ékszereket - ami érthető -, de arra már nem tellett a vámos energiájából, hogy szúrópróbát tartson, így néhány élelmes felírta azt is, amit csak két nappal később vásárolt meg Isztambulban. Az természetes, hogy a papírra rákerült a bélyegző, tehát min­den oké. Ahogy megérkezett az autóbusz Isz­tambulba, már megindult a roham.- Gyere, Marika, nem drága, adok szép bugyit. Gyere magyar, nagyon ol­csó vagyok. És aki „leállt” megnézni a zoknit, nad­rágot, övét, vagy éppen a bőrkabátot, an­nak vége volt. Hiába ígérte csak felét, nem tudta lerázni nyakáról az eladót. Aztán a többség elindult a bazárba, de útközben jöttek a közvetítők, akiktől egy­szerűen nem lehetett megszabadulni.- Gyere, magyar, szép bőrruhám van, „gyere nézd meg, nem kell venni, csak megnézni... A csábításnak nehéz ellenállni. És kö­vetkezett a próba, egyiket a másik után húzták fel. A szép, ízléses bőráruba nem nehéz beleszeretni, a vétel már csak alku kérdése. És ha csak azt vesszük, hogy tíz magyarból csak egy-kettő vesz, az üzlet­kötőnek akkor is megéri, mert kap né­hány száz lírát a tulajdonostól. A bazár egy más világ. Azt látni és hal­lani kell. Látni az árubőséget és hallani a kínálatot. És bármilyen furcsa, minden eladó tud magyarul. Amikor 18 éve elő­ször jártam a bazárban, egy szót nem tudtak magyarul. Most már a legkisebb gyerek is magyarul kínálja portékáját. Jártam a bazárt és figyeltem. Nemcsak a hömpölygő tömegben, de az üzletekben is a magyarok voltak többségben. Első­sorban aranyat vásároltak, nem is jelen­téktelen mennyiségben, melyből csak édeskevés jut vámolás alá. A harmincva- lahány bejárat közül egy csoport jött és a vezetőjük hangosan adta a tájékoztatót;- Kérem, ez nem álom, hanem valóság. Amit itt látnak, az mind valódi arany és a kereskedők csak arra várnak, hogy ma­guk vásároljanak. Csak semmi izgalom, úgy kell mindent csinálni, ahogy megbe­széltük. Hogy mit beszéltek meg, azt nem tu­dom, csak gondolom... A szállodákban, azok környékén és ter­mészetesen a bazárban szinte csak ma­gyar szót hallani. Nem tudom, hogy a sta­tisztikánk mit mutat ki, de egy itteni bőrárus, ...Mert jelenség biz’ az, a szó minden értelmét megforgatva!... Soroljuk előre az áttételes negatívumokat, a dolgoknak azt a körét, amelyet Kocsis Imre Antal is érin­tett. Szekszárd város egynémely körei­nek közönye babitsi hagyományú, azaz, magát a géniusz költő-fiát is érintő, mi több, még ellenségességről is beszélhe­tünk bizonyos időszakban. De most más­ról is szó van. Többek közt egyszerűen árról, hogy sokan nem ismertük - ismer­jük - valóságosan Viktor Pikajzent, még szakberkekben sem. A „Csoda Szek- szárdon" című néhány sor szerzője any- nyiban már az elevenjébe vág bizonyos (korábban tabu) dolgoknak, hogy a kö­zönség távolmaradása okául úgymond nemzetiségi averziókat is sejtet. De hát korábban leírtuk már (Baskirov és mások okán is), hogy aki abból a hatalmas or­szágból a nagyvilág pódiumaira teheti a lábát, annak a produkciójára előre s szinte látatlanban felesküdhetünk!... Azonkívül: ugyan, legyünk már túl ezen! S még nem esett arról szó, hogy Viktor Pikajzen David Ojsztrah tanítványa volt. A David Ojsztrah-nagyságrendű művészek pedig rendszerint nagyobb becsben tartják a saját idejüket, energiájukat, semmint fölöslegekre, féltehetségekre pocsékolnák... aki tízéves koráig Szabadkán élt, így jól beszéli nyelvünket, állítja: ennyi magyar még nem vásárolt Isztambulban. Legtöb­ben aranyat vesznek, majd sorrendben a farmer és a bőráru következik. Minden bizonnyal igaza van a török­nek, hisz a Galata-híd közelében lévő au­tóbusz-parkolóban legalább harminc­negyven magyar Ikarusz állt. Ez csak egy parkoló volt a 7 milliós városban és nem mindenki autóbusszal érkezik... Ami az új vámot illeti, azt nem nehéz ki­játszani, sőt, ki is játsszák. Mert ha nem így lenne, vajon az a három magyar, aki­vel találkoztunk este tíz órakor az egyik árusítóhelyen, miként hozná be a vásá­rolt száz farmeringet és a nyolcvan far­mernadrágot. Ami az aranyat illeti, azzal még könnyebb a visszaélés, bár nem közvetlen Isztambul-Magyarország út­vonalon jut el a célállomásra. Ez nem hű­tőláda, mely kilométerekről elárulja, hogy feltették a csomagtartóra, vagy éppen vi­deo, ami az első pillanatban feltűnik a csomagtartó felnyitásakor. Talán még a bőráru az, melyet egy kicsit nehezebb behozni, bár ebből, ahogy észrevettem, nem nagyon nagy a kereslet ott kint. Amit hoznak, az meg belefér az 5 ezer forintos vámmentességbe, hisz 130-140 már­káért nagyon szépet lehet kapni, akár ezerszám... Most ismét felteheti a magyar a kér­dést: miért engedik meg, hogy Ausztria után most Törökországba vándoroljon a valuta? Még Isztambulig sem kell elmen­ni, mert a bolgár határhoz 15 kilométerre lévő városban, az edirnei bazárban pon­tosan ugyanannyiért meg lehet vásárolni mindent, mint Isztambulban. És oda-visz- sza meg lehet 500 kilométert spórolni. Tehát bármely bazárban már 18 már­káért lehet aranyat kapni, ami maximum Boros Attila műsorközlése ezúttal igen mértéktartó és kellemes volt. Tőle tudjuk, hogy a művész használta, csodálatos zengésű olasz mesterhegedű ugyanab­ban az évtizedben készült, amelyben Mozart a müsorindítóként megszólaló K. W. 380-as, Esz-dúr szonátát írta. E dolog csupán érdekesség, az azonban már ha­lálosan komoly tény, ahogy a Mozart- szonáta s annak a középső tétele meg­szorongatta torkunkat. Ám mindjárt azt is észrevesszük, milyen remek kamara­partnert kapott Viktor Pikajzen a saját leánya személyében! Arról bezzeg tu­dunk, hogy (sajnos) nem egyszer (rossz) divat a családi berkekben (arra nem mindenben érdemesülteket, bár szívből) menedzselni; itt arról mé^ szó se eshet. Pikajzen a világnak egyszersmind a leg­boldogabb atyája is lehet, ezúttal Tatjana Pikajzen szólista zongoristáktól meg- irigylendő kvalitásaira is gondolunk - ha már egyszer a legnagyobb hegedűsök közé tartozik. Mert igen: oda. És ez a zenei klasszis Szekszárdon, Babits városában járt. Nem számoltuk meg; ezt Kocsis I. Antal megtette: 60-an voltak körülbelül. Szégyen? Nem tudjuk, és bizonyára so­kan nem tudták tudniillik hogy „miről ma­radtak le”. Most bizonyára bánkódnának... 600 forintnak felel meg. Ugyanakkor ná­lunk grammja 1200 felett van. Egész biz­tos, hogy a török állam is ráteszi az adót, a kereskedő is a haszonból él. Tehát ha nálunk lehetne nem 18, hanem 25 már­káért aranyat venni, nagyon sokan meg­gondolnák, hogy a jóval több mint 2000 kilométeres útra elmenjenek-e. De mivel nálunk nincs, és ha van, az is méregdrá­ga, így naponta az autóbuszok és a ko­csik tömege indul délre, viszik a valutát. De már az utazási irodák is úgy állítják össze a programot, hogy abban nem szerepel városnézés. így aztán előfordul, hogy hazánkfia 2-3 napon át a bazárt és környékét járja, de nem nézi meg Hagia- Sophiát, a Kékmecsetet, és a további több száz fantasztikus látnivalót. így fajult el a magyar turizmus bevásárló utazásra. Megérkezett az „aranyláz” időszaka. Igaz, ebben nagy szerepet játszik a bizal­matlanság. A lakosság szabadul a pénz­től, sőt, már a konvertibilis valutától is. Az ötnapos út Tompán át ért véget. Ott vagy három órát kellett várni. Ennek sen­ki nem örült, de megismertünk egy fiatal, értelmes, a rendeletet rugalmasan keze­lő, mégis szigorú vámost, Kovács Sándor személyében. Még azok is, akiknek nagy pénzt kell kifizetni, ha megkapják a csek­ket, nyugodtan írták alá a vámáru-nyilat­kozatot. Hogy miért? Mert ez a vámos okos, higgadt magatartásával mindenkit meggyőzött, „leszerelt”. Hogy a valuta Bécs helyett most ne Isz­tambulba vándoroljon, ezért a hatalmas létszámmal, de csigalassúsággal dolgo­zó pénzügyi apparátusnak kellene vál­toztatni. Legalább olyan gyorsan, mint ahogy kétszer egymás után a forintot leértékel­ték. A Tavaszi szonáta (Beethoven) például olyan hőfokon szólalt meg, amibe még a New York-i Carnegie Hall falai is beleiz­zadhattak volna. Pikajzenék ugyanis ott is játszottak (nemegyszer). Most hát ki­csit ebben a világzenei centrumban is érezhettük néhány percre magunkat, s a Szekszárdon járt legnagyobb nevek: Ko- bajashi, Fischer Annie, Dmitrij Baskirov... után azon is töprenghetünk, Yehudi Me­nuhin után vajon hányadik Pikajzen? Má­sodik? Negyedik?... Értelme sincs. A hatalmas lélegzetű, 1005-ös BWV szá­mú szólószonáta, a David Ojsztrahtól első­ként bemutatott (de a fuvolista Jean-Pierre Rámpáitól is sokat játszott) Op. 94-es II. (d- dúr) szonáta is azt tanúsították, hogy a zse­nialitás jár köztünk. A Bach-interpretáció még másra is emlékeztet. Boros Attila ma­gánvéleménye szerint (családi sokaság ide, oda) Bach a világ egyik legmagányo­sabb embere volt. Ez minden bizonnyal így igaz. Babitsot illetően is, és Pikajzen is a ha­sonló kiválasztottak közétartozhat. Valami­képpen minden zseni. A „Pikajzen-jelenség”, valamint Babits is arra figyelmeztet: dobjuk el már végre „pán-ázsiai" (de mellet repesztően „nyu- gati-kultúrnak” vélt) előítéleteinket - és 60 emberes gyakorlatunkat!... DOBAI TAMÁS-kas A Pikajzen-jelenségről „második vonásban”...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom