Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-27 / 98. szám

1989. április 27. NÉPÚJSÁG 3 Kiskereskedők, kisiparosok pácban Veszélyben 3 lakossági szolgáltatás Ha kisiparosokról, kiskereskedőkről hallunk, hajlamosak vagyunk arra gon­dolni: jó nekik! Pedig közülük is csak egy rétegnek megy igazán jól. Azoknak, akik­nek a munkáját a nagy kereslet miatt ér­téken felül megfizetik, és azoknak, akik exponált helyen művelik szakmájukat. Az apró falvakban, a kis településeken élő, dolgozó kisiparosoknak, kiskeres­kedőknek már korántsem olyan rózsás a helyzetük. Magas a havonta fizetendő SZTK, sok az éves adó. Kevés helyen tud kezdeményt adni a tanács. Vannak is jó páran, akik visszaadják az ipart és sok­szor még a falut is elhagyva máshol ke­resnek boldogulást. Mi azokat kerestük meg, akik maradnak és a kevés haszon ellenére is tovább művelik a szakmát. Hogy miért, arra válaszoljanak ők maguk. Butik helyett rövidáru- Goldoltam, hogy már csak azt írom ki a cégtáblára, hogy rövidáru, a divatárut elhagyom - panaszolja Varga Istvánné szakcsi kiskereskedő a kérdésre vála­szolva, hogy megy a bolt. - Muszáj átállni, mert nehéz a megélhetés, kevés a pénz az embereknél is, meg nálunk, falusi kis­kereskedőknél is. Ördögi kör ez - ma­gyarázza - ha több tőkém lenne, akkor több árut vehetnék, nagyobb lenne a vá­lasztékom, és akkor talán többet is vásá­rolnának tőlem. De (gy, ha drágább dol­got veszek, a nyakamon marad. Jön a konkurencia, a Skála Gt, az olcsó áruk busza, a maszek pulóveresek, mennek a téeszbe, kiterítik az árujukat, kétszázért adnak egy pulóvert. Hogy tudnék én ezekkel konkurálni? A Petőfi téri kis üzlethelyiséget prés­házból alakították ki. A pici boltban fél­körben polcok, rajtuk szabadidőruha, gyerekholmik, zoknik, pulóverek, sap­kák, csörgők, játékok.- Rossz idők járnak - folytatja monda­nivalóját a tulajdonos. - Az elmúlt évi jö­vedelmemet, 35 ezer forintra vallottam be, az adóhatóság nem fogadta el, kive­tettek rám 50 ezer forintot, annyira be­csülték a forgalmamat. Semmi hasznom nem maradt - kesereg. - Még a vb-titká- runk is az APEH pártját fogta, azt mondta, nincs itt Szakcson rendszeres kirakodó- vásár, mint ahogyan én vallottam. Mit csi­náljak most, mondja meg? Felszámolhat­nám ugyan az üzletet, de minden pénzem belefektettem, elprédálni nem szeret­ném. 47 éves vagyok, munkaalkalom nincs itt Szakcson. Elmenni pedig nem tudnék innen, itt születtem, a szüleim is itt éltek. Az anyám 72 éves, agyembóliája volt, hét éve béna, én ápolom, főzök rá ágytálazom. Más munkakörben ezt nem tudnám megtenni. Mit csinálhatnék? Gazdálkodunk még emellett, tartunk álla­tokat, a férjem bikákkal foglalkozik, vala­hogy csak megélünk. Lebeszélte a fiát- Verklizünk kérem szépen, dolgo­zunk, van munka, de nem annyi, mint valamikor - mondja a gyönki Ady Endre utcában lévő órásüzlettulajdonosa, Ger­hardt József órás.- Itt a konkurencia, a kvarcórák. Ah­hoz, hogy ezeket javítani tudjam, beru­házás, komoly műszerezettség kellene. Meg rokonok külföldön, akik folyamato­san küldik az alkatrészeket, mert azt ná­lunk nem kapni - magyarázza. - Nem könnyű fennmaradni, ebből a szakmából megélni valahogy meglehet ugyan, de meggazdagodni nem. A takarosán kifestett órás­üzlet kirakatában a cégér alatt a Hungária és az Ál­lami Biztosító táblája.- Mellékfoglalkozás­ként biztosításokat kötök, ha ezt nem csinálnám, az órásságból nem tudnánk megélni - jelenti ki Ger­hardt József. - Hiába nagyközség , ez, munka szempontjából kicsinek számít, nincs forgalom. Orosz karórákat, meg ré­gi ingáórákat hoznak ja­vítani - mutat végig a pul­ton és a'falon levő órá­Nyugdíj mellett még megéri Völgyi Istvánnénak kon. A hajópadlós helyiségben az ablak előtt két régi íróasztal áll munkaasztal­lá átalakítva, barnára festve, lapján mű­anyagborítással. Az egyik falnál üvegaj­tós nagy szekrény, a másiknál egy kis asztal két fonott székkel a kuncsaftok­nak. A tapétaajtó a lakásba vezet.- Még apám rendezte be a műhelyt a házunkban, tőle örököltem a szakmát, de én már nem adom tovább a gyerekeim­nek, lebeszéltem róla őket, nincs jövője - legyint az órás. - A fiam villanyszerelő, a lányom óvónőnek készül. Én még csiná­lom a nyugdíjig, aztán bezárok. Nyugdíjas iparos Völgyi Istvánné nyugdíj mellett köti a művirágkoszorúkat ugyancsak Gyün­kön, az evangélikus templom alatt lévő érdekes formájú házban, melynek utcára nyíló ajtaját látva rögtön üzlethelyiségre gondol az ember.- A temetkezési vállalat fiókvezetője voltam, itt volt az üzlet - mutat a meredek utcára nyíló ajtóra. - Most kiadom bérbe a varrodának. Sokat kellett bizony dol­gozni itt, emelgetni a nehéz koporsókat, sérvet is kaptam. Amikor elmentem nyugdíjba, akkor váltottam ki az ipart, mert az 1700 forint, amit kaptam, kevés volt a megélhetéshez - mondja egy szuszra a 62 éves, még ma is fürge asz- szony. A szépen felújított ház belépőjében az ajtó mögött függöny. Egy mozdulattal el­húzva mögötte a falon a választék: ki­sebb nagyobb művirágkoszorúk, csok­rok, tobozkompozíciók.- Értek hozzá, még gyerekkoromban tanultam, én csináltam mindet, a művirá­got, papírvirágot, alaplevelet - mutogatja végig a kollekciót. A kis íróasztalfiókból szalagokat vesz ki, magyarázva, hogy azt ír rá, amit kér a vevő és olyan betűkkel, amit kívánnak. - Pestről küldik a koszo­rúkhoz az anyagot, régi ismeretség, még a szüleimmel voltak kapcsolatban - mondja. - Édesapám asztalos volt, de ő is ezt a szakmát művelte, csinálta a koporsókat, akkor nem lehetett úgy ké­szen kapni, mint ma. Édesanyám meg kötötte a koszorúkat, de nem annyit ám, mint most. Akkor egy temetésre csak egyet vettek. Miközben mutatja áruit, meséli, hogy régebben kötött élővirág-koszorúkat is, de ma már nem, mert azt a központban lévő maszek virágostól vesznek inkább az idevalósiak.- Amikor nyugdíjba mentem, azt mondták, hogy nem adnak ki több ipar- engedélyt, de aztán itt van - komorodik el egy pillanatra, majd derűsen folytatja.- Megelégszem én ezzel is, ami van, sze­retem csinálni. Megszoktam, hogy jön­nek az emberek, vasárnap, ünnepnap sem utasítok el senkit. így nyugdíj mellett, ha nem kell adózni, még megéri. Csiná­lom, amíg bírom. Kevés a munka Szakadáton, a Gyönktől alig pár kilo­méterre lévő kis községben bejelentve mindössze két iparos van. A nyugdíjas kőművesnek mindig akad munkája, de a főállásban fehérneműkészitő Fork Ja- kabnénak vajon van-e elég megrendelé­se, megél-e szakmájából?- Nem nagyon, sok a nyugdíjas a falu­ban, kevés a pénz, nemigen varratnak maguknak az emberek. Aztán meg sok családnak van külföldön rokona, kapnak csomagban ruhát - válaszolja a kérdés­re, miközben teregeti a mosott ruhákat a hátsó udvarban. Sietve dolgozik, mert utána még főznie kell, etetni az állatokat, ellátni a 79 éves fekvőbeteg anyósát.- Tíz éve csinálom ezt, akkor váltottam ki az ipart, mielőtt bedolgozó voltam a Tolna Megyei.Ruhaipari Szövetkezetnél- folytatja az üvegezett, műhelynek be­rendezett verandán, a Naumann varró­gép mellett. Nincs sok munka, csak egy­Ingaórák, vekkerek, karórák meste­re Gerhardt Jakab szerű dolgokat varratnak az asszonyok: szoknyákat, blúzokat, mellényeket. Al­kalmi ruhákat egyáltalán nem, azokat a fiatalok a butikokban veszik meg. Télen alig jön megrendelő, meredek az utcánk, sáros, nehéz ide feljönni. Amíg beszél, jár a keze. Otthon nem le­het egyfolytában a gép mellett ülni, mint egy varrodában. Itt a háztartás, a beteg anyós, a nagy kert. A kisebbik lányáék is itt laknak, amíg építkeznek Gyönkön, rájuk is főzni kell. Aztán hét végén meg jönnek az unokák.- Az a baj, hogy nagyon magas az SZTK, 960 forintot fizetek rá minden hónapban és még ott van az adó, meg a tagsági díj is. De mit tehetnék? Eljárni én már sehova nem tudnék - mondja a 49. évében lévő asszony. - Dolgozom egész nap egyvégtében, közben hallgatom a rádiót. Onnan tudtam meg azt is, hogy az olyan mozgássérült öregeknek, mint a mama, akiknek véglegessé vált az álla­pota, 10 százalék nyugdíjemelés jár. Megkérvényeztük, aztán hosszas utánjá­rás után adtak 200 forintot, ami még 5 százalékot se jelent. Látja, ezt sem értem! Hogyha egyszer járna, akkor miért nem adják? Na mindegy - legyint -, megélünk valahogy, az a lényeg, hogy be vagyok jelentve, hogy nekem is lesz majd nyug­dijam. * A nyilatkozók mindegyike saját műhe­lyében, üzletében, saját eszközeit hasz­nálva dolgozik. Az emelkedő terhek ellenére egyelőre még nem adják vissza az ipart. De mi lesz ha holnap abbahagyják a lakossági szol­gáltatást? F. KOVÁTS ÉVA Fotó: ÓTOS RÉKA Foglalkoztatási gondok a foglalkoztatóban A falak ragyognak a tisztaságtól, fris­sen mázoltak az ajtók, ablakok is. Az ép­pen megszáradt festék illatát már az ud­varon lehet érezni. A jókora szobányi he­lyiségben néhány asztal áll, az egyiken négy fúrógép, de csak egy asszony dol­gozik. Az udvaron, a ragyogó tavaszi napsütésben pedig egy fiatal lány. Egyi­kük az MMG Automatika Művek Szek­szárdi Műszergyára számára menetet vág kis mütyürökbe, másikuk a BHG megrendelésére műanyagkeretre leme­zeket erősít.- Sanyi bácsi, maradhatok délután is? - kérdezi a 16 éves, kisegítő iskolát végzett és eddig elhelyezkedni nem tudó kislány kísérőmet, aki szívesen mondana igent, ehelyett azt kell válaszolnia: - Ak­kor holnap nem tudsz mit csinálni. Szekszárd Város Tanácsa ez év ja­nuárjában hozta létre a szociális foglal­koztatót, a Széchenyi utcában, az Autó- közlekedési Tanintézet volt épületében. Az átalakítási munkák csúszása miatt azonban csak február végén lehetett köl­tözni, de néhány nappal ezelőtti ottjár- tamkor is átható volt még a festékszag. A foglalkoztató igazgatójával, Szeghy Sán­dorral az örömről és a belevegyülő üröm­ről beszélgetünk. A Szociális és Egészségügyi Miniszté­rium kezdeményezésére az országban eddig közel negyven szociális foglalkozz tató jött létre, ezek feladata mindenek előtt a megváltozott munkaképességű emberek ellátása megfelelő munkával, de nem zárkóznak el a kisnyugdíjasok, a kismamák, a többgyermekesek, egy­szóval a valamilyen okból rászorulók foglalkoztatása elől sem. A szekszárdi kis üzemben - Szeghy Sándor nem szereti a foglalkoztató kifejezést, hiszen az valami­képpen a zacskóragasztással és egyéb haszontalan tevékenységgel párosul gondolatunkban, ő pedig egy eredmé­nyorientált szervezet vezetését vállalta - 6 órás műszakokat szerveznek, naponta lehetőleg kettőt. Egy-egy műszakban 20- 25 személy tud a már említett 60 négyzet- méteres helyiségben dolgozni, de olyan munkákat is vállalnak, amit más telephe­lyen - például a megrendelőnél - lehet elvégezni. Az érdeklődés meglehetősen nagy a rászorulók részéről, eddig 33-an állnak munkaviszonyban, sokan „várakozási listára kerültek”, sokan bedolgozók len­nének... Mindebből a telepen még semmi sem látszik. Nincs elég megrendelés, „nagyüzem” még nem lehet a kis üzem­ben. Szeghy Sándor elmondta, hogy kez­detben elsősorban szekszárdi üzemek megbízásából szeretnének bérmunkát vállalni, ugyanolyan feltételekkel, mint bárki más. Nem adományt gyűjtenek te­hát, hanem munkát keresnek, amely hasznos elfoglaltságot és tisztességes keresetet jelent a rászorulóknak, s bizto­sítja a szociális foglalkoztató eredmé­nyes működését is.-ri­Ordas Iván: Őr az udvaron Börtönélmények 1956-57-ből 4. Legalább ilyen érdekes volt azonban az idáig zárkózottan hallgatók táborának tanulmányozása. Már az az érdeklődés is abnormis volt, ahogy a rádiónál, a hírek egyedüli forrásá­nál, mindenki tolongott. Nem a tény - hiszen nem lévén Dél- Amerikában, a mi utcáinkon ritkán dörögnek fegyverek -, ha­nem a mód. A magam részéről az államrenddel való szolidari­tás legkezdetlegesebb jelének tartottam volna, ha az egysze­rű emberek durva szavakkal kárhoztatják azokat az ismeret­len fegyvereseket, akik a jelek szerint Budapesten a történel­münkben párját ritkító fölfordulást csináltak. A gépállomáson egy lélek sem akadt, aki a lövöldözőknek hangos szóval párt­ját fogta volna. így igazán nem lett volna csodálatos, ha ma­guk a dolgozók emelnek szót az állam érdekében, amely „a dolgozók államának" nevezte önmagát, ami nekik valóban igen sokat adott, de ami most szemlátomást veszélyben is forgott. Azonban senki, a legegyszerűbb traktoros sem tette ezt. Sőt, azok, akiknek a zsebükben lévő piros könyv miatt ez bizonyos fokig „hivatalból” elvárható kötelessége lett volna, mint már említettem, azok se tették sokáig. Ez egyformán elgondolkodtató volt, akár azon töprengett az ember, hogy íme, milyen ösztönösen megérzi az óvatos nép egy rendszer alapvető hibáit, akár a széles tömegek igaz­ságérzetének folytonossági hiányain morfondírozott. Roppant elvakultnak kellett lennie ugyanis annak, aki nem látta be, hogy ez a rendszer - mely olyan sokaktól vett el min­den elvehetőt - aránylag a legrövidebb időn belül a legtöbbet adta a széles néptömegeknek. Többet mint bármelyik állam­forma és kormányforma ezeréves történelmünk során. Egye­dül talán Árpád apánkat emelve ki a sorból. Nem is a lényeg-, ben - a szocializmusban - volt a hiba, hanem a módszerek­ben, melyeket rosszabbul már megválasztani se lehetett vol­na és amelyek most véres bosszút álltak. Vér ugyanis nem­csak Pesten folyt, hanem aránylag közel, a megyeszékhelyen is. Ennek hírét Gulyás Erzsi kolleginám hozta meg a délutáni autóbusszal, amelyik menetrendszerűen megérkezett. Kide­rült, hogy a városban felvonulás volt, tüntetés és a nép közé lőttek. Nem az ávósok, hanem az oroszok.- Locsolóautó mosta fel a vért! - mesélte tágra nyitott sze­mekkel, melyekben akarva-akaratlan pánikkeltés és a min­den nőben ott lappangó hisztéria csillogott. Gulyás Erzsi volt a gépállomási DISZ titkára és így gondo­latban se vádolhattam azzal, hogy feketíteni igyekszik a szov­jet csapatokat. Valószínűleg nem is volt ilyen szándéka. Sza­vaival azonban minden hozzáértő lelki szemei előtt sikerült egy meglehetősen hátborzongató kép körvonalait felvázol­nia. Mindenki, aki valamicskét ismerte a modern tűzfegyverek hatóerejét, vagy éppen azt, hogy akár fél tucat géppisztolyos is mekkora pusztítást végezhet egy zárt sorokban felvonuló tömegben, valóságos vérfürdőre gondolt. A vértől lucskos aszfaltot szinte vágóhídi nagyüzemszerüséggel tisztogató öntözőautó csak növelte az iszonyatot. Kihagyva azt az apró­ságot, hogy ismerve a belhoni szervezést, szinte elképzelhe­tetlennek tűnt ilyen nem várt célra, szinte a semmiből, öntöző­locsoló autókat elővárázsolni... Napokkal később, szemtanútól, hét halottról szereztem tudo­mást, ami már biztos értesülésnek számított. Természetesen egy halott is sok, de azért még a hétnek is valóságos megkönnyeb­bülést okozott a híre. Mindez jó példa a zavaros időkben kavargó információk megbízhatatlanságára, pletykaéhségünkre és arra, hogy az emberek ösztönösen is milyen szívesen rémítik egy­mást. A megyeszékhely épp elég nagy és Gulyás Erzsi a lövöldö­zésnek közelében se volt. (Folytatása következik) Fork Jakabnénak kevés a munkája

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom