Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. március 4. Csatár Juhos László rajza A Mafilm fóti műtermében készül A koldusopera „Mert sötétben él az egyik És a másik fényben él, És a fény, az messze látszik, Ám nem látható az éj” . (Brecht) Vonul a tüntető tömeg, arcuk, ruhájuk csatakos, elnyűtt cipőjük, csizmájuk ütemre csosszan a koszos-nyirkos macskaköveken. Épp a piros lámpás ház elé érnek, amikor egy intésre leállnak. Visszakászálódnak a boltív alá, sorrá rendeződnek megint. Újra kigyúlnak a lámpák, lassan gördül az operatőrökkel a felvevőállvány. Készül a felvétel a Mafilm fóti műtermének Máriássy-csarno- kában. Menahem Golan itt forgatja szuperfilmjét, Kurt Weil csodálatos zenéjével, a Bertold Brecht műve alapján íródott Koldusoperát. Menahem Golan, a rendező, a Cannon cég egyik társtulajdonosa nagy sikerű Mata Hari filmje után már forgatott Magyarországon. Itt készült tavaly a magyar partizánlány története, a Szenes Hanna. Most a Koldusopera felvételei folynak. Szeptember 26-tól mindennap tizenegy- tizenkét órát dolgoznak a műtermekben. Csak két külső felvétel volt: egy nap a Vígszínházban, egy pedig a Várban. Fóton négy helyszín épült. Bertalan Tivadar formálta meg az 1830-as évek Londonjának utcahelyszíneit, a piacokat, a börtönt, az istállót, az üzleteket, köztük Peachum kereskedését, hiteles tűzhelyekkel, pultokkal, ablakmélyedésekkel. A börtön fala koszosfeketére festett, rücskös hungarocell. A Várkonyi-műte- remben most készül a kikötő díszlete, a hajóorr a közeli felvételekhez, s ácsolják a darukat, a raktárépületek hatalmas falát, előttük bálák, hordók hegye magas- lik. A hajóhad egy része is készen áll már: egyméterestől a háromméteresig. A hajó formájú fakereteken árboc, a méretnek megfelelő, feszülő és feltekert vitorlákkal. A Máriássy-műterem az utcákkal, házakkal, sarkokkal, átjárókkal, sikátorokkal, üzletekkel, kutakkal London képét mutatja. Két hónapig épült. Volt olyan nap, hogy kétszázan dolgoztak, építészek, ácsok, asztalosok, kőművesek, festők, villanyszerelők, azért, hogy minden hiteles legyen. A forradalmi jelenetben háromszáz statiszta dolgozott, tizenhat lovas, ropogtak a fegyverek, és hat méter magasból kaszkadőrök zuhantak, a csata hevében lovak buktak fel. A csendesebb forgatási napokon kevesebb a statiszta, ilyenkor negyvenen- hatvanan vannak, árusok és utcalányok, London népe. Beszélgetnek, sétálnak, vonulnak, veszekszenek Ragályi Elemér és Szabó Gábor operatőrök kamerája előtt. A főszereplők sztárok. Bicska Maxi: Raoul Julia, Jenny: Julia Migenes (a magyar közönség a Carmenból ismerheti), Peachum: Richard Harris, Peachumné: Julia Walters, az utcai énekes: Roger Daultry (a Who együttes szólóénekese), s még húszán, neves közreműködők Amerikából és Angliából. A magyar táncosokat, a szereplő tizenhármat, kétszáz jelentkezőből toborozták, mert karakteres arcok, mozdulatok kellettek. A gyönyörű jelmezek jó része külföldről érkezett, de sok készült itthon is, a négy más országbeli szabász irányításával, John Blaamfield fantasztikusan szép tervei szerint. A háromórásra tervezett film sok munkát ad a Mafilm nemzetközi gyártáscsoportjának is. Mint Ungor Mária gyártás- vezető elmondta, még a szombatjuk sem szabad. A hosszú munkanapok minden percét gazdaságosan kell felhasználniuk. Mind a három műteremhelyszín és az épített külső helyszín folyamatosan ad tennivalót. Az építési anyagok, a gerendák, deszkák beszerzése számukra sem könnyű. A magyar rendezők kevés filmet tudnak forgatni itt Fóton, mert olcsóbb a külső helyszíni felvétel, mint egy hasonló hatásút felépíteni itt a műtermekben. Ennek a hetven forgatási napnak a költsége sokszorosa egy magyar filmre szánt költségnek. De ennek a filmnek az amerikai filmigényeknek is meg kell felelnie, a rendező pedig a cannes-i filmfesztiválra szánja. A forgatás eredményessége a magyar félnek sem érdektelen. A Mafilm bővítheti technikai felszereléseit, s így ez a többlet a hazai filmgyártást is gazdagítja. A filmet pedig - minden reményünk meg lehet rá - jövőre vagy azután mi is megtekinthetjük. Józsa Ágnes Domokos Eszter: HOLTÁG Hazudoztak neki, nem mondták meg, hol van az anyja. Egyik nap még otthon volt, a faragott bútorokkal berendezett, tágas polgári lakásban, aznap tartották az iskolában az évzáró ünnepséget, ő, a tanító néni lánya akkor kapta meg az elsős bizonyítványt este lefeküdtek, mint máskor, és reggel már nem volt sehol. Sokszor végiggondolta azt a napot. Reggel különös gonddal készülődtek. Az ünnepség miatt. A tejesember csengetett, hozta a friss tejet, felforralták, reggeliztek. Kiszellőztettek, elrakták az ágyneműt. Úgy mentek a külvárosi iskolába, mint máskor, villamossal. Hűvös volt a reggel, anyja kötött kabátkát adott rá, ő maga az apja szmokingjából készült fekete kosztümöt viselte, vajszínű tisztaselyem blúzzal, gyöngyházgombokkal, nagyon magas volt és nagyon szép, az arca, magas homloka elefántcsontszinű, a haja ébenfekete. A villamoson munkások utaztak, köszöntek, nevettek, mindenki tudta, hogy aznap van az évzáró. Végigcsilingelt a villamos a beláthatatlanul nagy, hemzsegő piac mellett, gyönyörködött a forgatagban, a gyümölcshalmok, a hízott libák felvillantak egy percre és eltűntek. A gyárnegyedben minden épületet ismert. Minden gyárudvart, hiszen délutánonként órákig játszott ezeken a vashulladék borította udvarokon, kutyatej, bodza és rozsdás csavarok között, míg anyja hirtelen eszkábált hosszú asztalok mellett írni-olvasni tanította a felnőtteket, akik kidolgozott kezükkel ügyetlenül fogták a ceruzát. Amikor belefáradtak a betűvetésbe, énekeltek is, népdalokat meg indulókat, és mikor befejeződött az oktatás, a gyárkapuig kísérték őket. Kis, földszintes házak és magas gyárkémények között húzódott meg az iskola. Az osztályokban a fogasokra aggatták a gyerekek kézimunkáit, az övét úgy kellett elhelyezni, hogy csak egy sarka legyen látható, nem tudta befejezni. Wallner tanító néni beszédet mondott. Aztán sorban verset kellett mondaniuk, neki az jutott, amelyik úgy kezdődött: „Hétéves vagyok..." Nehezen mondta ki ezt a sort, mert már betöltötte a nyolcat, úgy érezte, hazudik. Akkor még azt hitte, hogy aki verset mond, mindig igazat beszél. Később minden osztály sorba állt és kivonult az iskolaudvarra. Kiosztották az aznapi csukamájolaj-adagot, az aranybarna zselatingömböcskét a nap felé tartotta, mint egy üveggolyót, aztán lenyelte. Amerikai mogyorópépet kentek kenyérre, azt falatozták a gyerekek, és az udvar egyik sarkában nagy kondérban madártejet főztek. Kozmás madártej-illat lengte be a gyereksereget, a kitaposott bakancsok kifényesítve ragyogtak a lábukon, nem verekedett senki, még a mindenre elszánt nagyfiúk sem, akik szünetben kártyázni szoktak a padok tetején ülve, ma nem hajigáltak bicskát az ajtóba, nem golyóztak, nem játszottak csapót, nem húzták a lányok haját. Ünnep volt a Sánc utcai iskolában. ' Arra már nem emlékszik, hogy délután mit is csináltak. Csak arra, hogy szép volt ez a nap, és finom az ebéd, hogy az apja jókedvű volt, még zongorázott is, mint minden ünnepen, a Törökindulót meg régi slágereket, még abból az időből, amikor diákkorában némafilmeket kísért a moziban Máramarosszigeten. Kivételesen neki aznap nem kellett gyakorolnia. Elalvás előtt még nézegette a bizonyítványát. Kifogástalan volt, és az első. Aztán nyugodtan, mélyen aludt. Előbb azt mondták, hogy az anyja pár napra elutazott. Tanügyi átképző tanfolyamra. Aztán meghosszabbították a tanfolyamot. Apja fésülte, húzta a haját, nem tudott copfot fonni. Különben is sietett reggelente az irodába. A nagynénje jött el tésztát sütni. Azt mondta, imádkozzanak az anyjáért. Nem szeretett imádkozni, de ha kellett, megtette, mondta a szöveget a nagynénje után, miközben madárkákat gyúrt a tésztából. Furcsa volt, hogy apja nem ül többé a zongorához, és az sem volt fontos, hogy ö gyakoroljon. Egész nap a szomszédban játszott, csak délután volt otthon, érezte, hogy apja nagyon szereti őt, de szomorú és ügyetlen, és hiába akart segíteni rájta. Később már ott is aludt a szomszédban, ha apjának felgyűlt a munkája. Az utcán jólnevelten köszönt az ismerősöknek, amikor vásárolni küldték. De egyre kevesebben köszöntek vissza. És a tanfolyam nem ért véget. Később apja kolléganője vette magához. Oda is eljött az apja mindennap, meg ő is hazament időnként. Új iskolába íratták, gyönyörűen keményített, vasalt masnikat viselt, mindennap kipucolta a cipőjét, szerették, dédelgették, honvágya volt. Még ősszel elvitte a nagybátyja falura. Nem volt szomorú, csak kiváncsi. Arra volt kíváncsi, hogy milyen az élet, és mikor jön haza az anyja a tanfolyamról. A ház, amelyben lakott, az utolsó parasztház volt a falu szélén. Utána már csak a cigány patkolókovács kunyhója és műhelye következett, aztán a Beszterce. A fűrészgyár igazgatója volt a nagybátyja. Neki a szomszéd faluba kellett iskolába járnia, hegyre fel, az volt közelebb. Petróleumlámpa mellett tanult, megvolt mindene, amire szüksége lehetett, otthon érezte magát. Miklós bácsi az apja bátyja volt, szigorúnak tettette magát, respektálta is, nem lehetett vele ku- koricázni, ellentmondani, ha valami nem stimmelt, egy-kettő repült a papucs a sarokba. Ibi néni leikével pedig megtelt a ház, a falu, a világ, melegedni lehetett a fényében-sugarában. A gyümölcsös a Beszterce partjáig húzódott. Innen át lehetett mászni a kerítésen a rekettyésbe. Az volt a világ! A rohanó vízen tutajok ereszkedtek, hórukkozó tutajosokkal, a borgói hegyek visszaverték a hangjukat. A bokrok közül gyerekek bukkantak ki hol itt, hol ott, messziről lesték, hogy ő mit csinál, nem jöttek közelebb. Órákig ácsorgott a köves, kavicsos, homokos parton, mártogatta a kezét a hideg vízbe és leste ő is, hogy lesik a többiek. Az iskolában egy talpraesett, pirospozsgás kislány mellé ültették. Bekecset viselt és Palagicának hívták. Csak nézték egymást, nem tudtak volna úgysem szót érteni. Az elsőt ugyan román iskolában kezdte, de a tanító bácsi jól beszélt magyarul, neki megmagyarázott mindent külön, úgyhogy nem is tanult meg románul, onnan vette ki az anyja, hogy a saját iskolájába írassa. A füzetében magyarul kezdődtek a házi feladatok, és azzal folytatódtak, hogy „Téma penturu acasá”. Gyöngybetűkkel felírta a címet, ahogy mutatta a tanító néni, de a többit már nem értette. Egymás után teltek a napok, a petróleumlámpa fényében nézte-nézte a füzetet meg a könyvet, tehetetlenségében elsírta magát, elmázolta az üres oldalon a lepoty- tyant könnycseppeket. Aztán a tanító néni csodát tett. Felállította az osztályban, sokáig és nagyon gyorsan beszélt hozzá, érezte, hogy nagyon akar tőle valamit, szeretettel és türelemmel akarja, annyira, hogy biztosan sikerülni is fog. Az egész osztály szorongva figyelt. Megint elfogta a sírás, a tanító néni megfogta a kezét, egyetlen szót ismételgetett: batista, ba- tista - néma csend volt, és akkor elővette a zsebkendőjét, hogy kifújja az orrát. Még nem látott senkit olyan boldognak, mint a tanító nénit, aki elvette a zsebkendőjét, és nevetve, hajladozva mutatta neki: ez a „batista”, ez az. Mintha egy varázsszó hangzott volna el: három napon belül nagyjából mindent értett. Minden gyerek egyszerre beszélt hozzá. Vasárnap érte mentek, elkéreztették, magukkal vitték, nem egészen értette, mit akarnak, de jókedvűek voltak, és ő is az volt. Bevitték egy parasztházba, levetkőztették, átöltöztettékr kapott vászonszoknyát, gyapjúkatrincát, bekecset, csak a magas szárú, gombos kis cipőjét hagyták a lábán a saját holmijából, bekötötték a fejét gyapjúkendővel, és kézen fogva a falu főterére húzták, ahol kezdődött a tánc. A gyerekek nyitották meg a táncot, vitték őt is, mutatták, hogy kell, táncoltatták. Ünnep volt ez is, mint az évzáró. Szent György napján csalánnal csapkodták a Gyorgyicákat. Csapkodta ő is, ahogy a többi, de nem szaladt el idejében, az egyik Gyorgyica apja megfogta, kivette a kezéből a csalánköteget és azzal kergette, hogy tanulja meg, milyen érzés, máskor ne csinálja. Akkor már nem sírt, pedig nagyon viszketett a csaláncsi- pés. Megtanulta, hogy ökrösszánra télen szabad felkapaszkodni hátul, lovasszánra nem, arról veszélyes leugrani. Hogy a rönköket szállító remorkára nem szabad hátul felülnie többé, a rakodómunkások közé, csak előre, ha van hely a vezetőfülkében. Ilyenkor repült a papucs, és Ibi néni vigasztalta. Tudta már, hogy sütik a kenyeret, milyen ízű a hó.alól kikapart, meg ráncosodott, aranysárga, fagyott alFöldesi János Ne várj reám Ne várj reám A csillagok között. Sorsom engem a porhoz kötött. Jussolt kavicsok őrlője vagyok, hiába csábítnak a csillagok. Bicska Maxi (Raoul Julia) és Jenny (Julia Migenes) jelenete
