Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
1989. március 4. TOLNATÁJ -7 A szőnyegárus CSEH GÁBOR rajza Horváth Péter: Front Szótlanul evett a család. A férfi a tévét bámulta. A képek némán peregtek, hetek óta rossz volt a készülék.- Nincs benne kolbász! - fintorgott a kisebbik gyerek.- Hallgass! - szólt rá az asszony. - Egyél! A hangszóróban, akár kint, a falu körül, frissen feltámadt szél suhogott.- Utálom a babot. - A kisebbik gyerek eltolta a tányért. - Kolbászt akarok.- Nincs! - A nagyobbik sunyin röhögött.- Nyughassatok! - Az asszony aggódva pillantott az emberére. A férfi moccanatlan arccal kanalazta a híg levest. Negyvenéves múlt, ötvennek látszott. Hatodik hete nem dolgozott. Nappal munka után járt, este leült a tévé elé, nézte, mindegy, mi ment. Most éppen a Híradó. Műholdfelvétel. Hidegfront. A kölykök rugdosták egymást az asztal alatt.- Menjetek aludni! Mossatok fogat! - Az asszony leszedte az asztalt, vizet tett fel a mosogatáshoz. A két gyerek kivihar- zott a konyhából, a kisebbik szobában rajcsúroztak tovább. - Igazán rájuk szólhatnál néha- mondta az asszony. - Nem bírok velük magam. A férfi megtörölte a száját, hallgatott.- Valami féreg jár erre megint. Két kiskacsát elpusztított. Kiszívta a vérüket. Én nem tudom, mi lesz. Hallod? A férfi gyufaszálat harapott a foga közé.- Miattuk van az egész - biccentett a kisebbik szoba felé. - Nem kellett volna világra hozni őket. Az asszony megdermedt.- Mit beszélsz? A gyerekek felnevettek odabent.- Te nem vagy eszednél. A férfi makacsul bámulta a képernyőt. Az asszony kikapcsolta a készüléket. Ellobbant a kép, a hangszóró sistergése elnémult, csak az akácok zörögtek tovább az ablak előtt.- Hogy mondhatol ilyet! A férfi felpillantott.- Ha ők nem volnának, eladnám a házat.- Ugyan, kinek? Ki jönne ide, az isten háta mögé? Főleg most, hogy sehol a környéken...- Azt mondták, talán Kemencen kaphatok kocsit.- Jóságos isten! - Az asszony lezökkent egy székre. - Az nyolcvan kilométer!- Nyolcvanhét. Szálló is van. Csak hét végén jutnék haza. Jófalun volna valami kazán. De ahhoz tanfolyam kell. És a pénz se volt annyi, mint kocsin.- Ha bírnád az emelést...- De nem bírom! - fakadt ki a férfi. - Nem én tehetek róla, hogy megroppant a derekam. Különben is: sofőr vagyok. Mindenki tudja. Jó sofőr.- Felforrt a vizem. - Az asszony nekilátott a mosogatásnak. A férfi a kredenchez lépett, bort töltött magának. A nagyobbik gyerek a szobaajtó üvege mögül leselkedett. A kisebb rángatta.- Hadd nézzem én is!- Iszik - vihogott a nagyobb. - Bort iszik. Vedel.- Bor van - duzzogott a kicsi. - Kolbász nincs! Az asszony végzett a mosogatással, megtörölte kivörösödött, töredezett kezét.- Gyere aludni. Megzörgették a bejárati ajtót.- Ki lehet az, ilyenkor?- Talán a szomszéd - vélte az ember. - Azt mondta benéz, ha tud valamit. Bent járt a munkaközvetítő irodán, Csőién. - Ajtót nyitott.- Jó estét kívánok. - Négy vacogó, sötét alak. Egy férfi, egy nő, két tízévesforma, rémült gyerek. Batyuk. A nő karján csecsemő. - A híd alatt jöttünk át a Szamoson.- Odaátról?- Engedd már be őket! Nem látod, hogy csuromvizesek? Még megfagynak ebben a szélben! A férfi kelletlenül húzódott odébb, az idegenek beléptek az ajtón.- Kik jöttek? - tudakolta a szobában a kisebbik gyerek.- Románok. - A nagyobbik nekinyomta az orrát az ajtó üvegének. A kisebbik lábujjhegyre állt, fülelt.- Magyarul beszélnek!- Olyan magyar románok - magyarázta a nagyobb. - Mostan sokan jönnek. Lövik őket.- Úgy kell nekik!- Fogd már be a szádat!- Piszkosok! - ágált a kisebb. - Nekik lehet kolbászt? Nekik ad az anya? A menekültek dideregve ettek, szürcsölték a forró teát. Az asszony száraz ruhát keresett nekik, vizes gönceiket kiteregette a gázsparhelt fölé, nejlonkötélre.- Egyenek csak. Fogyasszanak. Álmában felsírt a karonütö.- Altatót adtunk szegénynek - magyarázta az anyja. - Eddig hallgatott, pedig órákig álltunk a vízben, vártuk a ködöt. A két férfi már dohányzott.- Beszélik, milyen idő járja most magukra odaát.- Meg kellett próbálni - bólintott a jövevény. Szorongva pillantott körül. - Itt csak jobb lehet.- Szakmája van?- Sofőr vagyok.- Sofőr? - Az ember arca megkeményedett.- Az a világon mindenütt biztos kenyér! - bizakodott az idegen. - Azt mondják, Révtamásin, a parókián segítenek. Lesz munka is. Azt mondják. Az asszony megvetette az ágyakat a tisztaszobában.- Nem akarunk zavarni. Csak megmelegszünk kissé, és...- Megférünk - mondta az asszony. Hiába pillantott az emberére, az hallgatott. - Menjenek csak - fordult a vendégekhez. - Nyugodjanak.- Miért alusznak ezek minálunk? - zörmögött a kisebbik gyerek. - Miért nem mennek haza? Az asszony újra elmosogatott, letörölte az asztalt, begyújtotta a sütőt, az ajtaját lenyitotta, hogy jobban jöjjön a meleg. Eligazgatta a kötélen száradó ruhákat.- Szerencsétlenek.- Sofőr... - morogta az ember. A tisztaszobában leoltották a villanyt.- Gyere. Aludjunk mi is.- Menj csak. Majd én is megyek. - A férfi bekapcsolta a televíziót, kitöltötte a maradék bort, rágyújtott megint. - Micsoda világ. Az ember még magát is meg kell, hogy utálja. Az asszony közös ágyba parancsolta a gyerekeket, eloltotta a villanyt, levetkezett. Elsuttogott egy szégyenlős imát a Mária-kép előtt, lefeküdt. A konyhából beszűrődött a tévé vil- lódzó, kékes fénye.- Mit csinál az apa? - A kisebbik gyerek nem kapott választ. Az anyja és a bátyja már álmodott. Szájába gyűrte az öklét, a kolbászra gondolt, amit amazok befaltak. * A műsor véget ért a televízióban. A férfi meredten bámulta a vak képernyőt. A hangszóróban, akár kint, a határ menti falu körül, zúgott a szél, tombolt a front. ma. Megtanulta megosztani az örömét. Fogott szarvasbogarat, egeret, szedett mogyorót és szamócát. Szeretett iskolába járni, és sajnálta, hogy közeledik a tanév vége. Minden héten írt az apjának ' levelet. Karácsonykor meglátogatta az apja. Hozott ruhát, cipőt, ajándékot, narancsot. Úgy ültek egymás mellett a karácsonyfa fényében, mintha össze lettek volna nőve, egészen addig, amíg el nem kellett utaznia. De a tanfolyam nem ért véget még nyáron sem. Ismerté már az összes ösvényeket, minden kimozdítható deszkát a falu valamennyi kerítésében, együtt száguldozott a többiekkel a kerteken át. Csak a holtágban nem volt szabad fürödnie, mert ott állott a viz, nem egészséges. Reggel a fontoskodó kiskakas felugrott a kerítésre, vékony hangján harsányat kukorékolt, arra ébredt; volt kutyája, macskája, csibéi, kiskacsái. Gica-Palagica, a padtársnője megbetegedett. Az ágya szélén játszott órák hosszat, csak azután derült ki, hogy gyermekparalízis-járvány van. Nem sokkal ezután a gyümölcsösben fogócskáztak. Egyszerre furcsa szédülés fogta el, leesett, épp egy hangyabolyra, nem tudott sem kiáltani, sem felállni. A többiek megijedtek, elszaladtak. Ibi néni talált rá, ölben vitte be a házba. A hangyák összecsípték. Magas láza volt. Fel sem ébredt, aludt, aludt egyfolytában, míg végre másnap orvost tudtak keríteni. Mire az orvos megérkezett, kutya baja se volt. Sosem- derült ki, min esett át. De az apja megijedt a paralizisjárvány- tól, sürgönyözött, hogy nagyon vigyázzanak rá, érte jön, hazaviszi. Sejtette, hogy ha innen elviszik, többé sosem jöhet vissza. Lehet, hogy véget ér a tanfolyam. Biztosan városi iskolába íratják, úgy lesz minden, mint régen. Örült is, sajnálta is. A gyerekek is tudták, hogy elmegy. Kiszökött velük, a kerteken keresztül, amikor a holtághoz mentek. Rekkenő meleg volt, ragyogott, sziporkázott a forró égbolt. Valósággal remegtek a hőségtől a távolban a hegyek. Lehúzta a pántos kis cipőt, mezítláb futott a forró porban a többiekkel. A holtág titokzatos, mélyzöld vize mozdulatlanul tespedt a kánikulában. Állottvíz-szaga volt, bűvös erővel csalogatta. A gyerekek gyorsan ledobáltak magukról mindent, ö egy percig még habozott, de aztán igyekezett utolérni őket. Lehúzta a bugyiját is, nem mehetett vizes homival haza, aztán belépett a lágy, finom, felejthetetlenül szelíd, zöld vízbe, amely egyre mélyült, míg a melléig nem ért. Szabadok voltak, boldogok és meztelenek, olyan szabadok és meztelenek, mint soha többé, locsolták egymást visítva, nevetve. Akkor hozták a legények füröszteni a lovakat. Lett nagy sivalkodás, de egy gyerek se jött ki a vízből. Együtt fürödtek, nagy-nagy demokráciában felnőttek, lovak, gyerekek, és ragyogott a smaragdzöld víz, izzókék ég. Aztán eljött érte az apja, hazavitte. Ősszel egy belvárosi iskolába íratták. Az osztálytársai nem barátkoztak vele. Ha közeledni próbált, letorkollták.- Te hallgass. A te anyád börtönben van. Úgy érezte, megfordult vele a világ.- Nem igaz - mondta. - Meglátjátok, hogy nem igaz. Elszökött azonnal az iskolából, az apjához futott az irodába. Azt akarta, hogy rögtön menjen vele az osztályba, mondja meg mindenkinek, hogy a tanfolyam még tart, hogy anyja ott van. Az apja az ablakhoz ment, hátat fordított neki, mint aki valami fontosat lát odakint. Nem mert ránézni a kislányra, úgy mondta neki:- Nem mehetek.- Miért? Különös csend volt.- Mert igaz. Recsegett-ropogott valami belül. Valami felborult, valami szétesett, a hazugság és a valóság nagy sebességgel ütközött össze. Állt még egy kicsit, összeszorította a száját, aztán megfordult és elment. Visz- sza az iskolába. Nem szólt senkihez. Hallgatott, és tudta, hogy neki van igaza, mert az anyja nem követett, nem követhetett el semmit. És ezt egyszer majd mindenki meg fogja tudni. Nem sokkal ezután egy este verset tanult az ágyban, a november hetediki iskolai ünnepségre. Csengettek. Apja izgatottan kisietett, egy idegen, tésztaszínű, puffadt arcú nővel tért visz- sza, aki egyenesen hozzá rohant, ölelte, csókolta, szorongatta. Az anyja volt. Másnaptól kezdve mindenki köszönt. Az osztálytársak eljöttek látogatóba. Volt, aki Globetrottert hozott ajándékba. Sosem játszott vele. A következő évben ismét másik iskolába iratkozott. Ott tanított az édesanyja. Újra tanító néni lánya lett. Kieveztek az élet holtágából: az anyját rehabilitálták. Lassan leülepedett minden. Sosem gondolkozott el azon, hogy miért végezte az első négy osztályt hat iskolában. Csak a hazugságot nem tudta, nem akarta elviselni soha. Gyakran álmodta, hogy selymes, zöld, langyos vízben fürdik, lovak és gyerekek között, és hogy a megnyugvás világszép, üvegszőrű paripái ágaskodnak odafönn a levegőben hangtalanul ragyogva. Éva Strittmatter versei Rőtszín, nyári Füvek fölé virágpor suhan, párát izzad, fényben áll a rét. Rötszin rózsák várnak dacosan, nem bontják még fejük dús díszét. Pár nap múlva szirmot bont a rózsa, fénybe fordul, hint illatokat, hosszan titkolt sebét kitakárja, élvezi az orvos sugarat. Paszternák Valaki kiment közülünk, És a zord tél rászakadt. Vele indult - milyen furcsán, Mint a madár V-alak. Ő is délre költözött, hogy Keresse a meleget, Sokunk vágyát, azt remélve: Tán távolabb leli meg. Végül meglelte a hóban. És sokára dalait Nem fogta se tűz, se fagy már. S csak írta: hull, havazik... Naptári bölcsesség Ajándékozz meg idővel, De ne kínálj túl sokat, Törődj apró sebeimmel, Ne gyógyítsd a nagyokat. Időbőség kényelemhez, S nálam rossz kedvhez vezet. Fényét veszti a szerencse, Ha végtelen az élvezet. Csak ha széttört, csillogtatják Fényét apró cserepek. Szabadságot a korlát ád, S hajt a cél, ha ismered. Fordította DRESCHER J. ATTILA
