Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
II. évfolyam, 10. szám 1989. március 15. Csillagház- De jó lenne itt lakni - ötlik fel az emberekben az óhaj Dombóvár központjában, elmenvén a csillagház előtt. A dekoratív lakóépület izgalmat rejt, hófehér falai dióbarna ablakaival nyugalmat sugallnak, a sok-sok kiszőgellés a mozgalmasságot kínálja, a földszinti csinos kis üzletek csábítóak, a tekintetet vonzó tornyocskák romantikusak. Amint a pénteki szürkeségben nézegetem az eszményinek tűnő házat, hat év körüli kislány - feje fölött fodros szélű ernyőt tartva - tipeg el mellettem. Hangos „kólómmal” köszön. Mire megkérdezném, hogy a csillagházban lakik-e, alig hallik piros csizmája kopogása. Kicsit errébb fordulok, lépek néhányat, s újból kis piros csizmát nézegetek. A hatszázvalahány forintos kis lábbeli a földszinti üzlet kirakatát dekorálja több száz társával együtt. Az árakon nincs mit tűnődni, illetve van, de minek? Lassan sétálok el a csillogó kirakatok előtt - fölfölnézve. S eszembe jut ismét, hogy talán jó lenne ebben, a nép nevezte csillagházban lakni. Ezen tűnődve egy pletyka emléke bukkan föl bennem... Alig volt hátra egy-két hét a ház átadásáig, amikor Vidóczy László, a város tanácselnöke újabb „terepszemlét” tartott a település legújabb épületében. Megnézett néhány lakást, s az egyikben így szólt:- Itt én is szívesen ellaknék. Valóban nagyon szép. -Se kijelentés utáni napokban az a hir kapott szárnyra Dombóváron, hogy a tanácselnök „házat építtetett magának”, illetve az egyik tágas lakás az övé. Persze, erről szó nem volt... * Csillag Lászlóval, a városi tanács elnökhelyettesével beszélgetünk a csillagházról, ám előbb nevetve kérdem, hogy a házat róla nevezték-e el, vagy ő vette föl a ház nevét. Természetesen egyik sem igaz, csupán csak játék a szavakkal.- Amikor 1970-ben készült a város első rendezési terve, természetesen föltűnt a tervezőknek, hogy a víztorony és a bíróság épületének tornyos része kiemelkedik á környezetből, amit ellensúlyozni kell. Ezért a túloldalra két magas épületet szándékoztak építtetni. Viszont a tízszintes lakóházak nem illettek volna a környezetbe, igy az 1980-as rendezési tervben már szerepelt egy épület a Hunyadi téren, de csupán szintszámmegjelöléssel - kezdi a csillagház előtörténetének magyarázatát az elnökhelyettes, majd a város rekonstrukciójáról beszél. Dombóváron sorra épültek az igen tetszetős házak: a csipkeház (ennek a nevét is az ott élők adták), majd elkészült a művelődési központ és a huszonnégy tantermes iskola. A tér felső végéhez érve négy régi polgárházat szanáltak, s a helyükre a csipkeházhoz hasonló épületet szerettek volna építeni. Azért olyant, mert az embereknek nagyon tetszett a „városi palota”. Egyébként a tetszésnyilvánítás egyik formája az ünnepség nélküli, ám gyors „házkeresztelő”. Hogy milyen épület kerül a Hunyadi térre? Annak eldöntésébe a pénz is fontos szerepet játszott. Éppen ezért a dombóváriak versenytárgyalást írtak ki, amit a TÁÉV nyert meg, s tervügyben is intézkedtek. A ma már mindenki által csillagházként emlegetett harminchat lakásos üzlet-, illetve lakóház tervét a Dél-dunántúli Tervező Vállalat munkatársa, Várnagy Péter készítette.- A terveket, majd az épülő házat nézve először furcsának tűnt az érdekes építmény valameny- nyiőnknek. De most már tetszik, nagyon tetszik - mondja Csillag László, s mindkettőnk tekintete az irodája falán levő nagyméretű színes fotóra lel. A csillagház fényképére. - Ez volt az első cölöpalapra került épület a városban. A megerősített alapra mindenképpen szükség volt, hiszen a ház alatt jégverem és pincék voltak. Érthető, hiszen ezen a részen mindig valamilyen vendéglátóhely volt. E hagyomány nem szűnt meg, ugyanis a földszinten, a sok más üzlet társaságában - gyógyszertár, cipőbolt, butik, látszerész-, illatszer-, valutásbolt, sportfelszerelést kínáló üzlet - kellemes pizzéria is várja a vendégeket. A csinos kis kerítés övezte nyári falatozó most még üres, de a nyáron, a korábbihoz hasonlóan nyilván rendre „telt házas” lesz. Mielőtt belépnék a kis ételbárba, jól- esően lepődök meg. Az ajtóban hatalmas hamvveder, s kérik, hogy a betérő szíveskedjen ott eloltani a cigarettát.- Csak részben döntöttünk a „nemdohányzó” étterem mellett azért, mert kicsi a helyiség - magyarázza Szigethy Istvánné tulajdonos, akinek egyszeri használatba vételi dijat kellett fizetnie az üzletért. - A fő indok az volt, hogy ide elég gyakran betérnek a kismamák is gyermekeikkel a délelőtti, vagy a délutáni séta közben valamilyen édességre. Egy-egy kehely gyümölcskrémre, gesztenye- pücére... No és a vendégek között sok a diák. Nézem az ét- és itallapot. Tömény szeszt nem árusítanak, viszont igen gazdag a kínálat az olasz és bélszínételekből. Most is majdnem minden asztalnál ülnek, hallgatják a kellemes zenét, vagy csöndesen beszélgetnek. Záróra fél tízkor van, úgyhogy a lakókat sem zavarja esténként egy-egy hangoskodó vendég.- Kulturált ez a hely - mondja egy fiatal férfi, aki itt lakik a házban. - Úgy látom, ez az atmoszféra jó hatással van az ide betérőkre... Én pedig a csillagház lépcsőházába térek be. Nem hiszek a szememnek. Az alig két és fél éves építmény bejárati része kifejezetten lehangoló. A meglehetősen nagy előtér falai piszkosak, az üres térben furcsán konganak a léptek. Igyekszem föl az első emeletre, hogy mielőbb felejtsem el csalódottságomat. De az emelet látványa még jobban elborzaszt. Talán azért is, mert csöppet sincs összhangban a vonzó külsővel, talán azért, mert valaki azt mondta, hogy átriumos a ház... Az átrium helyett fent nyitott légudvart találok, a köréje szervezett függőfolyosó-rendszer börtönt idéző drótkerítései és a szürkeség nyomasztó. A légudvar alján, az első emelet közepén két zsufa szürke „házikó", tetejüket csöndesen veri az eső. A körfolyosón itt-ott tócsákban áll a víz. Szinte földbe gyökerezve állok és a két furcsa műtárgyat bámulom. Föntről - talán a harmadikról - középkorú nő szól le:- Ugye, milyen szépek? - és választ sem várva fölvilágosít: - Ezeken keresztül szellőzik a gyógyszertár. Találomra csöngetek be a bal oldali első lakásba, keresvén a házmestert. Sörös Gyula lakásának ajtaját fiatal nő nyitja ki. Alig mondom el zavargásom célját, készséggel invitál a lakába.- Most jöttem haza szüléimhez. A hét végét általában itthon töltöm - mondja Sörös Irén. - A gyógyszertári központban dolgozom, Szekszárdon. De tessék beljebb jönni. - S máris egy kisméretű, igen kellemes szobában vagyunk. Sörös Gyuláné érdekes kereveten - később megtudom, Petra nevezetű fotelágyon - üldögél. A roppant praktikus ülőhely szétnyitható, illetve szétteríthető ággyá, így összehajtva pedig az ember szinte vágyik, hogy puha karimás támlájához döntse a hátát.- Jó ez mindenre - mosolyog a ház asszonya. - Itt kávézunk, az unokák ezen vonatoznak... Amúgy pedig kicsi helyet foglal. Érdeklődöm, hogy jelentett-e bonyodalmat a lakás berendezése, hiszen a szobák falát ki- és be- szögellések törik meg. A berendezést precíz mérések előzték meg, de a régi bútorokat is sikerült ötletesen elhelyezni. A fél szobából átmegyünk az egyik „egész” szobába, Sörös Irén szobájába.- Kár, hogy az egyik ablak helyett nem ajtót tettek - mutat a hatalmas teraszra a szoba hét végi lakója. - Milyen jól ki lehetne használni... - mondja, majd arról beszélgetünk, hogyan él ebben a kisfa- lunyi házban, annak 36 lakásában - 24,8-72,3 négyzetméter alapterületűek öt méretben - a száznyolc lakó. Kiderül, hogy alig ismerik egymást. Jószomszédi viszony, esetleg barátság csak egyes szinteken alakult ki a családok között. Akik az első emeleten laknak, jószerével alig ismerik a följebb élőket, mert ők nemigen használják a liftet. Legfeljebb akkor, ha a nagybevásárlásból térnek haza. Vagyis az ő számukra a lift sem jelenti az ismerkedés színterét.- A ház gondnokával vagyunk jóban. Ő a közvetlen szomszédunk - említi kikíséréskor Sörös Gyuláné.- Nem tudni miért, de még nem alakult ki a közösség itt a házban - mondja Atkári Gáborné gondnok, aki éppen fiával együtt tapétázza az egyik szobát. Hogy miért ilyen piszkos a bejárat? Azt sem tudja, de tényként szögezi le, hogy igen hamar bekoszolódott. Igaz, a lakógyűlésen fölvetődött, hogy közösen, társadalmi munkában kimeszelnék. Ezt kérvényezték is. Ám, nem kapták meg rá az engedélyt. Azt mondták, majd a tanács megcsináltatja. Tekintetemet követve ő is az előszoba falán lévő kapcsolótáblára néz, s máris mondja, ha elromlik a lift, akkor itt is megszólal a vészcsengő.- Sajnos, telefonom nincs. - Ezért, ha valami sürgősen elintézendő probléma adódik, a hatodik emeletről kénytelen „szívesség-telefonálni”. -*Ha meg a költségvetési üzemben, vagy másutt kell intézni valamit, akkor a szabály szerint kikapcsolom a liftet. Gondolhatja, hogy olyankor mennyire örülnek a fönt lakók... Már a lépcsőházban beszélgetünk. Például arról, hogy a gondnoknő takarítja az egész házat, ha a szemétledobó elakad, „el kell hárítania a hibát”. De „van mindehhez cérnája”, senkivel nincs haragban, már járt minden lakásban. Az idősebb asszonyokat Erzsi néninek, Ilonka néninek szólítja, a fiatalabbakkal tegezódik. Az eső egyre jobban esik - be a csillagházba. A tócsák pedig egyre terebélyesednek. Szerencsére most télen nem volt jelentősebb hó.- De előző évben! Azt látta volna - mondja egy idősebb férfi. - Napjában többször is középre lapátolta a gondnoknő, hogy ott, középen, az össze- folyón át elolvadva lecsorogjon... A Porubcsánszki család éppen indulófélben van. A szülők és a hatesztendős Zoli az oviba készülnek Editért, majd onnan együtt tesznek villám- látogatást Kapospulán, a mamáéknál. Zoli először hallgatag, de kisvártatva megered a nyelve. Megtudom tőle, hogy vannak barátai itt a házban. Zsoltival, Bencével és Gáborral gyakran játszanak együtt.- Bungit építünk és főzünk, de csak játékból.- Mit főztök?- Barátfülét. Azt a szakácsnéni is csinál nekünk - mondja büszkén, s kiderül, hogy dicsekvése igencsak jogos. Ugyanis az Erzsébet utcai óvodások, azaz Zoliék megnyerték a városi ovis-kupát, s a szakács néni jutalma lesz a barátfüle. Zoli nagyot nyel, majd szépen elköszön, ők szüleivel lefelé mennek, én fölfelé indulok. A legfelső szinten garzonok és másfél szobás lakások vannak a kis tornyocskákban. A körfolyosó egyik oldalán virágládák és cserepek - szépen zöldellő növényekkel. Mint megtudom, Vén Je- nőéké. Hozzájuk csöngetek be. Csak a férfi van otthon. Sajnálkozom, hogy zavartam, hiszen pihent. Éjjel kettőkor végzett, akkor „tette le” a mozdonyt. Jelenleg dízellel jár, arra van jogosítványa. Májusban a villanymozdonyra is megszerzi a vezetői engedélyt. Itt kell megemlíteni, hogy közeledvén a csillagház építésének befejezéséhez, már nem volt pénze a tanácsnak. Veszélybe került az átadás. így tíz lakást eladtak a MÁV-nak, s így határidőre költözhettek az emberek az úgynevezett szociális bérlakásokba. Vén Jenőék lakása igen barátságos. Ahogyan kint, úgy bent is sok a virág. S mint mondja, nyaranta a konyhaablakot befuttatja hajnalkával. Míg a lejjebb lakók azt panaszolják, hogy nincs egyetlen beépített szekrény sem a lakásukban, a tornyocskák lakói „járószekrénnyel” dicsekedhetnek. Gondolom, azért e találó elnevezés, mert akkora a szekrény, hogy szabályosan bele lehet menni. Sőt, a hűtőszekrény is kényelmesen elfér. Hogy kik laknak a másodikon, meg a harmadikon? - kérdez vissza Vén Jenő. Fogalmam sincs. Úgy látom, hogy itt maguknak való emberek laknak. Néhányan a lakásajtóban váltanak pár szót, de több, alig-alig lehet. Mi sem járunk össze senkivel. A Latkóczi Lajossal szoktunk együtt autót szerelni. Neki Daciája van, nekem Skodám...- Amúgy? Szeretek itt lakni. Jó ide hazajönni. A ház csöndes, jó a fűtés. Legfeljebb lejjebb zavargóinak el néha egy visszajáró férjet. Tudja, mit mondok? Olyan ez a ház, mint a társadalom. Mindenki úgy csinál, mintha nyitva lenne az ajtaja, de mégis gonddal csukjuk. Nem tudom miért. Talán az idő meghozza a változást. Vén Lajos szavain tűnődve indulok lefelé. Tizenöt éves kislány szalad föl a másodikra, vagy a harmadikra. Látszik rajta, hogy dühös. Egy mutáló hang kiált utána:- Ugye, azért szeretsz?- Na, jól van - és eltűnik az ajtó mögött... V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: GOTTVALD KÁROLY
