Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
2 - TOLNATÁJ 1989. március 15. A z első szerkesztő Boda Vilmos (1840-1916)- Egy alkalommal megírtam azt az eseményt, amit egy általános iskolai tanárnő rendezett egy kiállítás kapcsán. A műsoruk után beszélgettem vele. Éreztem, hogy olyanokat is elmond, ami nem tartozik a nyilvánosságra. Másnap leadtam a dolgozatomat és hamarosan nyomdába került. Közben a tanárnő többször keresett telefonon. Közvetve ért utol az üzenete, hogy a megjelenés előtt látni szeretné az írást! Erre már nem volt mód. Pár nap múlva egy vaskos borítékot kaptam a szerkesztőségben. A feladó a tanárnő volt. Az Erdélyi Szépmíves Céh egy kötetét küldte el a következő levéllel: „A szülőföld elhagyás fájdalma úgy látszik ma is erős...! Pedig el kell viselni mindenképpen. Ha egy fát átültetnek az is megsínyli. Ha egy embert, annál nincs borzalmasabb. Lehet, hogy egy fa gyökeret ereszt, talán kapaszkodik is, de hajszálgyökerei ottmaradtak a régi televényben. Pedig az igazi életműködést csak a hajszálgyökereiből végezhetné el. Könnyen kidőlhet bárhogy kapaszkodik. S ez még inkább igaz az emberre. Ezért kell az egymást kereső, biztató szó, hogy ezek az emberfák talpon maradjanak.” (Tamás Menyhért)... Azért írom le nagy örömmel - zárta levelét a tanárnő -, mert ha más szavakkal is, de valami ilyet, hasonlót fogalmaztak meg nekem a nagyszüleim gyerekkoromban. Köszönöm... dátum, aláírás.- Elárulhatjuk az olvasóknak, hogy mi nem először beszélgetünk a gyökerekről. Ismeretségünk sem erre a beszélgetésre keltezendő, hiszen még decsi pedagógus koromban találkoztam veled, amikor te népművelőként dolgoztál ott, a helyi művelődési házban és már akkor esett szó arról az átvitt értelmű fogalomról, hogy „gyökerek”. Tetszik nekem ez a Tamás Menyhért-idézet és köré építhetjük a további gondolatainkat. Amikor téged megismertelek, akkor simán Kiss Jánosnak hívtak. Később a képzőművészeti kiállításaid, majd újságban megjelent írásaid alatt a Decsi előnév is olvasható. A szülőfalud és lakhelyed nevével élve, naponta kimondva én úgy érzem, nagyon erős gyökerekkel kötődsz...- Igen, de így nem szabad! Ezt is tudom. Egy volt osztálytársam azt mondta, hogy irigyellek, mert így vállalod a faludat. Majd megtoldotta, ez nagy felelősség. Amit különösen az utóbbi időben érzek, mert a nyilvánosság nagyobb szerepet kapott. Az a többszöri megnyilatkozás, ami éppen a falum eseményeit követve részemről megtörtént, sok problémát okozott. A szavak kimondva, leírva valóban csak a félreértések kezdeményezői. Sokan nem azt olvasták, amit mondani akartam. Gyorsan fölröppent a hír, hogy ellensége vagyok a falu vezetőinek. Sokkal könnyebb annak, aki távol él szülőhelyétől, és akár „vasárnapi gyerekként” tér visz- sza hétvégeken.- Na, egy pillanat. Amikor gyökerekről beszélünk akkor úgy gondolom, hogy éppen a saját életed lehet példa. A hagyományosabb családformát - több nemzedék együtt - naponta éled.- Ott kezdődött talán minden, hogy amikor szüleim házat építettek, 1964-ben, akkor a kőművesek megvárták a véleményemet, hogy a hálófülke bejáratát boltívvel vagy sima gerendákkal zárják le. Édesapám kérte erre őket. Akkor középiskolás diák voltam. Aztán a kertre is nagy szükségem van ma, amit édesapám gondoz, de nekem erőt, nyugodalmat ad, amikor álmatlan éjszakákon sétálhatok a fenyők és nyírfák alatt. Édesanyám minden munkát elvégez és fűtött lakás vár bennünket. A súrlódásokkor, amikor egy alig látható mozdulattal, egy rosszkor kimondott halk szóval bántjuk egymást, akkor valaki nyel egyet a békesség miatt. Remélem, a nyeléseket egyikünk sem számlálja! Aki idegenként jött a családba, az alkalmazkodás és a gyökéreresztés vajúdásairól bizonyára másként vélekedik, de mert beleszólhat, alakíthatja, ezért sajátjának kell, hogy érezze.- Igen. Én is azt tartom fontosnak, hogy természetes közegének érezze a diák az iskolát, ahol tevőleges tagként van jelen. így az iskola zászlója, jelvénye is azért áll közel hozzá, mert sajátjának érzi. Van egy iskolafejlesztési elképzelésünk, ha tetszik, program, vitaanyag. Ebben mindjárt az elején azt kell tisztázni: Kié az iskola? Erre olyan válaszokat adhatunk, hogy az állampolgárjogán a szülőké. A szülők kapcsán a gyerekeké. Mivel a tanárnak az a munkahelye, így a tanáré is. A tulajdonosi szemléletet kell kialakítani. Nem közgazdasági értelemben. Akiket az előbb felsoroltam, akkor érzik sajátjuknak, ha a működésben a sikerekben, kudarcokban is részt vehetnek.- Úgy érzem, hogy a szekszárdi Garay téri általános iskola - ahol igazgató vagy - jó úton halad, hogy szülőt, gyereket bevonjon az iskola életébe. Az úgynevezett sulitáborokban, ahol a tanulók és a szüleik közös programokban vehetnek részt, érzelmi szálak, hajszálgyökerek erősödnek. A koncertek, amelyeket a város iskoláival közösen rendeztek, de a szólóhang mégis a tiétek, ezeket csak táplálják. Nyugodt lélekkel mondom, hogy a hazaszeretetre nevelés itt kezdődik, irt már lapunk az iskola nagykórusának nemzetközi sikeréről, amit Debrecenben szereztek. Az eseményről többórás videofelvétel készült, amit a szülőknek is vetítettek. Nem csupán a szemnek volt gyönyörködtető látvány, a szekszárdi iskolások egyenruhás, egyen- táskás felvonuló csoportja, de a néző szívszorongva osztozott a hovatartozás közös érzésében.- A pedagógusnak kötelessége ezt az érzést állandóan feszes húron tartani, hogy szóljon. Éltetni, hogy erősödjék. Ehhez kell az is, hogy a múltat faggatva, annak értékeit őrizzük. Ápoljuk a hagyományokat. Ha kell, akkor ezt iktassuk a tananyagba is. Sokan lebecsülik az ének, zene, rajz, néptánc tanítását. Hitem szerint ezeken keresztül más lesz a világhoz való viszonyunk. Önkifejezési formák, eszközök ezek, szebbé, teljesebbé teszik az életünket. Ha egy óvodás gyereknek ceruzát adunk a kezébe egy papírlappal, mit csinál? Rajzol! Nem kell művésznek lennie, de ha foglalkozunk vele, fejleszthető a készség. A művészeti iskolák létjogosultságát látni kell ebben az érzelmileg elsivárodó világunkban. Ha már említettem az iskolafejlesztési programot, most visszatérek rá. Abból kiemelek néhány gondolatot. Az egyik: az azonosságtudat a családdal, iskolával, nemzettel, és nem utolsósorban önmagával. A másik: a művészetek kettős értelmezése. Én az udvarsöprést is, a matematikadolgozat helyes megoldását is művészetnek tartom. Nekem mint pedagógusnak azt kell elérnem, hogy a gyerek érezze az udvarsöprés szépségét, a jól végzett munka örömét. Amikor te az ócska kötelekből, kendervásznakból megfogalmazol valamit, akkor éppen ezt bizonyítod. Meglelhető a szépség a legdurvábbnak látszó anyagban is. A népművészethez való kötődésedben is gyökérzetet érzek.- Sárközben minden asszony megszőtte, kihímezte, rojtokkal díszítette használati tárgyait, viseletének, ruházatának darabjait. A szép iránti érzékenység, fogékonyság kézügyességgel is párosult. Világhírű hímzéseik a mai napig ámulatba ejtenek. Nyilván örököltem valamelyik dédanyámtól, hogy „megmutassam, mit tudok”, „látva lássanak”, „szeretném, ha szeretnének” érzés ilyen formában, rajzban, kötélben történő megjelenítését. Ehhez segítséget kaptam a KISZ-től. Tudom, hogy korszerűtlen éppen napjainkban bevallani, hogy hiszem a három betű KISZ igazát, valódi jelentését! Biztos vagyok benne, ha nem kapom meg a I megyei KISZ-Bizottság képzőművészeti ösztöndíját, akkor a kötelekkel nem indulhatok el azon az úton, amin ma is járhatok!- Nem szakítom félbe a gondolatod, de megjegyzem, hogy a KISZ, az úttörő válságát látni, azt érzi az ember, hogy szétszakadtak a gyökerek. A közös múltunkra - a decsi évekre - gondolok. Te községi KISZ-titkár voltál. Mi fiatal pedagógus KISZ-esek, a többi négy KISZ- alapszervezettel éltünk közösségi életet, szórakoztunk, tanultunk, zenéltünk. Ezt most is vállalnunk kell! Beleszólhattunk abba, mire használjuk fel az ifjúsági törvény biztosította forintokat. így például a zenekar felszerelését is ki-ki sajátjának érezhette. Az iskolafejlesztési céljaink között is megfogalmaztuk, hogy az érzelmeken keresztül, amiket megkerülni nem lehet, olyan kompetenciát - illetékességet, jogosultságot - kell formálni a gyerekekben, hogy a környezetükben könnyedén tudjanak igazodni. Ez nemcsak intelligencia, sok tudás kérdése. A korábban említett azonosságtudattal, művészetekkel párosítva érhető el a környezeti hatások befogadása és ezekre adott válaszok. A legtöbb amit tehetünk, hogy kompetenciával vértezzük fel a gyerekeket. Ehhez a tájékozódást és a választás lehetőségét is meg kell teremteni. I- Akkor ezért van négy úttörőcsapat nálatok...- Igen. A választás miatt. Ki melyikbe akar tartozni! Lehet, hogy valamelyik elhal, mert csak a szájuk volt nagy. Szöveggel bírták, de nem tettek semmit. Nincs gond! Ha azokkal akar maradni, ha együtt akarnak valamit, tegyék! I- A tájékozódáshoz gazdasági ismeretekre, megfelelő anyagi háttérre is szükség van.- Itt mpst visszakanyarodhatunk a tulajdonosi szemlélethez. Az alapítványunkkal is kettős célunk volt. Egyik a kötődés erősítése, másik gazdasági jellegű. Az alapítványokra át lehet menteni a különböző helyekről, intézményektől, magánszemélyektől érkező forintokat. Aki a Garay Alapítványunk gondolatával, szellemiségével olyan fokú rokon- szenvet érez, hogy ezt hajlandó pénzbeli adománnyal tudomásunkra hozni, köszönet érte. Olyan öregdiákoktól is kapunk pár száz, néha ezer forintos támogatást, akik ötven esztendővel ezelőtt végeztek az iskolánkban. Meghívtuk őket a karácsonyi koncertre és büszkék voltak, hogy ők is ebben az iskolában találkoztak a világmegismerő tudományok alapjaival. ' I- Szóval az iskolai ünnepnek gyökérápoló szerepe is van.- Az iskola életének részt kell vállalni a városéból. Nem elég annyi, hogy a város ad nekem pénzt, elfogadom, aztán szidom vagy örülök. Úgy kell csinálnom, hogy adjak is vissza valamit. Nálunk ez a tudás, amit meg kell mutatni! A városnak érdeke, hogy fejlődjön az iskola. Nekünk az, hogy a város is. Közös politizálás, az életműködést biztosító rendszerek „az emberfák talpon maradása”, apró módszerekkel, eszközökkel tarthatók fenn. Mivel „kell az egymást kereső, biztató szó”, ezért mi például levelet írunk leendő elsősünknek: „Kedves Feri! - mert a nevét már tudjuk - Köszöntünk az iskolánkban. Örülünk,hogy ide fogsz járni. Ez a kék'szalag azért van borítékban, hogy az évnyitóra tűzd fel az ingedre. A tanító néniden is ilyen lesz...” stb. Az évnyitón aztán egy bőrből készült emblémát is adunk a nyakába, amit egy volt nyolcadikosunk tervezett. Ilyenekkel. I- Kék szalag, embléma, iskolazászló, egyenruha. Kellékek a gyökerekhez, amiről beszélgettünk. Köszönöm. A Szekszárdi Városvédő és -szépítő Egyesület nem rég tartott közgyűlésén hangzott el egy javaslat, amely indítványozta: örökítsük meg utcanév formájában Boda Vilmos emlékét. Vajon nem túl- zás-e ezt kérni, amikor ma már szinte senki nem ismeri tevékenységét, pályájának állomásait, jelentőségét megyénk történetében? Remélem, mire a tisztelt olvasó e rövid cikk végére ér, nem kételkedik majd abban, hogy valóban érdemes és nagy hatásű munkátvégzettazaz ember, akit legtovább nevezhettek fő- szerkesztő úrnak... Gyermek- és ifjúi évei aligha kedveztek abban, hogy élete során lelkes ’48-assá váljék: 1840. augusztus 15-én született Veszprémben, középiskoláit részben Székesfehérvárott, részben Budán végezte, ahol jogi tanfolyamot is hallgatott a Bach-korszakban. „Mi, akkori fiatalság, kik a legkiszámítottabb módon, a legteljesebb német nevelésben részesültünk, mint egy varázsütésre, a nemzeti szellem által érintve alakultunk át lelkes magyarokká” - írja húszéves koráról, amikor megyénkbe került. Ez az átalakulás, persze, nem ment zökkenők nélkül: „Midőn a jog elvégzése után, mint harminc forintos segélydíjas figyelő, magyar ruhába öltözve, büszkén beállítottam « hivatalba - folytatódik a visszaemlékezés -, a törvényszéki elnök rögtön magához hívatott s atyai tanácsokkal látott el, melynek végkövetkeztetése az volt, hogy tegyem le a magyar ruhát, mert különben tönkre teszem egész jövőmet. Inkább az életemtől tudtam volna megválni, mint a ruhámtól, azért benyújtottam lemondásomat”. Első fellépésnek nem rossz - gondolhatná valaki, de a folytatás sem sokban tér el ettől. Fél évig, 1861-ben, az alkotmányos élet rövid felvillanásáig a megye aljegyzője, hogy azután ezt a hivatalt tíz évig ne kövesse egyetlen sem, s maradjon jószerével titok, hogy miként s főleg miből élt az „idegen” városban ennyi ideig. Mégsem maradt tétlenül: 1860- ban ő terjeszti a kaszinó elé, hogy állítsanak szobrot Garay Jánosnak, s köröztessenek gyüjtőívet e célra, (amelynek egy emberöltő múlva születik meg gyümölcse!). Már ekkor felismerte az elvet: „Legyen bár az emlék hideg kőszobor, vagy hasznos alapítvány, az kétségtelen, hogy az ez irányban fennálló hazafias kötelességet Garay iránt azon nemzedéknek kell leróni, mely őt ismerte, mely lelkesítő dalainak részint tárgya, részben őszinte tisztelője volt”. Az évtized közepén lelkes szervezője lesz a Szekszárdi Haladókörnek, amely céljául tűzte ki „a kedvderítő társalgás és jobb ízlésű időtöltés” mellett a „józan democratiát”, az „osztályok közötti válaszfalak elrontását (!)”, a „modern eszmék keresztül vitelére a tömeges együttműködéssel segédkezet nyújtani”. Nem csoda, ha ilyen célkitűzések láttán röpke két és fél év múlva engedélyezték csupán az egyesület működését... Időközben végbemegy á kiegyezés, amellyel Boda Vilmos, ha lassan is, de megbékél: 1871-től a megyeszékhelyen járásbiró lesz. Ez azonban nem elégíti ki ambícióit, s kihasználva a Szekszárdi Haladókör alapszabályának egyik pontját, újságot alapít, s indít útjára 1873. március 5-én Tolnamegyei Közlöny címmel. Az akkor újdonsült lap ma már sajtó- történet: megyénk első és mindmáig leghosszabb életű sajtóterméke, hiszen 1919-ig szolgálja az olvasó, no meg a szerkesztő érdekeit. A járásbíró azonban óvatos, mert csupán egy évvel később, kereken száztizenöt esztendeje vette át a főszerkesztői piros ceruzát, hogy azután haláláig le sem tegye. Amikor az első szám megjelent: „A lap egész forradalmat idézett elő Szegzárdon. Vezető czikkelye (mai szóval: vezércikke), mely a társadalmi újítások tervével foglalkozott, felforgató törekvésnek, csipkelődő tárczaczikke a magánélet titkaiba való jogtalan beavatkozásnak lön minősítve s igen széles körökben a legnagyobb kedvetlenséggel fogadtatott” - a negyedszázados visszaemlékezés szerint. Boda Vilmos főszerkesztősége kezdetén Dömötör János a Vasárnapi Újságban híven festi az állapotokat: „Van hírlapunk is, de minthogy egészen magyarok vagyunk, csauszéval támogatjuk. Elő sem fizetünk rá, nem is írunk bele, hanem azért azt kívánjuk tőle, hogy mindent tudjon, mindenről jól, alaposan és kimerítően értesítsen... Minő küzdelmei vannak e lapnak, míg egy-egy száma megjelenik! Boda Vilmos A szerkesztő és a nyomdász más-más politikai párthoz tartoznak, de a nyomdász keményebben ragaszkodik a magáéhoz, mint a szerkesztő, ki szereti az ellentétek kiegyenlítését. Néha azonban ítéletet mond a nyomdatulajdonos pártjára lapunk, s ilyenkor, mint feddhetetlen pártférfiú, határozottan föllép a nyomdász, hogy nála ugyan olyan czikket ki sem szednek, ki sem nyomnak...”. Az általunk kiemelt fél mondat azonban már sejteti, hogy Boda Vilmos, ha lassan is, de biztosan építgeti a lap, s vele a saját jövőjét. A közönség fokozatosan megkedveli, a nyomda kicseréli kézisajtóját gyorssajtóra, lassan-lassan egyre többen és többen próbálgatják szárnyaikat (szinte az egész megyei gárda itt kezdi pályáját, 1898-ban még Babits Mihály is!), s akad azért előfizető - néhány száz... Hat év múlva, 1880. december 25- én Boda veszi át a lap tulajdonjogát, s már így néz szembe az új vetélytárssal, az éppen akkor induló Szekszárd Vidékével. Az, persze, irigykedve figurázza ki: „Boda Vilmos. Ki ne ösmerné őt? A szekszárdi társasélet főaktorát (főszereplőjét), a törvényszéki bírót, a tűzoltó- parancsnokot, a dalárda elnökét, a polgári olvasókör, a névmagyarosító bizottság prezidensét, a Garay bizottság tagját, stb., stb? Tehát ez a Boda Vilmos, ki a múlt (1880) év végén a függetlenségi pártba való belépését bejelenté, ez év végén pedig visszavonta, most az utolsó órában képviselő jelöltnek is fellépett, éspedig a függetlenségi Geisz László ellen - függetlenségi programmal. (...) E ballépését nagyon sajnáljuk, s neki legkisebb sikert sem jósolhatunk, de nem is kívánunk”. A jóslat bevált, de nem véglegesen, mert a Szekszárd Vidéke szerkesztőjével ellentétben, aki mindig megbukott, mint jelölt, sőt, korteshadjárataira teljes vagyona ráment, Boda csupán első és utolsó próbálkozásakor vesztett csatát s így 1884-1906 között ’48-as programmal képviselte választókerületét. Mögötte áll a közben pártlappá változott Közlöny épp úgy, mint a szőlősgazdák, akiknek érdekeiért szenvedélyesen harcol. Kis híján első polgármesterünket is benne tisztelhetjük, hiszen alig néhány szavazattal maradt el dr. Hirling Ádám mögött 1905-ben. (A sors furcsa fintora, hogy Bodát előrehaladott kora miatt kifogásolták sokan, mégis kilenc évvel élte túl győztes vetélytársát...) Ma már nehéz elképzelni, hogy személyes sikerei mellett milyen gigászi munkát végzett az egykori főszerkesztő: kezdetben, ha kellett, mindent ő írt vezércikktől kis hírekig, s a szerkesztői üzenetek han- gyányi megjegyzéséig. Szerkesztési elvein elgondolkodni ma sem haszon nélküli: „Kilencz évi gyakorlat - írja 1881- ben - megtanított arra, hogy a lapszerkesztőnek, ha egyáltalán létezni akar, 1 - szőr: nem szabad érzékenynek lenni, hogy a saját egyénisége mások által egészen háttérbe szorittassék; 2-szor: türelmesnek kell lenni mások nézete iránt s azon joggal, hogy a hírlapirodalom terén saját nézetének érvényt szerezzen, csak akkor kell élni, ha azt a közjó és a becsület feltétlenül megkívánja”. Tegyük hozzá, hogy minderre valóban saját tapasztalatból kellett rájönnie, mert előképzettség és gyakorlat nélkül indította útjára megyénk első újságját. Fő részese annak, hogy 1916. augusztus 31 -én, halálakor így értékelte a rivális laptárs szerkesztője az első hírlapot és a kollégát: „Nem tartozott a véresszájú újságok közé. Higgadt volt a véleménynyilvánításban, de kitartó a küzdelemben. Sok üdvös eszmét pendített meg, nem egy igéből lett test, valóság, s kivált, míg lapja egyedül volt, osztatlan elismerésnek örvendett: találkozó helye volt a tollal foglalkozó öregebbeknek s a Parnasszusra törekvő fiataloknak, úgy hogy ma alig van Tolnamegyében tollforgató ember, aki első irodalmi kísérleteit ne a néhai Boda Vilmos védszárnyai alatt követte volna el”. Illő lenne, ha ehhez a korabeli elismeréshez az utókor méltó emlékezete is csatlakoznék, s ha megyei sajtónk nem feledkezne meg a hősi kezdet legderekabb munkásáról. DR. TÖTTÖS GÁBOR ÄfcilpÄ Biczó Ernő és Decsi Kiss János a gyökerekről
