Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
II. évfolyam, 5. szám 1989. február 4. r Kalaznó- A telefon miatt jöttek? - szegezi nekem a kérdést Balázs Jánosné elöljárósági vezető, amikor összetalálkozunk a Fő utca közepén. Nagy eseményre készülnek. Délután kilósruhavásár lesz a kultúrteremben és az elöljáró afelől intézkedik, hogy legyen befűtve a helyiségben.- Újságírók vagyunk - mondom.- Jobban örültem volna a telefonszerelőknek. Na és miről akarnak írni?- Kalaznóról.- Csak nem olyan egész oldalas riportot akarnak csinálni? Szoktam olvasni azokat az újságjukban. Mondtam is magamban, csak nehogy mi is sorra kerüljünk. Biztos rólunk nem írnak, mert itt nincs annyi minden, hogy egy egész oldalt tele lehetne Írni - nyugtattam magamat -, hát most nem megjöttek?- Csak nem fél az újságíróktól?- Nem az, hogy félek, csak mostanában olyan egy-kettőre kipellengérezik az embereket, hogy csak na.- Kalaznón van mit kipellengérezni?- Nem az, hogy van, csak most már maguk se úgy Írnak, mint régebben. Én mondjam ezt magának? Most olyasmit is meg mernek írni, amit régebben nem. Vagy lehet, hogy maguk akkor is megírták, csak nem nyomtatták ki.- És mi az, amit mondjuk régebben nem mertünk volna megírni?- Hát volna egy-két dolog, jobban mondva csak volt, mert már elavultak azok is. Most már csend van itt. Nagy-nagy csend. Láthatja maga is, hogy milyen nyugodt falu ez. Jöttek s mentek Az elöljárósági helyiség kellemesen meleg. Szépen telelnek benne a cserepes virágok. Az egész hivatali helyiség valamiféle átmeneti állapotot tükröz. Olyan módon van benne minden, mintha most jöttek volna vagy már összepakoltak volna a költözéshez.- Hát, ha tud a bolhából elefántot csinálni, akkor én mondom magának, amit a faluról tudok - így az elöljáróság vezetője, Balázs Jánosné. - Jelenleg kétszázkilencvenen vagyunk. A falu fénykorában nyolcszáznál is többen voltunk, de még a hetvenes évek elején is hatszáz lakost számláltunk. Most már fele sincs. De ez a létszám is úgy alakult, hogy az elköltözők helyére az évek során huszonkét család jött. Ez ötven-hatvan személyt jelentett. Az jellemző a lakosságra, hogy nagyoyn elöregedett. Kilencvenkét nyugdíjasunk van, de még ide kell számolnunk tizenhárom asszonyt, akiknek nincs saját jogon nyugdíjuk, ezért házastársi pótlékot kapnak. Sok olyan ház van a faluban, amelyikben egy vagy két idős személy lakik. Úgy is próbálunk rajtuk segíteni, hogy megszerveztük a házi szociális étkeztetést. Kezdetben nagyon idegenkedtek ettől az öregjeink, de mostanra már elég népszerű lett. Javította a helyzetet, hogy tavaly elkészült - a tejcsarnokot alakítottuk át - a szociális étkeztető épülete, ahol el is fogyaszthatják az ebédjüket az öregek, meg egy kicsit beszélgethetnek is. Ezt a közösségi házat a megyei tanács és a székhely község, a högyészi tanács anyagi támogatásával sikerült létrehoznunk. Háromszázezer forintot adott mindegyik. Ugyancsak a högyészi tanács alkalmaz egy főállású házi szociális gondozónőt, aki Kalaznóra is kijár. Többen kapnak segélyt is, mert nagyon alacsony a nyugdíjuk. Sokan még a téeszböl mentek nyugdíjba, ahol gyenge volt a keresetük, így aztán a nyugdíjuk se lett sok. Az a baj, hogy a segélyezésnél is nagy a bürokrácia. Először is környezet- tanulmányt kell készíteni a folyamodónál, hogy egyáltalán jogos e a kérése, aztán meg kelt vizsgálni, hogy milyen hozzátartozók vannak. Ki az, aki esetleg tartásra kötelezhető. Egyik lakik Pesten, a másik Pécsen, a harmadik az ország más sarkában. Én ugyan elsőre meg tudom mondani, hogy ki jogos a segélyre és ki nem, hiszen ismerek mindenkit, de hát az kevés. Én is közülük, közéjük való vagyok. Régi idők dokumentumai között lapozgatva Kalaznón ilyen neveket lehet találni: Schäfer, Decher, Mook, Bauermeister, Lux... Ma meg: Nyisztor, Gyergyói, Kajtár, Balázs, Sebestyén, Turbók... Valamikor, az 1700-as évek első felében német telepesek jöttek ide. A krónika szerint 22 család. Jó két század múlva meg kitelepítették őket. Helyükre Bukovinából jöttek sorsüldözött honfitársaink. Kalaznón az istensegitsiek telepedtek meg. Most ők vannak elmenőben. Igaz, sokan csak a szomszédba. Hőgyészre mennek. Fönt a dombtetőn, az új lakótelepen építenek. Így aztán többek, tréfából Hő- gyész új részét Kiskalaznónak is nevezik. A Guiness is figyelhetne- Ha érdekli, tudok még egy-két számadatot mondani. Huszonöt általános iskolás gyerekünk van. Ők Hőgyészre járnak iskolába és oda jár a tizenhárom óvodás is. Egyszer sikerült elérnünk, hogy legyen óvodánk, de olyan alacsony lett a gyereklétszám, hogy be kellett zárni. Akkor nézzük tovább... Van tizenegy három éven aluli gyerekünk, öt kismama van gyesen. Középiskolába vagy ipari iskolába tízen járnak el a faluból. Dolgozni meg szátizenegyen. Szekszárdra, a húsiparhoz meg a tejiparhoz busz viszi a munkásokat, legtöbben Hőgyészre járnak át, ott is főleg az állami gazdasághoz. Itt a faluban négy munkahely van. Vagy inkább csak három és fél. Az enyém a fél, bár inkább úgy szoktuk mondani, hogy az elöljáróság vezetőjének a munka ideje kötetlen. Aztán van egy mindenes postásunk, aki egy személyben hivatalvezető, meg ablakos, meg kézbesítő. Van egy boltos és van egy kocsmáros. Ennyi a munkahely összesen.- Ha úgy vesszük, ez lehet akár rekord is.- Szomorú rekord. De van vidámabb is. Tavaly volt három lakodalom is. Mostanában már ez rekordnak számit. Az egyikben százhatvan vendég is volt. A kultúrteremben tartották, de sátrat is építettek.- Mondja, a székelység hagyományait ápolják itt valamilyen formában?- Nem. Valamikor, az ötvenes években volt tánccsoport, még a Kiss tanító néni szervezte, de ö nem volt székely, nem ismerte a mi táncainkat. Azt tanított, amit tudott. Több asszony viszont rongyszőnyeget sző. Még a régi fajta szövőszéken, amit mi osztovátának nevezünk. Aztán a hagyományokhoz lehet számítani azt is, hogy megtartjuk a búcsút. Ez Szent Mártonkor van. Akkor megtelik a falu. Jönnek a rokonok, gyerekek, unokák. Akkor egy kicsit hasonlít az élet a régihez. Paradicsom kert- Életemben, mikor először jártam Kalaznón, nagyon kedves emlékkel jöttem el onnan. A családommal kirándultunk. Szép, tavaszi vasárnap volt. Lassan, komótosan végigautóztunk a falun, aztán egy helyen kiszálltunk. A házsor meg a Donát-pa- tak közötti kis réten néhány birka legelt, hamvas fehér kis bárányok ugrabugráltak. A patakban pelyhes kislibák meg kiskacsák fürödtek. A házak előtt emberek üldögéltek, beszélgettek. Annyira idillinek látszott minden, hogy valami olyasmiben állapodtunk meg a feleségemmel, talán valamikor az ősidőkben, a Paradicsomban lehetett ennyi csend, nyugalom együtt ennyi szépséggel.- Ez már nagyon régen lehetett.- Elég régen. A gyerekek még kicsik voltak. Talán tizenöt éve is van.- Tulajdonképpen a termelőszövetkezet felszámolása után indult meg itt a rohamos pusztulás. Már korábban elkezdődött, de akkor hetvenhétben, hogy elvesztek a munkahelyek is, megindult a nagy elvándorlás. Egy korábbi - egészen pontosan 1970. május 27-i Népújságot idézek. A már erplített Kiss Jánosné tanító kesergett Ordas Iván kollégánknak: „Ezt a falut tudatosan sorvasztásra ítélték. Elvitték a felsőtagozatosainkat Hőgyészbe. Elvitték a tanácsot... Miért félti a felsőtagozatosokat a Hőgyészbe járástól? - A gyökértelenségtől. Ingázókká... gyö- kértelenekké válnak.” Elgondolkodtató, hogy idestova fél évszázaddal a világháború vége után még mindig nem nyugodott meg az ország népe. Nem nyugodhatott meg, mert elhagyni kényszerül sok-sok ember szülőfaluját, lakhelyét - azért mert nincsenek meg az élethez szükséges alapfeltételek. Kis maliciával azt is mondhatnánk-jó példákat és recepteket szolgáltattunk és szolgáltatunk a román falurombolóknak.- Abban az időben, amikor folyt a téesz fölszámolása, lett volna mit megírni, csak akkor még nem volt ilyen nyíltság. Elárverezték a téesz vagyonát. Az épületeket lebontásra adták el. Abban az időben úgy nézett ki a falu, mint Szeged az árvíz után. A földek az állami gazdasághoz kerültek, itt meg minden gazdasági ágazatot felszámolták. Azóta ürül a falu. Megint érdemes egy kicsit elgondolkozni ezen. Nem vonom kétségbe, hogy a fölszámolás törvényes keretek között ment végbe, csak az üt szöget a fejembe, hogy miféle törvények biztosítják és védik a termelőszövetkezeti demokráciát, a közösbe vitt vagyont, az azzal teremtett új értékeket. Ebben a faluban, ha valami csoda folytán egyszer még talpra állna, már szövetkezni sem tudnának a gazdák, ha volna minek gazdája lenni. Közben megszólal a telefon. A hívó hangját itt Kalaznón hallani, de az elöljáró hangját nem viszi el a partnerhoz. Mindenesetre az most tudja, hogy mi a helyzet, ezért aztán nem vár választ, hanem szépen elmagyarázza, hogy mi is az ügymenet a munkanélkülisegély igényléséhez. Lám, ide is eljutnak új idők új szelei. Nekem meg a korábbi idők egyik vicce jut eszembe. A furfangos székely segélyt kér. A még furfangosabb tanácselnök a segély megadását ahhoz köti, hogy emberünk válaszoljon meg a föladott kérdésekre. A székely állja a sarat, mindenre tud választ adni. Az elnök végül azt mondja: „Ide figyelj! Itt van az asztalomon három telefon, az egyik a városi, a másik a megyei, a harmadik meg a pártbizottsággal van összekötve. Ha megmondod, melyik az, megkapod a segélyt. A székely nézegeti a készülékeket, belehallgat mindegyikbe, aztán az egyikre rámutat: „Ez az.” „Hát honnan tudtad meg?” „Honnan, hát onnan, hogy ezen csak hallgató van, beszélő nincs.” Nahát, ilyenféle lett a kalaznói telefon is. Talán többször is, történelme során. Üdülőfalu lesz? A hatalmas templom dölyfös, komoran áll a dombtetőn. Régen tartottak már benne istentiszteletet. Az evangélikus németek elfogytak innen. A katolikus székelyek egy nagyobb gazdaházban alakítottak ki maguknak imatermet. A templom harangja azért még jelzi a delet a helyieknek. Most a templomkertben két közhasznú munkára rendelt férfi takarít. Takarítják, égetik a tavalyi gyomot. E templom még viszonylag jól ellenáll az időnek, de a papiak nagyon gyászosan árválkodik az elöljárósággal szemben.- Két éve, mikor végigsöpört a falun az a nagy jégverés - tojás nagyságú jegek estek -, az nagyon megtépázta. Összetörtek a cserepek, több ablakot is bevert, de még a vakolatot is kikezdte több helyen.- Az jutott eszembe, hogy ebben az épületben is ellakhatna például egy erdélyi menekült család. De gondolom, van több üres ház is.- Tavaly négyet jelentettünk le, de nem érdeklődött senki sem. A közelben nincs munkahely. Tamási meg Szekszárd, úgy látszik, messze van. Különben egyre többen vesznek itt maguknak hétvégi háznak egy-egy lakóépületet. Van több szekszárdi, de még pesti illetőségű is aki a nyár egy részét itt tölti. Művelik a kertet, meg elnyaralgatnak. Húsz ilyen épületünk van. Csak némelyik lakóval az a gondunk, hogy a ház környékével nem törődnek. A kerítésen belül minden szépen rendben van, de az utca...? Városon más a szokás. Itt pedig nincs utcaseprő. Hogy felfigyeltek az idegenek a falura, az az árakban is megmutatkozik. Egy olyan házért, amit néhány éve meg lehetett venni húszhuszonötezer forintért, most elkérnek százötven- kétszázezret is. Mi is igyekszünk az életfeltételeken javítani. Ebben az évben a vízvezeték-hálózatot tervezzük bővíteni. A megyétől kaptunk három- százezer forintot erre a célra. A fiatalok részére kialakítottunk egy KISZ-helyiséget. A mozi viszont érdektelenség miatt megszűnt. A már hivatkozott 20 évvel ezelőtti riport, derűlátó bizalommal tekinti a falu jövőjét.- Mondtam én magának, hogy régen nem mertek úgy írni, mint mostanában... Czakó Sándor
