Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-03 / 2. szám

1989. január 3. NÉPÚJSÁG 3 Már nem tudom szétválogatni a dolgokat Két ártatlan vb-titkár egy családban Október 13-i számunkban írtam a zom- bai tanácselnök, Szulimán Ferenc és Fá­bián László vb-titkár lakásügyeiről. Akkor és ma is az volt az álláspontom, hogy válogassuk szét a dolgokat úgy, ahogy az akkori írásban szerepelt. „El kell dönteni - nem az újságnak, ha­nem az arra illetékes szerveknek és testü­leteknek hogy kinek miben adnak igazat. A téves döntést ki lehet javítani, a hatalom­mal visszaélő, a szabálytalanul eljáró veze­tőket - nemcsak a tanácsi apparátusban, hanem mindenhol - viszont ma már nem tűri meg a közvélemény, nekik „nem sza­vaznak még egyszer bizalmat”. Akiket vi­szont ok nélkül bírálgatnak, meg kell tud­nunk védeni. Időközben a népi ellenőrzés is végignéz­te a témát, mint jeleztük, nekik is megküld­ték a névtelen levelet. A tények tehát teljes- - körűen rendelkezésünkre állnak, most már csak el kellene azok között igazodni. Az írás utolsó bekezdése igy hangzott. „A letelepedési segély - amit a levél em­leget - nem más, mint az oly sokat vitatott és még nem lezárt helyi lakástámogatás. Valóban kapott a vb-titkár kétszázezer fo­rintot, de mint háromgyerekes, rászoruló­nak tekinthető. Az is igaz, hogy a felesége Kétyen szintén kért és kapott ugyanennyit Ennek a minősítése jelen pillanatban már nem az újság feladata. A megyei tanács végrehajtó bizottsága vizsgálja a lakástá­mogatások felhasználásának Tolna me­gyei gyakorlatát, és ennek eredményéről majd beszámolunk.” Mindez meg is történt, a fegyelmiket kiosztották, a tételes felülvizsgálat a megyei NEB ismételt felhívására bekerült a végre­hajtó bizottság határozatába. A fegyelmi fe- lelősségrevonás „lefele” is megkezdődött. (Végül is minden remény megvan arra, hogy kiderüljön, az ügyintézők vagy a „por­tások” követték el a legsúlyosabb mulasz­tásokat. A vb-határozat ugyan elismeri a helyte­len gyakorlatot, az adminisztrációs hibákat, azt is, hogy nem minden esetben a rászo­rulók kapják a támogatást, elrendeli a felül­vizsgálatot, illetve a jogtalanul felvett támo­gatások visszakövetelését. Zomba ügyében mégis bizonytalan az ember, hiszen Tamás Ádám, a megyei ta­nács elnöke a vb-ülés összefoglalójában hangsúlyozta, hogy a tanácsi vezetők min­den esetben közösségi érdekből csele­kedtek, mert elősegítették a lakásmobilitást (arról nincs szó, hogy a jobban rászoruló­kat jobban támogatták volna), kezükhöz pénz nem tapad. A fegyelmi bizottság meg­állapította, hogy nem tapasztalták a jogo­sulatlan előnyök nyújtásának szándékát sem. Következésképpen amit tettek, még ha időnként megalapozatlan, szabálytalan, avagy több szekszárdi esetben törvényte­len is volt, azért mégiscsak erkölcsös cse­lekedetnek minősül. Mit lehet tenni, etikailag is kifogástalan­nak kell tekintenünk, hogy Fábián László és felesége, Szulimán Zsuzsanna is kapott két-kétszázezer forint lakástámogatást és ugyanannyi munkáltatói kölcsönt. A kétyi tanácselnök - ott kérték később a zombai építkezésre - ki is fejti, hogy egy családnak csak egy támogatás adható ugyan, de ez csak a közigazgatási határon belül érvé­nyes. Ha a család másutt kapott, az a másik tanács dolga. Más tanácsok őket ugyan ne korlátozzák! Tanulság? Vagy el kell menni vb-titkárnak, és akkor az ember sok jogos előnyhöz juthat, vagy minden faluban, vá­rosban kérni kell egy kis támogatást. Hátha adnak. Testületi döntéssel, annak, akinek akarnak. Kétyen például csak a vb-titkár- nőnek adtak, hiszen nem is kért más. Erre mondhatják a kétyiek, ha ők ezt előbb tudták volna! Kérnek innen is, meg onnan is. • A másik tény, ami igencsak megzavarta az újságírót, az a kétyi vb-titkár lányneve. Az egyik „vád" ugyanis az volt ellenük, hogy Szulimán Ferenc és Fábián László roko­nok. Igazat mondtak, ők ketten valóban nem rokonok. Tanulság? El kellett volna kérni a személyi igazolványokat és ellenőrizni a fe­leségeket is. Mentségemre csak az szol­gáljon, hogy a riportalanyok többnyire iga­zat mondanak, eztán sem kérek személyi igazolványt sehol másutt, csak a zombai ta­nácson. IHÁROSI IBOLYA A kereskedelem kezdeményezései az autóalkatrész-ellátás javításáért Évek óta egy helyben topog az autóal­katrész-ellátás, számottevő javulás az idén sem várható. A hiány csökkentése érdekében újabban a kereskedelem konszignációs raktárak létesítését szor­galmazza, valamint a hazai alkatrész- gyártás fejlesztését támogatja - tájékoz­tatták a Kereskedelmi Minisztériumban az MTI munkatársát. Az illetékesek elmondták: a szocialista országokból származó gépkocsik alkat­részeinek importját - ezek az autók te­szik ki a hazai kocsipark zömét - egy év­re előre, államközi szerződésekben rög­zítik. Bár a legtöbb partner bizonyítja, hogy szinte teljes egészében teljesítette a szerződésben foglalt kötelezettsége­ket, már egyszázalékos elmaradás is igen nagy gondokat okozhat. Például, ha egy-egy típushoz nem érkezik a karosz- szériaelemek legsérülékenyebb része, a homloklemez, vagy akár a lámpatest. An­nak, hogy a szocialista országokban a gépkocsikhoz nem gyártanak minden al­katrészből kellő mennyiséget, alapve­tően az az oka, hogy ez nem kifizetődő számukra. S mivel nemcsak az alkatré­szekből, a személygépkocsikból is hiány van, nem is érdekük a gyártóknak az utánpótlás. Inkább a kocsigyártást igye­keznek bővíteni a tervteljesítés érdeké­ben. Mivel az alkatrészekben is jelentős a tőkés devizahányad, így ezzel is vala­mennyi szocialista országban igyekez­nek takarékoskodni. Az alkatrészellátás javításának 'egyik módja a konszignációs raktárak létreho­zása. Néhány ilyen már működik is. Két éve szolgálja ki az autósokat a Dacia-al- katrészek raktára, s bár továbbra is van­nak problémák az utánpótlással, már érezhető a javulás. Tárgyalásokat kezd­tek hasonló alkatrészraktárak létesítésé­ről a többi szocialista partnerrel, a szov­jet, lengyel és csehszlovák autógyárak­kal. Ez a magyar autósok számára ked­vező, mert így elvileg azonnal megkap­hatják a szükséges alkatrészt, a partne­reknek azonban már korántsem ilyen előnyös az üzlet, hiszen őket terheli a készlet értéke. (A Magyarországon futó tőkés importból származó szinte vala­mennyi személygépkocsihoz már évek óta konszignációs raktárakból szállítják az alkatrészt, fennakadás nincs is.) Az alkatrészellátás javítását szolgálja a hazai gyártás megszervezése. Erre már történtek sikeres kezdeményezések. Fő­leg kisebb vállalatok és szövetkezetek kapcsolódtak be az alkatrészek előállítá­sába, több cég az Autóker, illetve a Ke­reskedelmi Minisztérium „Vevők va­gyunk, gyártót keresünk” akcióinak eredményeként. A hazai gyártás rész­aránya az ellátásban még mindig nem je­lentős, mert sem a kisebb, sem a na­gyobb cégeknek nem kifizetődő az alkat­rész-előállítás. Magyarország a nemzetközi összeha­sonlítások szerint is túl sok alkatrészt használ fel gépjárműállományának üze­meltetéséhez: a pazarlás gazdasági kára csak milliókkal mérhető. Ennek oka, hogy általában nem javítják az alkatré­szeket - részelemek híján -, hanem cse­rélik. Ez pedig jelentősen megdrágítja az amúgy sem olcsó gépkocsi-üzemelte­tést, mind a lakosság, mind a közületek számára. Különböző részelemek gyártá­sára és forgalmazására fogott össze a Bakony Művek és az Autóker: Budapes­ten a Ráday utcában közös márkaboltot nyitottak, ahol az értékesebb alkatrészek sűrűn meghibásodó egységeit árusítják. i > Mi a hazafiság: - ma? Vannak szavak, kifejezések, melyek hosszú időn át való­sággal ott élnek a levegőben. Később azonban, ha nem is enyésznek el, csendben kikopnak a köztudatból. A XIX. szá­zad derekán a legtermészetesebb levélbeli megszólítás volt: „Tisztelt hazafi!”. Ma ugyanezt valószínűleg megmosolyog­nánk. Ha valaki utánanéz az értelmező szótárban, majdnem semmitmondó definíciókra bukkan, olyamire, hogy ez nem más, mint a haza iránt érzett tevékeny szeretet. A máig legjobb magyar lexikonban, a millenniumkor kiadott Pallas- ban egyik címszó a másikra utal, teljes joggal, lévén a hazafi­ság és hazaszeretet rokon fogalmak. Az alábbi megfogalma­zás nem kisebb embertől, mint Alexander Bernáttól szár­mazik: „Hazaszeretet, a hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyelvé­hez, emlékeihez stb. érzett ragaszkodás, mely hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez (hazafiság) és tettekben is nyilatkozik: a haza iránt való kötelességünk teljesítésében, szükség esetében saját érdekeinknek, a legfőbbeknek is, érte való mellőzésében, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban. Az egyesekből az együttélés: a vérrokonság, a közös nyelv, a lassan kifejlődő közös érzés és gondolkodásmód, közös erkölcs, szokás, közös történeti sors, közös szenvedések és örömök népet alkot­nak, azaz oly közösség jő létre, mely nélkül az egyén sem­mi, mely az egyénre évezredek kultúrái munkájának ered­ményét származtatja, melyben az egyén erejének főforrása van. Ösztönszerű viszonzása e sokféle jótéteménynek a haza iránti szeretet, mely tudatossá téve az erkölcsi erények egyik legfőbbi- ke. Csak nagy nemzeti hanyatlás korszakában gyengül ez az ér­zés, kap lábra az önzés, az egyén elszigetelődése, elzárkózása a közönség elől, a magánérdek kielégítésének hajhászása, a haza­szeretetnek szóval vallása, tettel megtagadása. De a hazafiság érzésének gyöngültével a nép erkölcsi ereje is gyöngül, összetar­tozása lazul, képtelenné lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre. A nemzetek akkor bomlanak föl, amikor a hazafiság érzése nem vé­di meg többé őket a nagy megpróbáltatások idejében.” A megpróbáltatások ideje tagadhatatlanul itt van és bár a nemzet felbomlása nem fenyeget, az ember mégse szíve­sen vetíti 1989-re a neves filozófus 1894-ben leírt monda­tait. Természetesen mégis megteszi és ezzel nem áll egy­magában. A Berzsenyi Társaság - hazánk egyik legtevéke­nyebb írói csoportosulása - 1988-ban könyvet jelentetett meg azoknak a pályamunkának a válogatásából, melyek a „Mi a haza ma?” körkérdésre érkeztek. A pályamunkákat dí­jazták, köztük teljes joggal nyerte el a SZOT különdíját Acé- losné Solymár Magdolna szekszárdi tanárnő vizsgálódása, mely a „Szakmunkásképzősök vallomásai a hazáról, a haza­szeretetről” alcímet kapta. A szerző engedélyével idézünk munkájából. A „Mit ad a haza, miért szeretem” kérdésre a legtöbb voks egyszerű tényközlést tartalmazott: Itt születtem (60), itt élek (41), szép tájai, épületei, nevezetességei vannak (28), béke van, megélhetést ad (25-25). Nem éljük a valóban forradalmi 1848 március napjait, a 15-18 évesektől pedig amúgy is túlzás lenne mélylélektani fejtegetéseket várni. így szép az, hogy 23-an egyszerűen csak büszkék a magyarságukra, 21 -en a sikeres sportolókra. A „Mit nem szeretek, mi nem tetszik?” kérdésnél (számomra) rokonszenves módon legtöbben (28) a „sokan disszidálnak”- ot jelölték meg, ezután a drágaság (26), a szovjet befolyás (20), következett, majd tökéletesen helytállóan, 16 esetben az, hogy „Háttérbe szorult a haza szó jelentése”. Nem kevésbé rokonszenves a kérdéseket feltevő fiatal ta­nárnő alapállása: „Sokszor eszembe jutnak gyerek- és ifjúkoromnak azok az élményei, melyek a hazaszeretettel kapcsolatosak. Élesen megmaradt bennem középiskolai orosztanárom könnyes szeme, amikor a második világháborúban átélt hadifogságról beszélt és arról, mennyire hiányzott neki a haza, a szülőföld, milyen kínzó fájdalmat jelentett számára a hosszú távoliét. Mi, mai fiatal tanárok nem tudunk ilyen példával tanítványaink elé állni, nem tudunk látványos, forradalmi eredményeket fel­mutatni, csak hétköznapi helytállásunk lehet példa, ami nem biztos, hogy ugyanolyan intenzív élmény, és sokan talán nem is tartják fontosnak a hazaszeretet érzését, vagy úgy gondol­ják, hogy szaktárgyuk jellegénél fogva elsikkad ez a kérdés. Mindig izgatott, hogy mit éreznek meg tanítványaim mindab­ból, amit ép adtam nekik hazaszretetemből és a mostani ti­zenévesek hogy látják, hogy érzik ma a hazát.” Csak az említett közlési engedély kérése erejéig, telefonon beszéltem Acélosné Solymár Magdolnával, így nem tudom, hogy miként hatott rá egyik-másik, lórúgással felérő válasz. Például: (A haza) „A fiatalok számára leigázás. Nekem nem jelent semmit, csak egy nagy...” „Adóssággal teli ország, amelyet a Szovjetunió irányít.” „Büszke vagyok arra az időszakra, amikor féltek, ill. tartot­tak a magyaroktól és tisztelték őket. Most úgy érzem, hogy eszközök vagyunk, amelyeket ide-oda irányítanak és paran­csokat osztogatnak nekünk.” „Én úgy érzem, hogy nem tartozom semmivel a hazának. Örüljön, hogy még itthon vagyok és építem a szocializmust." Vigaszul: „Én nagyon jól érzem magam Magyarországon, meg va­gyok elégedve mindennel, de nem mondhatnám el ezt a ba­rátaimról, mert ők állandóan szidják a szocialista rendszert, a ruszkikat, meg a kommunistákat. Bár lehet, hogy ők sem meggyződésből teszik ezt, csak megszokásból, vagy mert az hiszik, hogy így vagányabbak.” Valószínűleg. És remélhetőleg: „Szerintem erről a fogalomról nemigen beszélnek a mai fia­talok. és szerintem ez ezért van, mert vagy szégyellik, vagy nem tudnak róla beszélni. Nincs szókincsük, hogy kifejtsék gondolataikat.” * Ez napilap és nem tanulmánykötet, így nem idézhetem a szekszárdi tanárnő kitűnő munkáját elejétől végig. Annál is kevésbé, mert még sok mindent kell idéznem. Nem akárhon­nan, hanem pályafutásom legnagyobbat bukott körkérdésé­ből, ami talán érzékeltet valamit abból, hogy nem kell túlságo­san haragudnunk a szekszárdi szakmunkástanulók (nem egy) sületlenségéért. A kérdés ugyanis roppant nehéz. Szí­veskedjen az olvasó csak saját magának, házi használatra választ adni rá. Az Írásom címébe foglalt kérdést a nyár dere­kán nagyon sok prominens személynek elküldtük. Javaré­szük egyáltalán nem válaszolt, amit fontos teendőik, bokros elfoglatságuk természetesen indokol, sőt, esetleg az is, hogy - glasznoszty ide, vagy oda - egy kis megyei lap nem megfelelő fórum számukra. Volt, aki telefonon megígérte ugyan a választ, a terjedelemben is megegyeztünk, csak ép­pen nem küldte el. Más (Csoóri Sándor) ismételt kérésre be­csülettel megírta, hogy most annyi más dolga van, nincs ereje a válaszon gondolkodni. Dr. Paskai László bíboros, prímás, esztergomi érsek udvarias leveléből alább idézek: „A felvetett kérdést napjaink egyik lényeges problémájá­nak tartom és főpásztori megnyilatkozásaimban erre tudato­san figyelek is. Ahhoz azonban, hogy külön is foglalkozzam ezzel a kérdéssel, úgy érzem, alapos előtanulmányokra lenne szükségem - amihez sajnos - sok elfoglaltságom miatt egy­előre nem tudok időt biztosítani.” A főpapot leveléért csak köszönet illeti. A meg nem kapott válaszokkal természetesen nem tehe­tem gazdagabbá az olvasót. Kivétel Baranyi Ferenc József At- tila-dijas költő, akit nem tudom, hogy 35 éves barátság, vagy a téma keltette érdeklődés késztetett-e az alábbi, mindenho­gyan közérdeklődésre számot tartó válaszra. Remélem, hogy nemcsak számomra tanulságos, ezért idé­zem: „Batsányi a vigyázó szemeket Párizs felé irányította. Pesten Petőfi lelkes költeményben üdvözölte a palermói forradalmi megmozdulást, mert jól tudta, hogy az ottani események nem közömbösek a mi forradalmunk szempontjából sem. Itália földjén Türr István és az általa szervezett magyar légió katonái nagyon is tisztában voltak azzal, hogy távoli hazájuk sorsa el­választhatatlan az olasz egységért és függetlenségért folyta­tott harc kimenetelétől. Győré Imre nem is olyan nagyon rég verset írt egy sugárszennyezett francia katonáról, akita mesz- szi Muroroa szigetén ért el végzete. Messze van az a sziget, de a Jacques Buton életét kioltó radioaktivitás - lelki értelem­ben - idáig sugározhat. Hazánkat tehát sohasem lehetett kiszakítani a világméretű összefüggések szövevényéből. Aki úgy ápolná ezt az orszá­got, mint valamiféle környezetéből kiemelt, üvegházi növényt, az a vesztét idézné elő. Mert nincs elkülönítő üvegház: egy hatalmas kert közös talajába plántáltattak a föld népei. A kert különféle ágyásait lehet eltérő módon trágyázni, kapálni és locsolni, de a jégverést lokalizálni nem lehet, hiszen az egy­formán sújtja az egész kertet. Védekezni is csak összefogva lehet ellene. Ezért a hatékony hazafiság termést ígérő ága csakis az in­ternacionalizmus törzsökébe ojtva foganhat meg. Mellverő és szájtépő, önző és elvakult magyarkodással nemcsak kárt okozunk magunknak, de nevetségessé is válunk a világ sze­mében. Amikor UNESCO-ösztöndíjas bölcsészhallgató voltam a franciaországi Poitiersben, „bennszülött” diáktársaim fanya­logva tolták el maguktól egy ma is élő, modernkedő magyar költő verseit. Megkaptuk ezt már a század elején, a saját köl­tőinktől - mondták. Ugyanakkor nagy érdeklődéssel forgat­ták az itthon provinciálisnak bélyegzett Veres Péter bácsi Próbatétel című regényének francia fordítását, mert az olyan­nak mutatta a világot és az emberi természetet, amilyennek csak innen lehet látni. Mint magyar író, akkor vagyok korszerűen hazafi, ha azt a picinyke szeletet illesztem a világkultúra gömbjéhez, amelyet csak innen lehet odailleszteni. Innen, ebből a kicsi országból, ebből a lelki klímából, ennek a népnek a karakterét hordozva, ezzel a történelemmel a hátunk mögött. Minden más csak szó, szó, szó. Vagy éppen néma csend.” * Nemrégiben ismét vendége voltam a megye általam ismert egyik legkedvesebb és legkulturáltabb társaságának, a ten- gelici nyugdíjasok klubjának. Sok mindenről szó esett köz­tünk, így például a magyarság kárpát-medencebeli, mahol­nap 1100 éves túlélésének csodájáról is. Ami aligha szavak­nak köszönhető, melyekben egyébként napjainkban se szű­kölködünk. Hanem tetteknek, melyekről „menet közben” álta­lában senkinek eszébe se jut, hogy azok a hazafiság foga­lomkörébe tartoznak. Pedig ez tettek nélkül nem létezett és aligha létezhet a jövőben. ORDAS IVÁN Kutatóintézeti sikerek kompromisszumokkal Az utóbbi idők legeredményesebb esztende­jét zárta a veszprémi Nehézvegyipari Kutatóinté­zet: rekord árbevételt és az előző évi nyereség többszörösét könyvelhették el. Mindez annak is köszönhető, hogy szellemi termékeikre, a kuta­tásra külföldi piacokat is kerestek. NDK-beli, NSZK-beli és svájci partnerek megrendelésére például gyógyszertoxikológiai vizsgálatokra vál­lalkoztak. Nevifosz nevű új növényvédő szerük értékesítési jogát eladták egy japán cégnek. Új vegyületeket állítottak elő a Ciba-Geigy svájci vegyióriás részére. Kutatási árbevételük 40 százaléka az ilyen munkákból adódott. A kimagasló eredményeket azonban csak nagy erőfeszítéssel és kompromisszumok árán tudták elérni. Vállalkozásaik feltételeit több eset­ben is a kényszer diktálta. így például el kellett fo­gadniuk, hogy ha külföldi megbízásos kutatás közben szabadalmaztatható eljárás születik, an­nak tulajdonjogán is osztozniuk kell a megren­delővel. Az intézet évek óta csak úgy tud megélni, ha termel is: nagyobbrészt saját technológia és receptúraalapján különböző növényvédő szere­ket, intermediereket és segédanyagokat állíta­nak elő a kísérleti üzemeikben. Az utóbbi év slá­gere a Vitaflóra nevű növényi tápkészitményük volt, ezt már hat változatban gyártják, elsősorban a szobanövények tápanyagpótlására. Saját ter­mékük a Nevirol, amely a virágkötődést segíti, a Nevifosz pedig kiváló hatású rovarölő szer. A ter­melés azonban nemcsak pénzt hoz, hanem sok esetben a szellemi tőke pazarlásával is jár: kuta­tómérnökök öltenek kék köpenyt, és vesznek részt saját maguk a kísérleti üzemek termelő- munkájában, hogy jövedelmüket elfogadható szintre emeljék. A Nehézvegyipari Kutatóintézet idei kilátásai sem változnak lényegesen, biztató ugyan, hogy a korábbinál több hazai vállalattól kapnak megbí­zást kutatásra, a termelőmunka nélkül azonban 1989-ben sem tudnak talpon maradni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom