Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-03 / 2. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. január 3. Moziban K, avagy film a prostituáltakról a A nyíltság - és a dokumentarista stílus- jegyében pásztázta végig kamerájával a budapesti Rákóczi teret és környékét Dobray György rendező. S a híres-hírhedt terület örömlányai és kitartói - akik a krimiken hizlalt fantáziánk szerint amennyire csak lehetséges, kerülik a feltűnést - minden különösebb aggály és álszemérem nélkül, önmagukat vállalva nyilatkoztak, feltárva időnként legbensőbb gondolataikat is. A legősibb mesterség - világlik ki a műből az egyébként eddig is köztudott tény - továbbra is virágzik. A piac klasz- szikus törvényei igen hatékonyan működtetik: amíg kereslet van, a kemény szankciók ellenére, addig kínálat is lesz. A prostitúció, társadalmi rendtől függetlenül, nem ismer határokat, hiába a struccpolitika. Vagy ahogyan az egyik megszólaltatott riportalany kissé leegyszerűsítve, de talán az igazságtól nem messze járva kijelentette: amíg férfi és nő lesz a földön, addig mindez fennmarad. Dobray nem foglal állást ez ügyben - ezt a nézőre bízza -, nem teszi le a voksot sem a prostitúció mellett, sem az ellen: ehelyett igazi bennfentesként sétára invitálja a nézőt a lerobbant emberek és a lepusztult környezet világába. - Itt minden megtalálható, amit a törvény tilt - mutat körbe széles karmozdulattal a tér ismert selyemfiúja, akit csak Tarzan néven ismer az alvilág. S valóban: a prostituáltak mellett a zugkártyások, csalók, tolvajok és szobáztatók élik mindennapi, veszélyekkel teli életüket. Ebbe a képbe még a- nyugdíjkiegészités végett - óvszereket árusító nénike is belefér. A magyar viszonyokra jellemző módon egyébként a vevőket hidegen hagyják az ilyen védőeszközök között fellelhető minőségi különbségek, kizárólag a legolcsóbb óvszereket vásárolják. A Biborszín című amerikai film tekinthető meg a héten a szekszárdi Panoráma moziban Honnét indultak a szexipar bérmunkásai? A kötelező és sablonos kérdést Dobray is felteszi a lányoknak. A feleletek egymásra rímelnek: intézeti neveltetés, széthullott családok, könnyű pénzszerzés. Nem megy a téren ritkaságszámba a havi kétszázezer forintos kereset sem, ami azért valamivel több, mint a szalag mellett, három műszakban elért nettó háromezer-ötszáz forint. Persze a szexuális nyomorból nem az örömlányok húzzák az igazi hasznot, a sápot kitartóik veszik le. A kamera előtt - hazai viszonyok között szokatlan módon - a legintimebb pillanatok sem maradnak rejtve. A rendező hatásos, ugyanakkor vitatható módszerrel az egyik közlékeny és közvetlen prostituált hálószobatitkaiba is bepillant. Ami igazán meglepő, s Dobray rábeszélőképességét sejteti, az az, hogy a premier plánban bemutatott pásztorórán a férfi kliens sem titkolja el kilétét. Mint a forgatócsoport statisztálása mellett végrehajtott aktus után kiderül, egy idegenbe szakadt hazánkfia vállalkozott a rövid, de célját elérő együttlétre. A vendég mond néhány közhelyszerű megállapítást a lengyel, orosz és magyar lányok kedvességéről, majd igazi gavallér módjára kezet csókol a közben felöltözködött hölgynek. Az érintett a gesztust méla egykedvűséggel veszi tudomásul, gondolatban már az újabb „munkára” készül. SZERI ÁRPÁD Újévi koncert A szekszárdi városi kamarazenekar karácsonyi koncertjéről írt recenzióban arról tettünk említést, hogy örvendetes módon gyarapodnak a megyeszékhely művészeti életében az immár hagyományosnak mondható rendezvények. Ezúttal ismét egy ilyenről adhatunk hírt. Ötödik alkalommal csendült fel a muzsika az esztendő első napján délután Szekszár- don a Művészetek Házában. Csajkovszkij: Diótörő c. balettjéből Lányi Péter és Némethy Attila játszotta el a Virágkerin- göt, majd Tárnái Katalin a televízióból is jól ismert bemondónö - aki ezúttal műsorközlő volt - sajnálkozva jelentette be, hogy a népszerű énekesnő Pitti Katalin megbetegedett és lemondta a fellépését. Helyette Maria Teresa Uribe, a Magyar Állami Operaház magánénekese érkezett Szekszárdra. A hír hallatán a közönség felszisszent. Nem volt irigylésreméltó a chilei származású - mint utólag kiderült - kiváló énekesnő helyzete. Puccini: Bohémélet c. operájából választott Musette-áriával belopta magát a közönség szívébe. Szemmel láthatóan kárpótolni igyekezett a hallgatóságot, s ez sikerült is neki. A szólóének után Brahms három magyar táncát játszotta két zongorán Némethy Attila és Lányi Péter feszesen, vérbő ritmussal. Maria Teresa Uribe a világ egyik leggyakrabban előadott operettjéből a Víg özvegyből a Vilja-dalt énekelte. Megcsodáltuk különlegesen szép hangszi- nét, csiszolt énektechnikáját. A XIX. században és a XX. század elején élt szerzők világában tett zenés utazásunk során J. Strausshoz érkeztünk és hát mi mást is választhattak volna az előadók újév napján Strausstól, mint polkát, vagy keringőt. Az előadók ezúttal az előbbi mellett döntöttek. A felcsendülő három polkát - köztük a Pizzicatót - a két jókedvű zongorista mókázva adta elő, felvidítva az egyre jobban belemelegedő publikumot. Ismét ária következett. A bravúrosan beugró szopranista Strauss: Cigánybáró c. operettjéből énekelt részletet. És ha újévi koncert, akkor az egyik kedvelt műfaj a pergő ritmusú, elsősorban afro-amerikai néger folklór- és európai elemekből is építkező ragtime. Lányi Péter a Scott Joplint idéző melódiák előadása közben mókamesteri erényeket csillogtatott. Ragyogó humorérzékkel, a helyzetkomikum eszközeit is felhasználva nevettette meg a közönséget. Némethy Attila ebben is tökéletes partnere volt. Gershwin 1935-ben készült el a Porgy and Bess c. operájával. Ennek első felvonásából énekelte el az alfatódalt Uribe. Érezhető volt, hogy a dél-amerikai zenén nevelkedett szopranista hangi adottságai, stílusa igen közel áll a négerek zenéjéből táplálkozó jazz világához. Nemes érzékenységgel, mély belső átéléssel tolmácsolta a dalt. Befejezésül a Veszélyes holdfény c. film kísérő zenéjéből játszott egy sokak által ismert részt a két zongorán remek teljesítményt nyújtó Némethy Attila és Lányi Péter. A közönség jól szórakozott, igazi hangulatos újévi koncert résztvevői lehettünk. A közreműködők az elismerő tapsot ráadásszámmal köszönték meg. LEMLE ZOLTÁN Könyv Illyés Gyula: Szellem és erőszak Könyvtörténeti becsű kis kötet birtokosa vagyok, hála nagyobbik fiam ajándékozókedvének. Szerencsére nemcsak én, hanem az országban nagyon sokan. Illyés Gyula rövidebb írásainak fenti című gyűjteménye 1978-ban került ki a nyomdából, a Magvető Könyvkiadó vezetőinek azzal a nyilvánvaló szándékával, hogy szaporítsák a kitűnő „Gyorsuló idő” című sorozat köteteinek számát. Az idő olyany- nyira felgyorsult - szerencsére -, hogy ez az óhaj 10 éves késéssel, 1988-ra valóra válhatott. Magyarországon köztudomásúan nincsen cenzúra. „Magas szintről származó tilalom volt a várakozás oka” - olvashatjuk a könyvecske mellékletében, és ez ugyebár mégis csak más. Az olvasók furcsa sajátsága, hogy gondolkodni is szeretnek. Illyés hazáját féltőn szerető sokadik írásának végére jutva például nem a fentebb említett szint magasságán, hanem tilalom okán. Mi lehetett? Aligha „A Duna fiaihoz” című, 1945 eufóriájában született vers. A Szik- lay Lászlóval váltott közérdekű magánlevelek is csak módjával. A kritikáról írottak - bármily igazak is - aligha. Olvassuk csak: „Nemzetközi irodalomtörténeti jelenség: ahol nincs ható kritika, ott nyüzsögnek a kritikusok, hovatovább csak egymással váltva szót; megfeledkezve arról az úgyszintén világirodalmi jelenségről, hogy - művekkel csak művek vitáznak eredményesen: nemzetitudat-formálóan. ” A kötet elfektetése mellett döntők azon valószínűleg mosolyogtak, hogy az előkelő „y”-t a saját neve közepébe tevő egykori Illés Gyula - Király István nyomán - azt is jónak látja közölni, hogy Ady Endrét eredetileg Adi Andrásnak anyakönyvezték. A magas szintű mosolyszünet alighanem akkor következhetett el, amikor a költő - hosszú évekkel a már 12 ezernyire szaporodott számú Magyarországra érkező magyar menekült jötte előtt felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzeti kisebbségek jogait egyetlen nemzetközi szerződésben se rögzítették. Naivul abban bízva, hogy elég az emberi jogokat hangoztatni, hiszen a kisebbségi is ember. Már ahol annak tekintik. Például a svédeket Finnországban, a szorbokat az NDK-ban, a magyarokat Jugoszláviában, a Szovjetunióban, vagy Benes soha meg nem bocsátható kitérője után Szlovákiában is. Illyés se tette, mi se nevezzük néven nagy történelmi múltú tájegységünket, ahol Európa legnagyobb nemzeti kisebbségeként élünk (amíg hagynak), és ahol ennek ellenkezője történik. A világ vezető állam- férfiainak fejcsóváló asszisztálása mellett, ide értve a mi homokba dugott fejű struccra emlékeztető politikánkat is, mely nagyon sokáig, ha ugyan nem túl sokáig tartott. Illyés kötetének legmagasabb színvonalú, óriási tényanyagra épülő, mélyen humánus írásai ezzel foglalkoznak. Megjelenésükért meg holta után se kell szégyenkeznie: - a költőnek. ORDAS IVÁN Egyiptomi befolyás az ógörög szókincsben Martin Bernal amerikai történész, a Cornell Egyetem professzora, lehetségesnek tartja, hogy az ókori egyiptomiak közvetlenül befolyást gyakoroltak a görögökre. Bernal professzor hipotézise szerint az egyiptomiak egy időben megszállták a görög területeket. Feltételezését arra alapítja, hogy az ógörög szókincs mintegy egyötödében - egyebek között az istenek nevében - egyiptomi gyökereket mutatott ki. Tévénapló Új Faludyász? (Folytatás az 1. oldalról.) Költőként a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott (1910-ben született), de a kortársak óvatosak voltak vele, elsősorban Villon-kötete miatt. A könyv története külön regény: rövid idő alatt hihetetlenül népszerű lett, de a szakma mindmáig nem fogadta el, ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy a magyar műfordításnak milyen szigorú hagyományai vannak. Faludy nemcsak átköltötte Villont, hanem maga írt verseket Villon modorában, sőt nevében, éppen akkor, amikor két nagy költő is, Szabó Lőrinc és Vas István egyenértékű fordítást adott, bizonyítva, hogy Villon mindig jobb, mint Faludy. Ezután Faludy életében regényes korszak kezdődött, tiszteletre méltó antifasiszta harc, amit szó szerint kell érteni, mert fegyvert is fogott az igazságért. A felszabadulás után, már itthon, a Népszava köréhez csatlakozott, most pedig, negyven év múltán, az ÉS-ben valaki azt is fejére olvasta, hogy versben követelte Rajk kivégzését, amire nyilván nem kapott parancsot. De mégsem ez jellemezte az itthon töltött egy hónapot, Faludyban a recski túlélőt ünnepelték, mert jó néhány társával ott raboskodott évekig, míg végül rehabilitálták, de ezután úgy vélte, jobb, ha elhagyja az országot. Bolyongások újabb évtizedei következtek, s természetesen művek is, főleg versek, amiket azonban alig ismerünk, mert ellentétben például az ugyancsak Kanadában élő kitűnő költővel, Tűz Tamással, itthon eddig még nem adták ki verseinek gyűjteményét. Maradt hát a legenda a költőről és recski túlélőről, amit most a tv is táplált, sőt növelt is, mert azt azért mégsem mondanám, hogy Faludy tisztelőinek évtizedeken át rejtegetniük kellett a hajdani Villon-kötetet, ez egyszerűen nem igaz. De végül is örüljünk annak, hogy Faludy hazatért, s Varga Sándor, Balogh Zoltán, Orosz Enid és Darázs Erzsébet „hazai útifilmjében’’ útitársául szegődhettünk. A film érdeme túl is mutat Faludyn, mert a költő és a költészet megbecsülésének fontosságát sugallja, a vers örömét, de sajnos versek nélkül. Mert a hangsúlyt mindvégig a recsi túlélő kapta, ki megfordult itt meg ott, egykori rabtársakkal találkozott, a magasból láthattuk a hírhedt tábort is, illetve kopár helyét, s mindenütt ott volt Faludy is, lobogó üstökével, mint emlékező, anekdotázó, de nem volt sehol a költő, akinek bármilyen kalandos legyen is a sorsa, mindig műveivel kell vallania. Az emlékezésnek fel kellett volna idéznie Faludy írói pályáját, itthoni éveit, helyét és szerepét a nyugati emigráció irodalmában, mindezzel azonban adós maradt a film, amelynek alkotói egyébként igyekeztek kihasználni minden filmre vihető lehetőséget. Csak a lényeg akadt el a nagy igyekezetben, mert ez a recski túlélő mindenekelőtt költő, akinek mindenképp helye van a magyar irodalomban. Szilveszter No, ezen is túl vagyunk, mondhatjuk megnyugvással, bár ezt eddig még minden szilveszteri műsor után konstatálhattuk, s reméljük, egyelőre így is marad, és egy esztendő múltán is ezzel regisztrálhatjuk a televízió igyekezetét. A mostani műsor nagy újdonsága az volt, hogy délután háromtól hajnali háromig tartott, ami természetesen kizárólag időt jelent, nem pedig minőséget. Egyébként a műsort a vetélkedők uralták, mintha a szerkesztők még egy esélyt akartak volna adni a nézőknek, azt sugallva, hogy ezután csak tisztes munkával lehet pénzt keresni, ha ugyan lehet, s persze az is kérdés, hogy mennyit. Volt olyan játék is, amit bízvást el lehetett volna hagyni, mint a feltűnően unalmas Bumm! nevűt, amit a meglepően ügyetlen műsorvezetőnő a kötelezőnél is igyekezett unalmasabbá tenni. Néha játékos sem akadt, „no, ez nem jött össze” - hallottuk, de amikor összejött, annak sem tudtunk örülni. De valahogy az egész „nem jött össze”, mintegy azt igazolva, hogy a humor komoly műfaj, nem lehet játszani vele. A szín-házibuli a félreértés jegyében nem akart véget érni: a Fészek színészvendégei egymást szórakoztatták, aminek jó részébe kár volt bevonni a nézőket is. Humoristáink egyébként is zavarban vannak, a szerencsés politikai változások megfosztották őket privilégiumaiktól, megszűnt a politika-mentesség, ami szilveszterkor a szókimondás alkalmi jogát jelentette, s amit korábban humornak szántak, ma nagyon is komolyan vesszük, s úgy beszélünk ezekről, mint megoldandó feladatokról, komolyan, humortalanul, felelősséggel. így is a politika uralta a műsort, néha elmésen, máskor ügyefogyottan, még a bántó ötlettelenségnek is tanúi lehettünk, no de a zsidó közmondás szerint purim- kor mindent szabad, bár a bölcs öregek hozzátették: csak nem felejtjük el. A műsor, de ez már hagyomány, ott jó, ahol biztos alapokra épít, Sas, Gálvölgyi, Árkus mindig megbízható, Hofi is, amikor van benne kellő önfegyelem, de azt is figyelembe kell vennük, hogy egy tizen kétórás műsort ki kell tölteni, az előrelátó rendező pedig arra is gondol, hogy leghálásabb nézői is közben megeszik a kocsonyát, isznak, éjfél után a pezsegővei is mesterkednek, tehát kell közben egy kis szabadidő. A néző másnap egyébként is kialvatlan, a szilveszteri műsornál most már jobban érdekli, hogy a naptárkészítők fukaron bántak vele, csak „egyes" ünnep van, másnap munkanap, amikor ugyan továbbra is lehet lazsálni, csak ezzel nem megyünk sokra, az adóhivatal dörzsöli a kezét és nyalja a szája szélét, mert már tegnapelőtt is tudta, hogy megjön ennek is a böjtje s a meteorológiától függetlenül jön még a kutyára dér. Maradnak hát a jókívánságok, bár ezekkel kapcsolatban biztosítékkal senki nem tudott szolgálni, még az Europe 5 sem, amelynek egyik műsorvezetője „jó szerelmet” is kívánt az új évre, amihez általános én/énnyel mi is csatlakozunk. CSANYI LÁSZLÓ Rádió Nekünk nem kell a jó tündér? Mi történne akkor, ha egy jó tündér Magyarországra varázsolná a világon létező csúcstechnikát, a legkorszerűbb számítástechnikai rendszereket? Ezzel a fantáziát meglódító kérdéssel fordult Baán László a tudomány embereihez, csokorba kötve ironikus, önkritikára késztető, általában pesszimista véleményüket. Kétségtelenül jól időzítve, január első napjának délelőttjén, a szilveszteri bohóságok, éjféli fogadalmak után hangzott el a műsor, figyelmeztetve egyúttal lehetőségeinkre, a tennivalókra. Az aranyhal történetét az öregemberrel mindenki ismeri, a nagy szerencsével nem tudott mit kezdeni az atyafi és a három kérés után örülhetett, hogy megszabadult az orrára ragasztott kolbásztól... Mintha egy kicsit így lennénk ezzel mi is itt, Magyarországon. A villamosmérnök szerint hátrányos helyzetünkre jellemző, hogy olyasvalamit hoz a tündér, amit egyáltalán nem várunk, ő egy másik csodás teremtményt vár, aki soha nem látott szérummal oltaná be az embereket tisztességtelenség, tehetségtelenség, rosszindulat... ellen. Ha mégsem választhat, akkor szomorú képet lát, a legmodernebb gyártósorokon rossz minőségű, egyáltalán nem keresetttermékek, bóvlik készülnek, ezért, ha szemernyi becsület van a jó tündérben, fél év múlva elkullog a jótéteményeivel együtt. A szociológus jó jelnek tartja, hogy a mai helyzetben már nem lenne semmi baja a jótevőnek a váratlan cselekedete miatt, de az biztos, hogy a politikusok azonnal hírzárlatot rendelnének el a szokatlan fordulat láttán. A számítástechnika szakembere meggyőződéssel állítja, hogy őrült zavar támadna a hirtelen „ránkzúdult” csúcstechnikától, az emberek kis része el kezdene játszani rajta, nem vennék elő a használati utasítást, hanem a kapcsolók, gombok próbálgatásával igyekeznének előcsalogatni valamit belőle. A többség hozzá sem nyúlna, úgy ahogy van, azonnal eladná, pénzzé tenné és jószágot, földet venne rajta... Megint más vélemény szerint, aki csak tudna, visszaélne ezzel az adottsággal, a főnök, a rendész, a közlekedési rendőr, ki-ki a maga saját társadalmi szerepében. Nem éppen hízelgő a kép magunkról és még kevésbé van okunk elbizakodottságra, ha egy érdekes vizsgálat eredményét átgondoljuk. Történt ugyanis, hogy tudós emberek eljátszottak a gondolattal: mi lenne, ha Svédország és Ghána közel azonos számú lakosságát kicserélnék? Az alapos számítások szerint 15 év kellene ahhoz, hogy a közép-afrikai országot felvirágoztassák a hűvös északiak és ugyaneny- nyi elég volna ahhoz, hogy feléljék, lepusztitsák a fejlett skandináv államot az új lakók. A megoldás tehát mindig az emberekben van. Múltjuk, hagyományuk, tartásuk, céljaik, társadalmi moráljuk a zálog arra, hogy miként használják, mit kezdenek az újjal, az ismeretlennel. Ugye, nekünk egyelőre nem kell a jó tündér?-takács-
