Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-28 / 24. szám

1989. január 28. I TOLNATÁJ - 5 lugáteres ablakokon.Ki gondol arra, hogy ugyan vajon van-e, lenne-e igénye egy falusi embernek is arra, hogy színhá­zat lásson például. Egyszerűen nincs módja a kulturá- lódásra, olykor legfeljebb harmadrangú alkalmi hakniegyüttesek előadásában magyarnótaestet hallgathat a kopott és hideg falusi művelődési házakban. A vidéki erhber sok mindenben, de leginkább a kulturálódás tekintetében hátrányos helyzetben van. Röghözkötött, nehezen mozdul, azt, hogy milyen lehe­tőségei vannak a fővárosban, nagyvá­rosban élő embernek, legfeljebb a rádió kulturális ajánlataiból ismerheti. A héten szerdán, mikor ez az írás készült, Tolna megye székhelyén, Szekszárdon, egyet­len szórakozási lehetőség kínálja magát, mégpedig a mozi. Ha akarnám, megnéz­hetném a Tizenötéves kapitány, a Négy­balkezes, továbbá az Antiterrorista cso­portcímű filmeket. Mit mondjak: ma este sem megyek, mert nem mehetek seho­va, mert ott élek, ahol élek, ott nem talá­lok az igényeimnek megfelelő szórako­zási lehetőséget. Ezzel szemben a fővárosban ezen a szerdai napon megnézhetném az ope­rában a Rózsalovagot, az Erkel Színház­ban a Rómeó és Júliát - a Magyar Nemzet ajánlata ezenkívül még tizen­nyolc színházi előadást sorol fel. De a sor még így sem teljes, hisz mehetnék elő­adóestekre, pódiumelőadásokra és hangversenyekre is. Nem kesergek tovább. Este szépen leülök a tévé elé és ha addig el nem al- i szom, figyelmesen megnézem a Felkí­nálom népgazdasági hasznosításra cí­mű igazán érdekes és tanulságos szol- t gáltató műsort. 0. VARGA MÁRTA jó óra n romolhat el... H- órást keresi, úgyis hozzá jön... És hogy mi- a. lyen órája van az órásmesternek? Eltöp­a, reng egy kicsit: ta - Egy Longines svájci karórám és egy )s Omega zsebórám. A jó órák száz évig nem ;n romlanak el, de nem árt, ha tízévenként >l- megtisztítják! TAKÁCS ZSUZSA ú Fotó: KAPFINGER ANDRÁS > ékszerész szakma volt... Francia kapcsolat Mórágy melegen tartja a vendégbarátságot A gazda ebéd előtt köszönti a ven­dégeket, akik között sok kisgyer­mek is volt Mióta világ a világ, ilyen csodát még biztosan nem láttak franciahon lányai és fiai - de a Francia nagykö­vetség munkatársai semmiképpen sem. A nagy érdeklődés a festői szépségű dombokkal övezett Mó­rágynak szólt, ahol hétvégi disznóvá­gásra, majd igazi „magyaros” eszem-iszomra invitálták a főváros­ból érkezett huszonhat tagú - termé­szetesen nemhivatalos - küldöttsé­get a helybeliek. S hogy miért az idé­zőjel a bőséges lakomát sejtető ma­gyaros szón? Azért, mert a fő-fő há­zigazda, Forster Jakab földműves, német őseinek jellegzetes ételeivel kínálta a vendégeket, olyanokkal, melyeket még gyermekkorában ké­szítettek szülei. Itt van mindjárt a pri... De még mielőtt részleteznénk ezt a német specialitást, talán nem feles­leges azt sem felidézni, hogy milyen úton-módon kerültek a szívesen lá­tott követségi dolgozók Mórágyra. Nos, a kapcsolat nem újkeletű, azt a követség egyik magyar alkalmazott­ja kezdeményezte, aki egyszer ré­gebben alkalmi turistaként elvetődött a faluba. A település azonnal meg­nyerte tetszését, s ennek - valamint Forster Jakab vállalkozó kedvének és segítségének - köszönhetően im­már 1987 óta harmadik alkalommal látogatnak el a dunántúli romantiká­ra és egy kis kikapcsolódásra vágyó franciák Mórágyra. Ahogy a helybe­lieknek évről-évre meglepetést okoznak a Forster ház közelében parkoló, diplomatarendszámot vise­lő, kiglancolt Peugeot-k, az alkalmi turisták ugyanúgy, vagy még na­gyobb hevülettel áradoznak a látni­valókon.- Kérem, az hogy elfogyasztanak öt vagy akár tíz kiló húst, annak nincs jelentősége - mondta - és egyálta­lán nem dicsekvő szándékkal - az energikus Forster Jakab, s ezt elhi- hetjük, annál is inkább, mert a fran­ciák érkezését egy közel két és fél mázsás hízó bánta. A finoman illato­zó kolbászok, no meg főként a hatal­mas bográcsban ínycsiklandozóan magát kellető és tálalásra váró pri - a különböző színhúsokból összeállí­tott különlegesség - megtette hatá­sát.- Akkor jó az étel, ha sok szívvel és kevés zsírral készül - hajolt szakértő módon a forrón párolgó ennivaló fölé a követség szakácsa. Nos a sok szív biztosan nem hiányzott: de hogy a zsírral mi a helyzet... A bátrabbak pe­dig, aki nemes konyakhoz szokott francia létük ellenére megpróbál­koztak a könnyeket is előcsalogató snapsszal - nos, azok már egé­szen vidám hangulatban ültek le a borospince előterének asztalaihoz. S ha lúd, legyen kövér alapon Fors­ter Jakab idén májusban a visszaté­rőket a bográcsgulyás ízeivel is meg kívánja ismertetni. A gasztronómia is bevonul tehát a nemzetek közötti ba­rátság erősítésébe? A kérdés túlzót^ tan leegyszerűsített, mivel a követ­ség munkatársai nemcsak a német konyhaművészet kedvéért vállalkoz­tak erre a hétvégi túrára.- De vajon mit csinált az a marha?- elnézést a kifejezésért, de mindez szó szerint elhangzott a mórágyi helytörténeti múzeumban. Francia barátaink, nem törődve a kellemetle­nül hideg időjárással, délelőtt a tele­pülés kis tavacskáját is körbejárták, míg délután a helyi néprajzi gyűjte­mény látnivalóit tekintették meg. Itt tették fel az említett kérdést, mert nem nagyon értették a hegynek fel és le történő szántás műhelytitkait, s főképpen nem a szegény igavonó szerepét. Ez nem meglepő, mert mint Glöckner János, a tárlatvezetővé előlépett mórágyi elöljáró említette, a bemutatott tárgyak közül néhány ha­sonlót még használnak a földműve­sek - s erre ismét hangos oh és ah- az érzelmeket kifejező - szavak repkedtek a levegőben. S valóban, a hagyományok közül még sok él Mó­rágyon, de a vendégek szemében taián éppen ez jelenti az egyik vonz­erőt. Hiszen itt minden annyira eredeti, vagy ahogy a francia mondja - origi­nal. SZERI ÁRPÁD Fotó: BAKÓ JENŐ Történelmi turistaúton Simontornyától - Cibakházáig A fenti cím pontos. Nem tájfutóversenyről van szó, hanem turistaútról, mely utóbbinál nem az a fontos, hogy valaki elsőként érjen a célba, hanem az, hogy egyáltalán odaérjen, vállalkozzon az útra. Tavaly ősszel már hirt adtunk arról, hogy a megyénkhez igazán nem közeli Cibakháza általános iskolája olyan célt tűzött ki az ország minden 1848/ 49-es történelmi nevet viselő úttörőcsapata elé, ami a jelek szerint Mátészalkától Ostffy- asszonyfáig - ez nagyjából az ország két el­lentétes vége - megmozgatta a képzelőerőt. Tavaly és az idén - több-kevesebb sikerrel - a nagy idők 140. évfordulóját ünnepeljük és mindig jó, ha az ünneplés nem felül­ről elrendelve, hanem alantról, szívből jövően történik. Cibakháza, a már akkor is nagy Tisza-parti község, 140 évvel ezelőtt két ízben szerepelt azoknak az eseményeknek a krónikájában, melyeket kivonatosan lapunk majdnem mindegyik számának utolsó oldalán megtalál a figyelmes olvasó. Az egyik kevésbé je­lentős, de diadalmas összecsapás volt a tá­madó császáriakkal. Legemlékezetesebb, naplója tanúbizonysága szerint, a későbbi aradi vértanú, gróf Leiningen-Westerburg Károly számára lehetett, aki itt rövid időre fogságba esett, de honvédéi vad rohammal kiszabadították egy ma is álló régi korcsma­épületből. Nem sokkal utóbb, 1849 márciu­sában, itt kelt át Damjanich János a Tiszán, nyomult előre Szolnokig, és foglalta el a várost. Ez volt a szabadságharc első ko­moly magyar diadala. Cibakházán minderre emlékeznek. Már­ványtáblákkal, emlékoszloppal és legkiseb­ben a tavaly meghirdetett országos vetélke­dővel, melynek a Damjanich nyomában - előre! elmet adták, és ami (kissé restellem ezt a vulgarizáló kifejezést) nagyon átfogó és alapos „Ki mit tud a szabadságharcról?" ve­télkedőnek bizonyult. Az első forduló tavaly zajlott, és - erről hírt adtunk akkoriban - egy szép kiállítás megrendezéséhez elégsé­ges anyagot hozott egybe. Az első fordulón, ezt is megírtuk, sikeresen helyt állt és to­vábbjutott a Simontornyaiak csapata. Ezzel pedig váltsunk át első személy­re és valamivel alább jelenidőre is. * Mindig izgatott, hogy a mai iskolások többsége miért panaszkodik a történelemre. Ez a legnehezebb tárgy, ettől félnek, ezt nem értik. Nekem a magam ifjúkorából ezzel telje­sen ellentétes tapasztalataim vannak. Se én, se egyetlen osztálytársam nem lett történész, így az igazolást aligha a mi, hanem tanáraink képpességeiben és oktatási módszereiben kell keresni. Ezek - és kellő levelezés - után meg­érkezik a lakásomra egy csinos, fiatal tanár­nő nyomdokában négy különböző testma­gasságú és méretű VII. osztályos dalia. A ta­nárnő - Tóthné Unghy Ilona - a felkészítő, ők négyen - Bereczki Balázs, Dési Balázs, Ko­vács Szabolcs és Várszegi György - a Ci­bakházán tavaly már továbbjutott csapat. A tanárnőről annyi információm már van, hogy iskolájában „számítógépre vitte” a történe­lemoktatás teljes tananyagát, ami számomra bőven elég a megdöbbenéshez, mert egy szót sem értek belőle, el se tudom képzelni, miként történik az ilyesmi... Egyébként pedig vessek magamra,, hisz 1971-ben regényt jelentettem meg Damja- nichról, tavaly elég testes történelmi szo­ciográfiát a 13 aradi vértanúról, tehát legyek szíves és érezzem magam amolyan, a me­gyehatárokon belül fellelhető és busszal elérhető, eleven történelmi forrásmunkának. Igyekszem átminősülni ilyesfélévé, de a to­vábbi személyes hivalkodást elkerülendő in kább azt vizsgálgassuk, hogy a nagy időkbe mi maradt meg a történelem iránt érdeklődő fiatalokban...- Amikor Damjanich azt mondta, hogy az utolsó rác sírján agyonlövi magát, hogy Ir- magja se maradjon a saját fajtájának! Ami évtizedeken át hirdetett mese, nem igaz.- Amikor az isaszegi csatában Klapka csapatai meghátráltak, de ő szivarozva tar­totta a frontot golyózáporban. Ami igaz.- Aulich pontos megérkezése, ami el­döntötte a csatát. Ez is igaz.- Mi értelme volt a váci proklamáció- nak és Görgey északi hadjáratának, azaz visz- szavonulásának? Elmerülünk az akkori politikai helyzet és a stratégia részletezésében. Politikai helyzet ugyanis Magyarországon mindig volt és ezt utólag szinte mindig másként ítélték, ítéljük meg. A gyerekek általában nagyon gazdag tárgyismeretről tesznek tanúbizonyságot és arról, hogy az összefüggések felismerésé­ben - bár elenyésző módon - meggátolják őket a színes, mutatós, emlékezetes részle­tek. Ezek majdnem mindig igazak, főleg pe­dig emberiek és igazolják azt a (régi tanáraim bölcsességének köszönhető) teóriámat, hogy a történelem abban a pillanatban érde­kes lesz, mihelyt emberközelbe sikerül hoz­Ezek után még részletezzük a katonai rangokat, a hadsereg szervezetét a gyalog­ságnál és a huszárságnál, a korabeli fegyve­rek hatótávolságát, sőt olyan kérdéseket is, mint a „térparancsnok” kiléte. Schweidel például Pesten az volt, de a beosztás miben­létével valószínűleg még katonaviselt törté­nelemtanárok sincsenek mind tisztában. A csapat négy tagja egyébként négy ösz- szeszokott jóbarát, és van egy olyan érzé­sem, hogy az iskola civil életében meglehe­tősen nagy zsivány is. Aminek én - a távol élő és nem tanár - persze csak örülök, mert egyéniségek. A legjobb, majdnem hivatásos színvonalú szónok köztük Kovács Szabolcs. A vetélkedők, csapatversenyek lebonyolítá­sát ismerve megegyezünk abban, hogy ő lesz a szóvivő, a többiek pedig - például az aradi 13-ról szinte fölényesen mindent tudó - Bereczki Balázs majd a hátteret, a fedeze­tet biztosítják. Jóslásokba persze ne bocsátkozzunk. A túra célállomását a csapatok március 4-én Cibakházán érik el. Hogyan is mondta Cou- bertin báró: „Nem a győzelem, a részvétel a fontos!” Ő szegény még hitt is ebben, osztoz­zunk tehát legalább egy ilyen esetben a né­hai báró hitében... ORDAS IVÁN Kolbásztöltés egy kis mókával | Ghislaine Lidy titkárnő volt a legfázósabb, s ez érthető is, mivel hosszú időt töltött Szenegálban Egy élet jelképe

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom