Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
I 6 - TOLNATÁJ 1989. január 28. Minden előttem áll Könyv István János grafikája Nagyváradi jegyzet — — Poros a hosszú hársfasor... — ... s a por történelmi porfelhőből keveredett, fizikailag megfoghatatlan, mégis mindent elborít, s végül alig láthatóvá, majd láthatatlanná tesz. Poros Ady Endre hosszú hársfasora, lassan, mint valami ellenelőhívóban, elfakulnak a nagyváradi bérpaloták, el a századelő holnapos hajnalaiban kocogó konflisárnyak szellemképei, el Léda széles karimájú, feltehetőleg párizsi divatkalapjának irodalomtörténeti vetülete, el Ernőd Tamás, el Dutka Ákos, el Juhász Gyula tovasuhant árnya, el, el... ... poros... mi mindent lep el a szemmel alig észrevételezhető történelmi por? Mi mindent lep el gyorsított felvételben? Janus Pannonius lankáit, s a humanizmus felé, az európaiság felé őt idejében megindító püspökség hajdani kincset érő könyvtárának, Vitéz János szellemi birodalmának spirituális emlékét: elfedi a magyar irodalom első európai óriásának emlékezetét (nincs egy emléktábla, egy utalás valamilyen nagyváradi monográfiában arról, hogy itt is megfordult az a magyar költőhumanista, aki ugyan egyetlen szót le nem írt magyarul, de latin sorai megörökítik a korabeli magyarság szellemi csúcsmércéjét). S mindezt abban a városban, mely a körös, a Sebes-Körös partján Kelet-Európa szerény, végvári miniatűr bástyájaként tartja magát a balkanizmus nyugati határszélén. ... poros... Ebben a pormentes, dimbes-dombos városban, Szekszárdon nehéz elképzelni, hogy a műemlékek, irodalomtörténeti, kultúrtörténeti emlékek egy másik európai kisvárosban, melyet valaha a költészet, imhol-néhol a tudomány nagyobb várossá tett, a por martalékává lesznek. S ha nehéz is elképzelni, talán nem haszontalan. Feledjük most egy pillanatra a népellátás csikorgó gondját. Gondoljunk inkább a felnövekvő nemzedékre, azokra a gyerekekre, fiatalokra, akik minderről csak néhány tanár, esetleg szüleik szóbeli hagyományára hagyatkozva értesülnek. Bár a tankönyvek a magyar nyelven tanuló diákok számára hozzáférhetővé teszik még mindezt, csak az a baj, hogy egyre kevesebben tanulhatnak anyanyelvükön közülük. Csökken a magyar osztályok száma, csökken az anyanyelvi oktatás keretében végzettek elhelyezkedési lehetősége, amivel egyenes arányban nő a szülők gondja, a leendő felnőttek megélhetési gondja. Tudom, hogy ma már az, aki irodalomcentrikus, a jövő érvényesülésképes gazdasági szempontjai szerint immáron ataviz- musnak számít. Nem is erről van szó. Mindinkább arról, hogy ezektől a gyerekektől, fiataloktól nem lenne szabad megvonni szellemi örökségüket. Ha ezt megkapnák, bizonyára elférne mellette az összes többi is. Gondoljunk, ha másra nem, a román irodalom legnagyobb klasszikus költőjére, Mihai Eminescura, aki ebben a városban közölte első sorait. A Körös-parti városban jól megfér egymás mellett az Ady Endre és Iosif Vulcan irodalmi múzeum, utóbbi annak a szerkesztőnek állítva emléket, aki először közölte a román Petőfit. Mindközönséges békeidőkben e két kultúra kezet szorított valaha, nem volt hajlandó egyik sem kizárni a kultúrtörténeti emlékezetből a másikat De most nem közönséges békeidőket élünk. A pusztító béke éveit. Az agysejteket, a memóriát pusztító béke éveit. Poros a hosszú hársfasor. Egyre porosabb... DOMOKOS ES2TER Látogatóban Mészöly Miklósnál A megbocsátás stációi A művészet öntörvényeinél fogva rejtjeles. „Mészölynél nem a megtörténtnek a rekonstrukciója, nem szívós megismerés, és nem is a történelmi amnézia elleni hadakozás folyik, hanem az alapvető léthelyzet, legmélyebb kristályszerkezeteink megpillantása, tettenérése, akár „provokáció”, „beszennyezés”, hajsza - vagyis megalkotás - útján. Valami, ami a puszta ténymegállapítás kikezdhetetlen misztikája: a látvány hallgatag egyértelműsége, a homály mindennél élesebb körvonalazása. Mészöly a mindennél tettebb „üres térnek”, a mindennél beszédesebb látványnak, a tettenérés színhelyeinek a halottkémje és bábája egyszerre. A létezés kínvallatása folyik itt, s e művelettel csupán kifejezi annak reménytelen szerkezetét. Ebben a szisztémában pusztán a művelet folytatása adhat reményt, semmi más. Mészöly ír, mert lehetetlen...” A Balassa Péter tanulmányából kiemelt idézet a találó - Tandori Dezső sza- vajárásával: telitalálatos - konklúziók egyike, amit a kiváló esszéista és irodalomtörténész az 1976-ban megjelent Mészöly-regény, a „Film” alapján fogalmazott meg. A rejtjelesség, a varázserejű enigma másfelől kíváncsivá tesz. Talán ez a kíváncsiság késztette e sorok íróját arra, hogy a Shutting ezredes folytatásán dolgozó Íróval, ha egy rövid szóváltás erejéig is, de találkozzon. Nem mintha egy eszköztelenségében puritán, hevenyészett célszerűséggel berendezett szoba, egy terjedelmesnek és korosnak tetsző fekete írógép és a gyéren beszűrődő természetes fény bármiféle, önmagán túli titok nyitja lehetne. Vagy az író ősz hajának elevensége a szoba sötét, délutánba fáradó tónusai között.- Időszűke miatt - engedje meg - a kérdezősködést az eddigi életmű utolsó állomásánál kezdjem. A „Megbocsátás” című, 1984-ben megjelent regénye bizonyos értelemben már zárókő, az írói világlátás summája. A téma: gyilkosság, házasság előtt született gyerek, bestiali- tás, eltitkolt apaság, kéjleső féltékenység, apagyűlölet. A „Porszki-ügy” aktáihoz a színhelyet egy dél-dunántúli kisváros, a szülőföld, Szekszárd miliője adja. Az a bizonyos, állomáson veszteglő, „hosszan kígyózó füstcsik”, amit a kritikusai is olyan gyakran idéztek, s a regény mondanivalója - valóban a megbocsátás sugallatával - korábbi regényére, az 1976-ban megjelent Filmre is visszautal. A Film - ugyancsak remekmű - kulcsregény. Közös bennük az ábrázolás brutális, egyszersmind költői kíméletlensége, az olvasó önkéntelenül - néha csak védekező képmutatással - megkérdezi: Valóban ilyenek volnánk? A tisztaság, a teljesség, valamiféle többlet - emberi többlet? - minden reménye nélkül?- A Film valóban eltér a hagyományos ábrázolási sémáktól, s tán radikálisan kíméletlen, így a remény is kevesebb benne, mint a Megbocsátásban. Példázza, hogy a mindenkori léthelyzetben csak bizonytalan reménysugarunk marad arra, hogy egy tisztának vélt életnormát megközelítsünk, hogy életünket teljessé tegyük. Nem is állíthatom, hogy az az út, amit a Filmben végigjártam, bármire is választ adhat. Nem biztos, hogy megfel- lebezhetetlen út. Az élet, bárhogyan is zajlik, egy öntermékenyítő, folytonos kísérlet, ami önnön útjának a folytatását is szüntelenül megfogalmazza. De a szüntelen közelítés, az útközbeniség egyúttal reményt is jelent. Csakhogy ez nem egy köznapian megfogalmazható tény, azt hiszem. A Shutting ezredesben és a Megbocsátásban már ez a fajta felismerés, érzés testesül meg.- ... hogy a világ olyan, amilyen?- Igen, de ez már nyugvópont. A kapu, ami ezután nyílik, az már nem a művészi megközelítés feladata, hanem a vallásé. A művészet nem hit kérdése, hanem egy engesztelhetetlen kíváncsiságé és kérdezésé. A hit a templomba vezet, a művészet jó esetben lelki öntisztuláshoz.- Az Ön látásmódja bizonyos pontokon rokonítható Pilinszky Jánoséval - elsősorban azért, mert az egzisztenciális alapkérdések közt, azok megfogalmazásában erős hangsúlyú közös kérdés, hogy képesek vagyunk-e önmagunk - önzéseink, gyávaságunk, hiúságunk stb. - meghaladására. Azt hiszem, hogy a kortársaira tett hatása erősebb, mélyen- szántóbb lehet, mint ahogyan Mészöly Miklós nevét számontartja egy felszínesebb irodalmi köztudat. Nem szólva arról, hogy „lírai nagyhatalom” mivoltunkat hangsúlyozva, mintha elfeledkeztünk volna a prózáról. Szentkuthy Miklós, Ott- lik Géza reneszánszára, vagy a gondolkodó Hamvas Bélára gondolok. De arra is, hogy Esterházy Péter, Nádas Péter, Grendel Lajos, vagy régebbről Déry, Gáli István, Sánta Ferenc - a sort hosszan lehetne folytatni - egy nagyszabású prózairodalom' létét tanúsítja már évtizedek óta.- Csak nem mindig és nem mindenki volt népszerű... Másfelől pedig, különösen ha a prózanyelv változására, átalakulására is gondolunk, az új formanyelv befogadása mindig sokkal lassúbb folyamat, mint például a technikai újdonságoké. Például egy lézertechnikával működő gramofon használatának megtanulását természetesnek tekintjük, de egy modern mű jóval nagyobb erőfeszítést, másfajta, nem mechanikus szellemi műveletet és odaadást kíván. A műnek meg kell szokni a közegét, jelentésvilágának sajátosságait, meg kell tanulni azonosulni azzal. A második világháború utáni prózában egyébként egy éles ceruza következett be, sokan fogtak új utak kere-. sésébe, és sok kezdeményezés került légüres térbe, elfelejtve azt, hogy csak valami nagyon magunknak való, biztos talajról lehet elrugaszkodni. Azután, az évtizedek során olyan értékek születtek, amelynek a befogadására a mi közösségünk még nefn érett meg igazán. Szentkuthy, Hamvas Béla egyéniségüknél fogva, sajátos, egyéni gondolkodásbeli karakterüknél fogva az újdonság erejével hatnak, és természetesen erőteljesen hatnak kortársaikra is. Ennek a hatásnak nem szolgai másolásban, vagy iskolák születésében kell megnyilvánulnia, hanem ösztönzésben arra, hogy ki-ki a saját útját járja.- Fölsejlenek a régi viták. A hatvanas évekre érkezik el hozzánk a „francia új hullám”, a strukturalizmus, dúl a Kafka- vita, az elidegenedés-vita, az egzisztencializmus-vita. A változásban, az írásművészetére jellemző „útközbeniségben” vannak állandó tájékozódási pontjai?- Dosztojevszkij és Flaubert. Dosztojevszkij kíméletlen pokoljárása, ami az emberi személyiség szinte parttalan fel- térképezését jelentette. A másik óriás Flaubert, ugyancsak XIX. századi óriás, a maga kikezdhetetlenségével, következetes tárgyszerűségével. Két szélsőség. Mint két tűz között. A tiszta redukció, másfelől a lenyűgöző parttalanság. Azért hadd említsem Faulknert, az ő barbár ábrázolóművészetét. Erejét az érzelmek nagyvonalú feltérképezésében. Egyébként pedig közismert, hogy a modern próza megújulásában milyen robbanást jelent a dél-amerikai irodalom is - és mi, itt kelet-európaiak lévén, a magunk társadalmi-történelmi archaizmusainál fogva közel állunk ehhez a világhoz. Hosz- szan lehetne sorolni a példákat - Hrabal- tól Gombrowiczig -, hogy milyen, sokban hasonló szellemi kincsek felhozására vagyunk képesek.- Köszönöm a beszélgetést. Bóka Róbert Tejföl A villogó monitoron halk ciripeléssel újabb induló buszjáratok tűntek fel. A feketekabátos épp a mennyezethez rögzített készülék alatt kuporgott. Sáros bakancsait a pad alá dugta, svájcisapkája alól rémült tekintettel pislogott jobbra-balra. A váróterem utasai ügyet se vetettek rá. A lengyel család a bőröndjeit rendezgette, a rókaprémes nő a fali menetrendet böngészte. A fülledtre lehelt levegő párát mázolt az Engels téri pályaudvar dermedt ablakaira. A hatalmas vízipálma levelei mögül ingerült, érthetetlen morgolódás hallatszott. Egy halom degeszre tömött, ócska műanyag szatyor és a növény zöld legyezője között apró termetű öregasszony ücsörgött. Pipaszár lába ladiknyi edzőcipőben lötyögött, bokáján kétes színű gyapjúharisnya har- monikázott. Arcát eltakarta a foszladozó pamutkendő. A fiakorabeli férfi újságpapírokat, füzeteket, gyűrött iratokat gyömöszölt az egyik szütyőbe, s közben szakadatlanul szapulta az öregasszonyt:- Végigkoldulja nekem egész Budapestet, aztán meg itt cirkuszol... Egyszer csak felkapott két batyut, és lebegő szárú kockás nadrágját le-leta- posva kicsoszogott az ajtón. Az aszszony észre se vette, dünnyögve kotorászott kincsei között. A feketekabátos közben egy kis papírcsomót meg egy pohár tejfölt húzott elő a zsebéből. A dobozhoz nem nyúlt, piszkos ujjai között a papírból félig kihámozott kenyérdarabot szorongatta. Szemeit lassan körbejáratta a várakozókon, aztán mintegy megnyugodva, szagolgatni kezdte a halványbarna serclit. Óvatosan forgatta az orra előtt, s olyan áhítattal szippantott a csomagolópapírba, hogy a szemközti pádon ülő fiatal nő zavartan elfordította a fejét. Két busz is eldübörgött már, mikor a feketekabátos végre letépte a tejfölösdoboz tetejét, s a kenyérdarabkákat egyenként belemártogatta a sűrű, fehér masszába. Az öregasszony csak most fedezte fel, hogy a társa eltűnt.- Folyton csak politizál, meg bezabálja az ennivalómat - fortyant fel -, és egy üres süteményesdobozzal elindult körbe-körbe a teremben. Megállt szinte minden várakozó előtt, de mivel senki sem felelt összefüggéstelen doho- gására, tovább botorkált. A feketekabátos helyén oldalára dőlve ott feküdt a tejfölöspohár. Az öregasszony fölvette, dobozából belekotorta a maradék linzermorzsát, és ujja hegyével összekeverte a törmeléket az utolsó csepp tejföllel. CSER ILDIKÓ Uwe Garten Érkezés Eszmélek. A vonat megáll. Szemközt egy csitri lány. Egy ölyv repül a Napba. Füttyszó... a vonat eléri a túlsó pontot. Németből fordította: Bayer Béla Baranyi Ferenc: Tejért s mézért Váci Mihály emlékére Könnyű most rálegyinteni! A szobra is olyan sovány, hogy a varjú már a vállán károg - madárijesztőnek hiszi. Sokan kiöntik a jövőt, mert légy esett az anyatejbe s mert nem csinált nyarat a fecske, amely elsőnek visszajött. Mennybe vitték a jegenyék, majd gyökerükig visszahúzták a földbe így került. Hazugság hogy magas volt neki az ég. Ki csak tejért s mézért perel: nyűg a fennkölt nektárivóknak, kik mégis mindig átkozodnak, ha percre kiapad a tej. Hát mit akartok tőle még? Próbálgatta a lehetetlent. S nem szegte meg azzal, hogy elment, az érkezés ígéretét.
