Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-28 / 24. szám

1989. január 28. TOLNATÁJ - 7 HÁ­ROM GRÁ­Cl­A Szatmári Juhos László rajza Széljegyzet a köztéri szobrászatról Az ókori Athén számunkra minden ba­jával együtt a demokrácia örök bölcsője. De nem volt mindig a nép hatalma alatt e jelképpé nőtt görög város: valaha zsar­nok. tirannus uralkodott. Athén egyik ilyen zsarnokát két ifjú ölte meg család­juk becsületének védelmében. A nép szobrot állíttatott nekik, s mikora perzsák elfoglalták Athént, majd távozván maguk1 kai vitték a szobrot, a Zsarnokölők kettős alakját újra elkészíttették. Római kori márvány másolata ma is őrzi a két daliás ifjú alakját, akik megszabadították a vá­rost. Valahol itt, a klasszikus Athénban kez­dődik az, amit ma köztéri plasztikának nevezünk. A korábbi szobrokat istenként tisztelték, áldoztak előttük, ünnepségek tárgyai voltak - ám a halandók, izmos if­jak és szép lányok képmásait már nem vallási célból állították, hanem azért is, hogy a leendő anyák rájuk pillantva szép és jó fiakat szüljenek. Legalábbis van egy ilyen hagyomány. És nem kisebb szerepe volt a városállamok dicsvá­gyának. A régi görögöknél vagy a reneszánsz Itáliában a városok minden lakója ma­gáénak érzi, szeretettel simogatja a szobrokat, még talán a szegények, a rab­szolgák is. Ez a hagyomány egészen a múlt század végéig élt. Nem volt szinte olyan komolyabb francia város, amely ne örökíttette volna meg Jeanne d’Arc emlé­két, s ugyanezt mondhatjuk el a magyar városokról meg Kossuth Lajosról. Hoz­zátartozott ez a város fogalmához, mint ahogy fél századdal később - az európai művészethez való csatlakozás „fáziské­sése” miatt - a török városokat lepték el az országot megmentő és felvirágoztató Atatürk lovas vagy álló szobrai. Mindezek a művek többnyire reneszánszos-barok- kos, ám főként akadémikus stílusban ké­szültek, illően a kor közízléséhez, melyet tekintélyes polgárokból álló zsűrik képvi­seltek, s e zsűrikben a legkisebb közös nevezőt a legkonzervatívabb tag képvi­selte. Ez különben máig így van. Nincs is semmi baj az ókorból, rene­szánszból, múlt századból vagy épp öt- ven-hatvan évvel ezelőttről ránk maradt szobrokkal. Hozzánőttek a városokhoz, tájékozódási pontok, jelképek. Néha mai alkotások is betöltik ezt a funkciót, pél­dául Marosits István esztergomi Liszt­szobra csakhamar megjelent képesla­pokon a város legjellegzetesebb részei között, jelezve a befogadást. Ám az az igazság, hogy az ilyemi inkább kivétel, mint szabály. Nem a szobrász tehet róla - a műfaj élte túl önmagát. Nem alkalmas arra a mozgósításra, lelkesítésre, mint valaha, sokkal hatásosabb tömegkom­munikációs eszközök fejlődtek ki száza­dunkban. Hanem az utóbbi évtizedekben még élt a hit, hogy a köztéri szobrászat a meg­győzés hatásos eszköze, és kialakult egy jó néhány évjáratból álló művésznemze­dék, amelyet ebben a szellemben nevel­tek, s egyben abban az illúzióban, hogy az állam rendelései előbb vagy utóbb hozzá is eljutnak. Az állam azonban most másra tartogatja a pénzt, s egyéb közüle- tek sem tartják lényegesnek, hogy növel­jék a felszabadulási emlékművek vagy a Leninek számát. Az ifjabb, „stúdiós” szobrásznemze­dék meg mintha nem is nagyon törné magát, hogy része legyen a nagy megbí­zások dicsőségében. Amit kiállítanak, az legfeljebb gúnyos fintor az emlékmű­szobrászatra - kitömött varjút, óriási vil­lanykapcsolót és hasonlókat ugyan mely közület rendelne meg? Legfeljebb mú­zeum, a modern gyűjteménybe, de a mú­zeumi lét korántsem azonos a köztér ele­ven forgatagával. A verkli, ha lassan is, de forog tovább. Hiszen van még nagy ember és nagy esemény, amely nem kapott emléket. De az utóbbi évek alkotásai mintha szégyen­lősen foglalnák el helyüket. Talán Károlyi Mihály szobra - Varga Imre alkotása.- volt az utolsó nagyplasztika Budapesten, amelynek igazán jól választották meg he­lyét. Wallenberg emlékműve miért nem kerülhetett eredeti helyére? József Attila Duna-parti szobra hogy tétethetett ilyen szerencsétlenül kieső pontjára a térnek? És hosszan sorolhatók még az olyan em­lékművek, amelyek mintegy elbújnak a fák közé - Münniché, Bajcsy-Zsi- linszkyé... A felemásság jelzi e művek helyzetét; létüket a mecenatúra intézmé­nyének továbbélése, a városatyai meg­szokás magyarázza, s nem a közösség élő igénye. Két szakember a fiatal gárdából, a törté­nész Potó János és a művészettörténész Wehner Tibor sokat foglalkozott az utóbbi években köztéri plasztikánk múltjával és jelenével. Ez is jelzi a műfaj aggkorát. Hogy eztán lehet-e jobbat kitalálni helyette? Nem tudom. Karinthy sem tudta végül helyette­síteni a házasság tökéletlen intéz­ményét. SZÉKELY ANDRÁS Baka István Szakadj, Magdolna­zápor Szakadj, Magdolna-zápor szoknyáiddal suhogva, akácfa-Jézus Krisztus lábát füröszd zokogva! Verejtékező vállán terülj szét csapzott hajjal! Orcádba szökő véred pírja Nagypéntek-hajnal. Zuhogj - ha ily hatalmas, csodát tehet a kín, s Krisztus-sebek fakadnak a meggyfák lombjain. Nézem - s most döbbenek rá, mióta élek, várlak. Magdolna, drága tested itassa át ruhámat! Szakadj, Magdolna-zápor szoknyáiddal suhogva, mint egykor Öt, fürössz meg és bocsáss el zokogva! N em volt éppen feltűnő szépség, de szülei jóvoltából divato­san öltözött, és amikor már látszott, hogy egyhamar nem fog férjhez menni, nagy áldozatok árán vettek neki egy másfél szobás OTP-lakást. A berendezést saját maga vásárolta, részletre, és eleinte egészen lekötötte a lakás csinosítgatása, díszes fűszertartók után futkosás, szakácskönyvek beszerzése, miután főzni még nem tudott. Szülei úgy gondolták, több esélye lesz így a lánynak ahhoz, hogy megkérje a kezét valaki. Huszonhét éves volt már, nem lehetett olyan sokáig várogatni. Rózsika elkezdte hát önálló életét saját lakásában, és első lelkesedése kissé alábbhagyott. Az volt a helyzet, hogy magányo­sabb volt, mint valaha. Munka után bevásárolt, hazament, felvette va­lamelyik díszes pongyoláját, és eleinte még főzött valamit magának a szakácskönyvekből - később már azt sem. Könyökölt a konyhaasztal mellett, hallgatta a rádiót, és szomorko- dott. Megnézte a tévéhíradót, hogy lépést tartson az eseményekkel, megnézte az esti filmeket, melyek közül egy héten csak egyet volt érdemes. Később változtatott ezen a szokásán, vacsora után szépen felöltözött, és el­ment valamelyik munkatársához, be­csöngetett, és megpróbálta azt hinni, hogy örülnek neki. Munkatársai zöm­mel családosok voltak, gyerekekkel, akik ragaszkodtak hozzá, hogy játsszon velük, amikor fürdenek, meséljen nekik, mielőtt elalusznak. Ugyanezek a családok később rákaptak arra, hogy esténként magára hagyják a gyerekeikkel, míg a felnőttek elmentek moziba, vagy máshová, kiruccanni kicsit. Rózsika üldögélt a gyerekszobákban, szürkén és kiábrándultán. Ennél még az is jobb lett volna, ha otthon marad. Egy idő után így is tett megint, munkatársai szíves, estére szóló meghívásait sorban lemondta azzal, hogy sajnos, nem ér rá, prog­ramja van, vagy vendéget vár. Eleinte meg is orroltak ezért, egészen megszokták, hogy olyan kedvesen ellátta esténként a gyerekeiket. Később aztán olyan szóbeszéd kerekedett, hogy Rózsikénak van va­lakije. Mással nem lehetett magyarázni azt a visszahúzódást. S mint­ha csinosabb is lett volna az idő tájt. Fodrászhoz járt, kozmetikushoz, még választékosabban öltözött... szóval ennek csak egy oka lehetett! Célozgattak is rá kíváncsian és jóindulatúan, de a lány nem mon­dott semmi konkrétumot, csak elpirult, mellébeszélt. Egyre izgalma­sabb lett a dolog. Igen jó módszer ugyanis saját gondjainkról elfeled­kezni úgy, hogy mások magánéletében kutatunk. Régi, jól bevált módszer. Saját gondja meg mostanában mindenkinek volt elég. Pedig ekkor még nem volt Rózsikénak senkije. A munkából haza­térve órákig könyökölt a konyhában az asztalon, nézte, hogyan szür­kül el az ég az ablak előtt, és elolvasta az újságokban az apróhirdeté­seket. Néha majdnem válaszolt valamelyikre, aztán az utolsó pillanat­ban mindig visszariadt. Félt attól, hogy az illető férfi majd csalódni fog, félt a visszautasítástól,.a megaláztatástól. Akkoriban már csak altatóval tudott aludni. Az orvos, hallva pana­szait, legszívesebben egy férfit irt volna fel neki, de hát azt, sajnos, re­ceptre sem adnak a gyógyszertárban. Maradt az altató... Hónapok teltek el így, munkatársnői találgatták, kije lehet Rózsiké­nak, hogy soha nem ér rá esténként, ő meg élte a kis szürke, magá­nyos életét. Ahhoz még nem volt elég öreg, hogy ezt bölcs belenyug­vással viselje el. Egy este, ugyanolyan unalmas és magányos este, bevette szokott altatóadagját, kibámult a konyhaablakon, aztán belebámult a fürdő­szobai tükörbe, és az eredménnyel elégedetlenül ágyába bújt. Ké­sőbb is aludt el, mint szerette volna, forgolódott a paplan alatt, nem ta­lálta helyét. Órák telhettek el, amikor valami zajra ébredt. Mintha leesett volna Bán Zsuzsa: Csipkerózsika ’88 valami a nagyszobában. Moccanás nélkül feküdt, hallgatódzott. Bi­zony mintha valaki járkált volna ott! Olyat hallott, hogy nyílt a szekrény ajtaja, motozás hallatszott, és ha nagyon fülelt, mintha még a lélegzé­sét is hallotta volna valakinek. Na de nem, ez lehetetlenség! Biztosan az esti film hatására, még félálomban észleli ezeket! Felkelt halkan, kisurrant az előszobába, és legnagyobb rémületére a nagyszoba félig nyitott ajtajában ide-oda cikázó fényt látott, mintha valaki elemlámpával világítana. Telefonja nem volt. De hát valószínűleg úgysem sokat érne el vele. Arra gondolt, hogy kisurran, és szól a szomszédoknak. De ahogyan az előszobaajtót kinyitotta volna, valaki átkarolta a sötétben hirtelen. Azt akarta sikoltani, hogy segítség, de az a valaki befogta a száját is. Valamint vonszolni kezdte a nagyszoba felé. Villany gyúlt, és ott álltak ketten, ő az idegen férfi szoros ölelésében.- Ne kiabáljon, nem bántom! - mondta éppen, és eleresztette Ró­zsikét, aki egész testében reszketett a csipkés hálóingében.- Na! - nyugtatta a férfi, aki így ránézésre egészen csinos volt, és nem látszott annyira kegyetlennek. - Üljön le valahová! Hozzak egy pohár vizet? Rózsika ott reszketett a rekamién, lábain felállt a szőr, ebből az is látszik, hogy már régen nem gyantáztatta. Nappal olyan szépen fésült haja most úgy állt, mint a vécékefe szőre, és karikás szemekkel, sápadtan meredt a konyhából visszatérő férfire. Tényleg hozott egy pohár vizet, amit egy kis grimasszal odaadott neki, aztán azt kérdezte:- Más innivaló nincs a lakásban? Nekem ugyanis árt a viz. Van ma­gának fogalma arról, milyen egészségtelen, különösen így nyáron? Rózsika azért ivott a pohárból, aztán azt nyöszörögte, hogy a vendégek kedvéért tart itthon bort meg konyakot.- Vendégek... Ahogy igy elnézem magát, már megbocsásson, nem hiszem, hogy annyira törik magukat idejönni. Csak megromlik az az ital. Hol van? Rózsika maga sem emlékezett később tisztán arra, hogyan történt, de az lett a vége, hogy úgy éjfél után már ketten poharazgattak egymás mellett ülve a rekamién. A férfi ugyanis belekezdett az élet- történetébe. Hajnalig mesélte, mire a végére ért.- Na és látja, Rózsika, mindenre elszántan betörtem ide, ez az első próbálkozásom, hogy valami mellékeshez jussak. De őszintén szólva semmi olyat nem találtam, amiért érdemes lett volna... Az a kis táska­magnó... ugyan! Vagy a csipkekombinéit vigyem el? Rózsika kókadtan ült arra a gondo­latra, hogy hozzá még betörni sem ér­demes. Már nem félt, sőt egészen kelle­mes érzés volt, hogy nincs a lakásban egyedül. Kint hajnalodott, lassan kivilá­gosodott az ég. Szombat reggelre vir­radtak.- Dolgozik máma? - kérdezte a férfi, és együttérzés csengett ki a hangjából.- Nem... hálaistennek... - felelte Rózsika.- Na akkor aludjunk egyet, szerintem! Magának sem árt, meg ne­kem sem! Arra megint csak nem emlékezett tisztán a lány, miért alakult úgy, hogy mindketten az ő ágyába feküdtek le, amikor a nagyszobában ott volt a rekamié... Az biztos, hogy mielőtt elaludt, hallotta maga mellett a férfi halk és elégedett hortyogását... Meg még arra is emlékezett, hogy ő feléje fordulva feküdt, és átölelte az idegent. Rózsika munkatársai már régóta sejtették, hogy valami férfi van a dologban... hogy ez a lány egy ideje soha nem ér rá a gyerekekre vi­gyázni esténként. De hogy egy ilyen jó kiállású, csinos, magas férfi az illető, arra még ők sem számítottak. Vannak még csodák, hiába... Hogy mit eszik ez a klassz férfi Rózsikén! Egyszer csak az esküvő is megvolt, és láthatóan boldogok egymással... Rejtélyes volt a dolog, de Rózsikéból nem lehetett kihúzni semmi kö­zelebbit... Csak mosolygott, csak elpirult mint régen, és meghökkentően csinos lett. Orvoshoz sem járt többet, mert nem volt szüksége altatóra. férfi pedig, akit - elmondása szerint - addig ide-oda dobált az A élet, boldog volt a másfél szobás kis lakással, úgy érezte, végre otthonra lelt, és együtt tanultak esténként főzni Rózsika sza- ------ kácskönyveiből. És boldogan éltek, amíg meg nem haltak... D evecseri Zoltán Nem húznak le Fürtös örömök nem húznak le földig, lobbanásaim csak füstjüket küldik vénülő harcosok radar-dombjaira ­(1983) Szomorúságom - folyó elfogyása, Némaságom: kövecsek jelbeszéde, mikor nem lelnek parittyára -

Next

/
Oldalképek
Tartalom