Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
II. évfolyam, 4. szám 1989. január 28. Harcról Kölesd felé haladva a 2-es kilométerjelzőnél alig-alig jut valakinak eszébe letérni jobbra. Csak az teszi, akinek határozott célja van arra, pontosan a bekötőút végén, Janyapusztán. Az út bal oldalán ugyan tábla jelzi a kicsiny települést, de még ilyenkor, télen sem igen látszik a jel, mert oszlopja tövében bodzabokor telepedett meg, s nőtt, nőtt, ágaskodott, hogy sikerüljön eltakarnia. De ki ismeri a bodzák lelkét? Azt mondják, hogy az Öreghegyről és a Szőlőhegyről tiszta időben jól látható a kalocsai templom tornya. Azt is mondják, hogy kikelet után szép, nagyon szép a környék. Hiszem is, meg nem is... Mert most fordítva szólhatna a mondás, hogy messziről jött embernek azt mondanak, amit akarnak. De miért tennék? Ez csak azért merült fel bennem, mert ilyen lehangoló falu-, illetve pusztaképet nem hiszem, hogy láttam valaha. Kietlen táj, a néhány ház szétszórtsága is rendetlenséget sugall, az elhagyott szárító nyomasztó érzéseket kelt, már-már félelmetes a hatalmas árnyéka. Az is furcsa, hogy másfél hónapja nem volt csapadék, itt mégis sártenger van... Az vesse rám az első követ, aki felfedezi a nyomát a parányi település rendezettségének, s ugyanez vonatkozik a legtöbb portára is. A temető? Olyan, mint a dzsungel. Utoljára 1973-ban temettek oda. Mondják azt is, hogy halottak napja táján azért a környéken élők odamennek, rendet tesznek a sírhantok körül, gyertyát gyújtanak és imádkoznak. Értük, magukért, s tán a jövőért... A pusztán összesen tizenöt család él. Az öregek kevesebben vannak, mint a középkorúak és a fiatalok. Az arány csöppet sem jellegzetes, ezért meglepő, s ezért értetlenkedem. Erre Varga Sándor, a Sióagárdi Községi Közös Tanács vb-titkára tényszerű magyarázatba fog:- A sióagárdi Sió Völgye Termelőszövetkezethez tartozik a janyai terület. A pusztán állattenyésztő telep van. Száz hízóbikát gondoznak az emberek. Amolyan fogdmeg munka. De érdemes vállalni a jó kereset miatt. A többség nyolc-tlz évet lehúz, azután költözik a faluba. Kicsit megszedik magukat. Persze nemcsak a jó fizetés eredményeképpen, hanem a sok-sok lemondással járó életmód miatt is... Ott vannak például a Müller Jós- káék. Gyönyörű házat építettek Harcon, de még nem költözködnek. Azt mondják, vagy három évig még maradnak. Az állatok árából még be is bútorozzák a házat... csak aztán pakolnak.- Nézze - mondja dr. Hámori János, a téesz elnökhelyettese - a janyapusztai házak jórészt a téesz tulajdonában vannak. Értük csupán névleges bért kell fizetniük az embereknek... Ha már Sióagárd és Harc is szóba került - miért ne került volna? - el kell mondani, már csak a rend kedvéért is, hogy közigazgatásilag Sióagárdhoz tartozik Janyapuszta. Amúgy pedig - a társközség - Harc külterülete. Az utóbbiból jár ki a postás, az előbbiből a körzeti orvos. Persze, csak, ha hívják. Mert rendelés a pusztán nincs. Történik-e valami ezen a kis pusztán - teszi föl törvényszerűen a kérdést az idegen, mert úgy véli, hogy ott csak dolgoznak, esznek, alszanak az emberek. Mondják, nagyjából ez így is van, de bezzeg régen! „Nagy élet volt itt valaha!” Erre a „valahára” persze hogy visszatérünk. Annál is inkább, mert Janyapusztának inkább múltja van, mint jelene. Hogy jövője van-e? Ki tudja? Mindezt mindenképpen előre kellett bocsátani, hogy értse az olvasó: ha ezen a kis pusztán mégis történik valami, az az átlagosnál jobban foglalkoztatja az embereket. így volt ez akkor is, amikor nyugdíjba ment a boltos. Kilátástalannak tűnt: kinyit-e még a kis üzlet, lesz-e hol venniük a tejet, a kenyeret, a szappant...?- A Szekszárd és Vidéke Áfész boltja volt a pusztán. Illetve még meg is van, de már nem nyit ki naponta, s árut sem tartanak ott - mondja Nagy Jánosné tanácselnök.- Szó volt arról, hogy a volt boltos nyugdíjasként Janyapuszta télen vállalja továbbra is az üzletet, de a felajánlott pénzt joggal kevesellte. Helyébe, sajnos, nem találtunk senkit. Akkor egy időre a kocsmáros lett egy személyben a boltos is, de elköltözött.- Nagy ballépés lett volna megszüntetni a boltot - folytatja dr. Hámori János. - Az áfész szakvezetője rosszul ítélte meg a dolgokat..., s hiába próbáltunk megállapodni vele. Ekkor kerestük meg az áfész elnökét és elnökhelyettesét, s a közös öszszefogás révén mégis megoldottuk a ja- nyapusztaiak ellátását. A mostani boltos béréhez a tanács kétszáz, a téesz háromszáz forinttal járul hozzá, s úgy tudom, az áfésztől ezret kap havonta.- Hetenként kétszer nyit ki a kis üzlet - veszi át a szót ismét a tanács elnöke. - Az emberek összeírják, hogy mikor, mire és miből mennyire van szükségük. Ezeket a harci boltban összekészítik, s az egyik harci lakó, Gaál István - egyébként a Szekszárdi Húsipari Vállalatnál dolgozik - kedden és pénteken délután berakodja a Trabantjába és kiviszi. Hogy mi mindent és mennyit, azt Őri Istvánná, a harci vegyesbolt vezetője mondja el:- Legutóbb 25 kiló kenyeret, 3 liter tejet, 8 liter kakaót, túrót, tejfölt, cukrot, üveges borsót, étolajat, gyufát, cigarettát, vécépapírt és kávét: az Otthontól a Karavánig - küldtünk ki. De gyakran van a „szállítmányban” mosópor, csokoládé... és ki tudja, hogy még mi minden. Úgy gondolom, amire az alapvető cikkek közül szükségük van, azt mind megkapják, ugyanúgy, mintha idejönnének vásárolni. Örülnek az emberek, hogy a vezetők megoldották ezt a nagy problémát. Szóval ez történt Janyapusztán legutóbb, s lévén szó az alapellátásról, teljesen érthető, hogy jó ideig alig beszéltek másról az ott élők, mint a boltgondról. A puszta szélén - talán minden ház valamelyik szélen levőnek tekinthető - lakik Röss Mária. Ka- kasdon született, és 1939-ben költöztek Janyára.- Édesapám gazdasági cseléd volt, községi kanász. Itt is állatokkal foglalkozott - mondja a lábával gyermekkorától beteg nő, aki a paralizis és más betegség miatt soha nem dolgozhatott. Most 2780 forint szociális segélyt kap havonta - rendszeresen. Ami helyzetét „megkönnyíti”, nővére mindig küld neki ruhaneműt. Egyébként... mit egyébként? így is szörnyű gondot okozhat neki a megélhetés.- Próbálom úgy beosztani a pénzt, hogy kijöjjek belőle. Annyi erőm van, hogy a kiskertben megtermeljek mindent, ami a konyhára kell. Tartok néhány baromfit is.- És néhány kutyát. A kuvasz elég félelmetes.- Amióta egyedül vagyok, azóta van három. Régen mindig csak egy volt. így biztonságban érzem magamat... bár nemigen van mitől félnem... - s elhallgat egy kis időre, mert a híreket mondó rádió néhány mondatát el akarja kapni.- Van rádióm, televízióm, járatom a Népújságot, a Képes Újságot, a Szabad Földet és a Családi Lapot. Ezeket szeretem, s nem mondok le róluk. Még most sem, hogy emelték az árakat. Inkább élelmiszerfélét veszek kevesebbet.- Azokat hol vásárolja?- Megrendelem, s amikor jön a Gaál Pisti a Trabanttal, megáll a házam előtt, s beadja, amit kértem... Nagyon figyelmes. De, ha nagyobb dolgot akarok vásárolni, akkor a nővérem gyerekei, a „Müllerek” vásárolnak nekem Szekszárdon... Aztán a kicsik... - neveti el magát, s máris kiderül, hogy a „Müllerek" gyermekeiről van szó. Örömmel mondja, hogy Józseféknél január 4-én született meg a harmadik gyerek, a kis Alexandra, aki „nagyon aranyos és szép”, s amikor taxival jöttek haza a kórházból, megálltak a nagynéni háza előtt, s bevitték megmutatni a babát. Mondom, hogy szép neve van a picinek, erre ő:- Van már nekik Olimpiájuk és Olivérjük... A másik fiúnál pedig Franciska és Nellike van. Tudja-e, hogy itt a pusztán még Veszprémi Linda is van? És a vasárnapokról mesél, amikor eljönnek hozzá a gyerekek, amikor a kedvükre főz és nagyon jól érzik magukat. És vajon hogy érzik magukat, és hogyan találják meg számításukat a többiek, akik Janyapusztán élnek? Erről ismét a téesz elnökhelyettese szól:- A hatvanas évek közepéig Janyapusztán önálló téesz működött. Gaszler Bálint volt az elnök. Az ott élő 38-40 család zömmel ott dolgozott. Közel nyolcszáz hold földjük volt. Zsíros, gazdag föld. Azután egyesültek Harccal, majd pedig együtt Sióagárddal... Úgy öt évvel ezelőttig megvolt a régi létszám, tulajdonképpen igazából azóta csökken az ott élők száma, sorvad a település. A rossz, rozoga házakat fölszámolták, a meglevő téglaházak a termelőszövetkezeté. A tanáccsal közösen azon fáradoztunk, hogy az ott fölöslegessé vált munkaerőt behozzuk Sióagárdra vagy Harcra. Az utóbbiban éppen ezért kapott három család teljesen ingyen házhelyet. Dombi Ferenc föagronómus leszögezi:- Nagyon szorgalmas, dolgos emberek laktak és laknak a pusztán.- Akikkel meg baj volt, például ittak és nem akartak megváltozni, azokkal próbáltunk beszélgetni, együtt a feleségeikkel - teszi hozzá dr. Hámori János. - Akinek nem sikerült megváltoznia, attól megváltunk. Még mielőtt a régi „nagy életről” szólnék, elnézést kérve az olvasóktól, leírok néhány figyelemre méltó számot, melyeket Kovács Józsefnétől, a harci postahivatal vezetőjétől tudtam meg. A parányi településre naponta 9 Népújság, 4 Nép- szabadság, 2 Népsport és 1 Népszava jár, ezeken kívül a Képes Újságot 12-en fizetik elő, a Nők Lapját hárman, a Kistenyésztők Lapját egy család, öten a Szabad Földet, s szintén ennyien az RTV-új- ságot. Varga Sándor, útban az egyik sióagárdi családhoz, azt mondja, annak idején szabályos házsor állt a janyapusztai szőlőhegyen, úgyhogy a hetvenes években fölmerült ott is a villamosítás gondolata. De aztán a házak az enyészeté lettek, csupán két-három kis tanya búslakodik a domboldalban. Szép családi házhoz érünk a Dózsa György utcában. Itt laknak a valamikori janyapusztaiak: Vörös István és családja. A családot úgy kell érteni, hogy a legkisebb lányáék is még velük vannak, és apósáék, Sági Mihályék is. Amikor leülünk a kényelmesen berendezett „vendégek szobájában”, Sági Mihály - 85 éves lesz áprilisban - először tegnapi álmára emlékezik.- Aratás vót, ottan Janyában... Úgy dógoztunk, hogy bele is izzadtam... Egyébként álmomban sokat veszkődök még vele. De tudja mit mondok? Olyan, de olyan települést lehetne ott alapítani, hogy le a kalappal előtte. Persze, amikor még ott éltünk, akkor is kielégítő volt minden. Ki lehetett járni a hat elemit. Ki is jártuk. Meg volt színjátszó kör, aztán hegedűbandát alapítottunk - s kiderül az is, hogy azon a részen közalapítványi birtok volt, amit 1929-től a felszabadulásig dr. Szemző István bérelt. Előtte 1910-től Forster István volt a bérlő. Az idős ember elmondja közben részletesen, hogyan tört ki az első világháború, s hogy a bátyja csak 1918-ban tért haza. Előtte az édesapjával, azután velejárt aratni, főként markot szedni az akkor még suttyó legényke. A napszámért hatvan-nyolcvan fillért kapott. Persze a Tanácsköztársaság ideje alatt más volt. Nemcsak a jó év miatt, hanem azért, „mert minden egyes arató hetedet, nem pedig tizedet kapott, mint előtte”.- Szóval, nagy élet volt ott. A kastélyban volt már villany és víz, meg telefon is. Amikor megalakítottuk a hegedűbandát, elmentünk muzsikálni a nagyságos asszonyékhoz. Ö már akkor nem volt fiatal, de jöttek oda mulatozni a katonatisztek, meg a szomszéd uraságok. Összetelefonálta őket, hogy egy kis házibál lesz... A nagyságának mindig és mindenkinek kezet kellett csókolni... De nem szerettem. Helyette inkább cipeltem a cimbalmot...- Na, egyszer volt nagy ramazuri, mert a nagyságos asszony kiment a birtokra, aztán csókra nyújtotta a kezét az öreg béresgazdának. Az meg izzadott, poros is vót, a kesztyű meg csupa sár lett. Vörös István tiszteletben tartja apósa oly sokszor hallott emlékezését, ő csak külön kérdésekre válaszol, s ő is visszaemlékezik 1946-ra, esküvőjükre, a négy gyerek születésére, a janyai ház lebontására és az akkori telekre. Azokra, amiről így szól:- Akkora hó volt 1929-ben, hogy apám és a legidősebb bátyám két napig hányta a havat egyfolytában, hogy lehessen menni az iskolába. Télen a hóval bajlódtunk, nyáron meg az útcsináIá coo I V. HORVÁTH MÁRIA
