Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)
1988-12-06 / 290. szám
4 Képújság 1988. december 6. Moziban Szemüveget a tanúnak Ezekben a napokban a Micimackó című amerikai filmet nézhetik meg a gyerekek Szekszárdon A néző a film végén, a halványuló, semmibefutó kép láttán felemelkedik székéről, némileg meg is nyugszik ennyi izgalom után. A pincérlány, Denise és a kontaktlencsével is távlatos jövő előtt álló fiatalember átölelték egymást ezekben az utolsó képsorokban - a lány és a fiú közös erővel megmentette nekünk a boldog befejezést. Végre egy kis optimizmus, annyi kéjgyilkolás, elcsábítás és megcsalatás után. A szerencsétlen és beteglelkü Hen- dersont, a vörös óriást utoléri a sorsa - és utolér és beborít bennünket is lassan az amerikai filmipar minden trükkje és szemete. Ez a történet már olyan veszedelmesen lapos, közhelyes és bárgyú, hogy egy közepes ponyva titulusára sem méltó. Nem méltó erre sem, mert a szórakozás és szórakoztatás elemi jogára hivatkozva próbálná becsapni a nézőt egy olyan produkcióval, amit, sajnos, ma már a televízió és a zugvideotékák is tucatjával kínálnak. A film meséje is bárgyúan ravasz, például tisztalelkü, érzékeny mindamellett rettenthetetlen lovagunkról, mint önkéntes, hálószobaablakai koronatanúról a bírósági tárgyaláson derül ki, hogy kontaktlencsét hord - így tanúskodása hamis. Mi persze tudjuk, milyen nemes gesztus ez a hamis tanúzás az imádott, a főnöktől elszeretett szépasszony makulátlan jóhíre, erkölcse érdekében. Hogy azután az álhatatlan, a fiúból ama kontaktlencse miatt is gúnyt űző szépasszonyt ne is sajnáljuk már olyan nagyon, amikor reá is lesújt a kéjgyilkos végzet a színház bársonnyal bélelt atmoszférájában. A filmet C. Hanson írta és rendezte, egy valaki más által szerzett mű (művecske?) alapján és mentségére sorolhatnánk a becsületes iparosmunkára vonatkozó, ilyenkor szokásos jelzőket, azonban ezt a filmet a látványelemek, az operatőri munka, a cselekménybonyolítás sem emeli a tucatszint fölé. Bár az, hogy manapság már mit tekinthetünk „profimunkának" és mit nem, s hogy hol húzhatók meg az értékhatárok, abban a vélemények eltérhetnek - de az semmivel sem leplezhető, ha egy egyébként többre hivatott szereplőgárda (S. Guttenberg, E. MecGovern, I. Hupert) ilyen olcsón, mélyen a színvonala alatt igyekszik eladni magát. A jelenséget, ezt a „kultúr-szennypia- cot” nem holmi prüdériából, nem kötelező arisztokratizmusból tartom aggasztónak, mégcsak azért sem, mert a közönség esetleg nem elég felnőtt a megítélésében, vagy nem elég következetes az elutasításában. Felnőtt és következetes - és mégis. Elítéli és elutasítja - és mégis. Mert egyszercsak elveszti az érzékét a másra. Mert lassan az ennél valamivel több már színvonalat fog képviselni. Mert egyszercsak mindegy lesz neki, hogy becsapták-e vagy sem, ha már elütötte valamivel az időt. Mert egyre kevésbé lesz igényes önmagával szemben. Biztató, hogy erre a filmre ezúttal nem sokan voltak kiváncsiak. BÓKA RÓBERT Koncert Liszt-hangverseny A sokéves hagyományoknak megfelelően - a nagy zeneszerző és zongora- művész születésnapjára emlékezve - a Művészetek Háza és a Liszt Ferenc Társaság idén is megrendezte a legendás hírű mester műveiből összeállított koncertet. Szily Lajos műsorközlő elsőként a 104. Petrarca-szonettet jelentette be, mely e nyugtalan, de mindvégig ünnepelt költő egyik szerelmi költeményére alkotott kompozíció. „Nincs békém" mondja a lírikus. A szenvedélytől felzaklatott lelkiállapotot Elmauer József kifejezően érzékeltette a hallgatósággal. Dobai Tamás a „Svájc” alcímet viselő ciklusból az „Obermann völgye” elnevezésű darabot választotta ez alkalomra. A harmóniai merészségtől sem mentes mű zenei megoldása figyelemre méltóan sikerült, tetszett a közönségnek. Liszt vokális szerzeményeiből adott ízelítőt Kovács József (zongorán kisérte: Lányi Péter). A Goethe versére komponált „Ki jóság vagy..." és az „Ó szív” című dalt érzelemgazdag megszólaltatásban élvezhettük. A jól szerkesztett műsorban az „Ó szív” után Husek Rezső zongorán mutatta be a Szerelmi álmokat. A lírai karakterű kompozíció, melyben puha, meleg, majd szenvedélyessé erősödő dallamok váltakoznak, a zongorista érzelgősségtől mentes, ám mélyről fakadó előadásában élmény volt. Ugyancsak tőle hallgathattuk a VI. rapszódiát, mely szintén örömet okozott. Szuprics Edit kulturált, szép hangját már többször megcsodáltuk. Ezúttal a „Schwebe, schwebe blaues Auge” (Lebegj, lebegj kék szem) c. Dingelstedt versére komponált dal bemutatására vállalkozott egy újabb énektechnikát is felhasználva. Teljesítménye elismerést érdemel. (Zongorán Dobai Tamásné kísérte) Liszt Ünnepi zene és Nászdal Wagner Lohengrin c. operájából a mester hatásos és virtuóz átiratai közé tartozik. Lányi Péter jól diszponált előadása, a romantika iránt érzékeny hangszerkezelése, a virtuóz és variációs részek látványos megformálása megérdemelt sikert aratott. A hangverseny méltó befejezését, ha úgy tetszik csúcsát jelentette a zárószámként felcsendülő Funérailles (Temetés). A darab hitet tesz az elbukott magyar szabadságharc mellett, gyászolja a kivégzett vértanúkat és Liszt lánglelkű forradalmiságának bizonysága. Thész László billentése nyomán drámai erővel hömpölygött a zene, s szinte filmszerűen megelevenedett a közönség előtt a szabadságharc bukásának egész történelmi tragédiája. A megrázó zenei élményért nagy taps volt az előadó jutalma. LEMLE ZOLTÁN Könyv A csodálatos Szigliget Irodalmunkban hagyományos jelenség a toll művészeinek áldozása hazánk egy-egy szép tája, tájegysége előtt. A második világháború utáni magyar irodalomnak jelentős része Szigligeten született, miután 1952-töl az Esz- terházy kastélyt alkotóházzá alakították. így lett a Képzőművészeti Kiadónál most megjelent album címe, a kötet központja Szigliget. A könyvben klasszikus és kortárs költőink, íróink mutatják be hódolatukat hazánk egyik gyöngyszeme előtt. Mint minden antológiában, úgy ebben is sok szerző szerepel ki-ki tehetségének, tudásának és főleg Szigligettől kapott élményének, ihletének foka szerint. Ezeket a hódolatokat, imákat, áldozásokat kronológikus sorrendben szedték - Eötvös Károllyal kezdve a sort. Néhány a klasszikusok közül: Lipták Gábor a Balaton szerelmese, Tatay Sándor a Badacsony krónikása, Kassák Lajos, Bodor Aladár, Németh László, Dénes Zsófia, Székely Zoltán, Pilinszky János, Nagy László és Örkény István. Olvashatunk Gergely Mihály, László Gyula vagy Parancs János szigligeti emlékeiről, de megszólalnak mások is, például Volly István népdalkutató vagy Bozóky Mária mükriti- kus. Folytathatnánk a sort publicisták, újságírók vagy építészek felsorolásával. Az album nem csak kedvelt olvasmány lehet, hanem jelentős irodalmi és művelődéstörténeti értéke is van. A kötet anyagát évek szorgos munkáiéval gyűjtötte, majd válogatta és szerkesztette Koczogh Ákos, aki a mű születését már nem érhette meg. Rádió A sorskérdés nem lehet közhely... A katasztrófa nagyobb, mint gondolnánk és ha nem is vesszük tudomásul, jó ideje benne ülünk. Nem a 18 milliárd dollár adósságról van szó, hanem azokról az előre „elsikkasztott” összegekről, amit lakásépítésre, oktatásra, egészségügyre, tudományra, kultúrára kellett volna fordítani. Hangzott el többek között a magyar tudomány elmúlt évét ösz- szegző, a kutatók mérlegvonását összefoglaló riportmüsor- ban vasárnap délután. A résztvevők - fizikus, etológus, agykutató, néprajzkutató - az alapkutatások gondjai, a fejlett országokkal szemben erősödő lemaradása, a tudós emberek megélhetési, a nemzetközi színvonallal való lépéstartási nehézségei mellett igyekeztek azt a társadalmi-politikai közeget is felvázolni, amelyben az elavult struktúra, ósdi mechanizmus működik. Egy érdekes momentum ebből a kapcsolatrendszerből: nem fizette meg és nevetségesen - vagy siralmasan? - kevés pénzzel honorálja a tudomány művelőit, kutatóit a magyar állam ma is. Korábban tette ezt azzal a szándékkal, hogy a tudományos, szakkönyvek nagy dotációjával, meglehetősen alacsony árával a kispénzű tudós emberek is megbizkóznak. Igenám, de változnak az idők és miután minden termék, szolgáltatás árát igyekeznek az előállítási költséghez, úgymond a realitáshoz közelíteni, a könyvárak is magasba kúsztak... Miközben a bérek közismert szinten maradtak. Szomorú, hogy mindez közhelynek számít ma Magyarországon és csak a „vi- lágbakiáltás” szívet könnyítő illúziója adhat elégtételt ennek a rétegnek. Mint ahogy az is elcsépelt információ, hogy a nemzet felemelkedésében irányító, vezér szerepet betölthető tudós-értelmiség nagy része menekül az egzisztenciális és a szellemi leépülést, vagy lemaradást kínáló környezetből és külföldön teljesíti ki képességét. De megelégedhet-e az ország azzal, hogy idegenlégiósokra építse a dicsőségét? Mi történik az itthonmaradókkal? Mi lesz a pályakezdőkkel? És hogy boldogulnak az egyre kevesebb támogatásból azoknak a tudományágaknak a képviselői, amelyek nem a gazdasághoz kapcsolódnak, mégcsak ideológiai, agitációs érdekek kiszolgálóivá, segítőivé sem tehetők...? Kérdések, amelyek nem néhány tízezer ember dolgát érintik, de a magyar nép sorsát befolyásolják a jövőben. A Bán László vezette beszélgetést ezért nem érezte unalmas, közhelyes polémiának a hallgató, mert aki - üljön bár a politika vagy a gazdaság irányító pozíciójában is, vagy egyszerűen beállítottsága szerint érezzen felelősséget a következő generációk iránt - megérzi és felméri szellemi adósságaink súlyát, talán kevesebb hibával tud dönteni kicsiben és nagyban. Ráfér társadalmunkra ez az értéktelítődés, -takácsA cremonai hegedűs Hubay Jenő csodagyerekként kezdte, kilencéves korában már hangversenyezett, gyakran muzsikált Liszt Ferenccel, ünnepelte Párizs, s amikor hazatért, a magyar zenei élet középpontja lett, aki hegedűsök nemzedékét nevelte. Fogalom volt a neve, melynek fénye nem halványult el hosszú élete során. Zeneszerzőként Is ünnepelték, A cremonai hegedűs című operája pedig, amit 1894-ben mutattak be, rövid idő alatt világsiker lett. Volt idő, amikor szívesen hallgatták Csárdajeleneteit, de a zeneszerző Hubay Jenő rohamosan veszített népszerűségéből, műveit egyre ritkábban játszották, s mára, ha jól meggondoljuk, el is feledték, pedig az életmű igen gazdag, daloktól, rövid hegedűdaraboktól kezdve zenekari művekig, operákig sokat és sokfélét komponált. Az idő gyorsan elszállt fölötte, a zeneszerző Hubay neve Bartók és Kodály mellett már nem jelentett semmit. Éppen ezért volt esemény a Zenés Tv-színház bemutatója, midőn felújította legsikeresebb dalművét, A cremonai hegedűst, s le lehetett mérni, hogy az idő volt méltánytalan hozzá vagy komponistaként csak adalék a zenetörténethez? A cremonai hegedűs érzelgős történet, szerzője a francia lírában nem túl jelentős Francois Coppée, akit száz évvel ezelőtt sokat fordítottak nálunk. Szabvány szerelmi történetről van szó, a kétszer is elcserélt hegedű pedig ma már inkább megmosolyogtató. De operaszövegkönyvekben nem kell feltétlenül Shakespeare-ban gondolkozni, A cremonai hegedűs inkább azzal akad fenn az idő rostáján, hogy zeneileg is fáradt, a romantika kései hajtása, s minden tetszetőssége mellett is kicsit unalmas zene. Még a híres hegedűszóló sem hat meg, amit pedig jónéhány korabeli előadáson maga a mester szólaltatott meg. A zenetörténészek úgy tudják, körülbelül 30 ezer operát írtak eddig, amiből legföljebb százat tartanak műsoron a dalszínházak, s ami az operatörténet klasszikus alkotása, ennél is kevesebb. Tudjuk, a remekmű ritka, s talán az utókor sem mindig körültekintő, mert Mozart operái közül is csak öt jelent állandó sikert, a többi alkalmi vendég a színházakban. De akkor mit kezdjünk a 30 ezer túlnyomó többségével? Alkalmi feladat bizonyára mindegyiknek jutott, van olyan, ami néhány előadást ért meg, s olyan is, ami siker, vagy éppen világsiker volt, mint A cremonai hegedűs. Ez a bőség is vigasztaló, akkor is, ha a hajdani ünneplésből mára csak zenetörténeti érdekesség maradt, mint Hubay operája esetében is. Mégis jó, hogy láthattuk ezt az egykori sikerdarabot, még pedig jó előadásban, ami a dirigens Medveczky Ádámnak épp úgy érdeme, mintáz énekeseknek, Bende Zsoltnak, Rost Andreának, Berkes Jánosnak, Póka Balázsnak. A Dunánál A Duna mentén, pontosan Dunapatajon heten idézik emlékeiket, József Attilával tudva, hogy a múlt bevallása is harc, s mindenkinek magának kell leszámolnia azzal, amit tett vagy éppen elmulasztót. S azzal is, amit vele tett a történelem. Viharos ez a század, apáink, nagyapáink fölött az első világháború megrázkódtatása, s még el sem halványodott az emlék. Újra dörögtek a fegyverek, aztán nyakunkon voltak az 50-es évek, majd 1956. Heten beszélnek a múltról, most már megbékélve, kiegyezve a sorssal, s szavukból kettős történelem rajzolódik elénk, mert mindenkinek van magántörténelme, ami emlékeiből épül, s mögötte ott van a másik is, ami majd tudós könyvekbe kerül. A személyes emlék a hivatásos történész számára csak nyersanyag, a memoárok hitele kétes, ha az adatok pontosak is, a személyes elemet kétkedéssel kell fogadni, mert egyikőnk sem megbízható tanú. Természetesen ez a hét dunapataji sem, akik között gazdaember épp úgy van, mint egykori tanácselnök, párttitkár, iskolaigazgató. Szavuk nyomán megelevenedik a múlt, egyre gyorsabban forog a történelem kereke, ahogy a történelem beleolvad a mába, mert akiket tanúnak szólítottak, jelenükkel is érvelnek, mivé lettek, milyen titkot visznek majd magukkal s mit hagynak az utódokra tanulságként. Ahányan vannak, sorsuk annyiféleképpen alakult. Van, akit meghurcoltak, a másik épp hogy megúszta, amaz egyre lejjebb csúszott, de talán épp így találta meg lelke békéjét, hisz lepkéket gyűjt, a fal tele üveggel borított dobozokkal. Igazi karriert csak az amerikás dunapataji csinált, aki hihetetlen gyorsasággal megszedte magát, s most erről beszél, higgadtan, kérkedés nélkül. Nyilván nem általános példa, mert jól tudjuk, hogy a disszidensek közül nagyon sokan elmerültek, nem vitték semmire. Neki sikerült, a falubéliek láthatják is az elegáns házat, gazdagságának csekély dunapataji jelét. Nincs kommentár, a tanúságtevőknek önmagukért kell jót állniok, a film két alkotója, Magyar Bálint és Schiffer Pál nem színezi a történelmet, így bomlik ki előttünk hét ember sorsa, s vele együtt a történelem. Igazi erénye eszköztelensége, az emberi szó mindent el tud mondani, s arra is képes, hogy felidézze a múltat. Évtizedek múltán az indulatok is elcsitultak, mindenki egy kicsit kívülről nézi már magát, megértőn és megbocsátón, bár az is igaz, hogy megbocsátani mindig könnyebb, mint felejteni. A film egy svájci fesztiválon az előkelő második dijat kapta, ami azt mutatja, hogy az évszázados békében és gazdagságában élő svájciak megérezték az egyszerű szavak mögötti történelmet. Ránk másként hat, helyenként elementáris erővel. Nem is lehet másként, mert A Dunánál című dokumentumfilm remekmű, vagy majdnem az. Cs. L. Uj Petőfi-szobor Veszprém. A Petőfi Színház előtti téren felállították Petőfi Sándor szobrát, Marton László alkotását.
