Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)
1988-12-30 / 310. szám
6 - TOLNATÁJ 1988. december 31. Illyés Gyula: Testvérek Három nap néztem volna csak szemed árnyékos völgyét, szemöldöködet, a pillák sűrű sását, mely között az eleven kis vadvíz incseleg, villantja fényét, fürge terveit, síkos halacskák szökdeléseit — Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. S töltöttem volna három új napot csak nézni némán a lágy hajlatot: ruhád alól kisejlő kebledet, a csillagot, mely rajt szendereg, s készül, fényküllőt feszítve selyem leplén ragyogni vak éjjelemen — Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. S elég lett volna újonnan nekem csak legeltetni, itatni szemem szép szárba szökkent páros térdeden, melyek hivalgón, mégis félszegen, mint fényes kapu kettős szárnyai tán biztatták már egymást nyílani — Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. Az enyhe hőben, amely szelíden testedből áradt, tested fényiben elültem volna, napon a beteg, lesx/é, mellemben hogyan bizsereg, hogy’ oldódik a fájdalom, hogyan oszlana már a test is boldogan el, föl egy könnyebb táj felhőibe, mely maga már az altató mese — És lettem volna gyermek, gyermeked, hogy, ha ölellek: úgy öleljelek. Hogy mit szerelem csak sokára ad, halljam már most vigasztaló szavad. Fi a lánytestvért, — úgy öleltelek, ős vágy ízével enyhítve a bűnt, így aludtam el, — leghűbb kedvesed, mire az első éjjel tovatűnt. Ejfél után Kirakom a kést az órát a vén naptárt a sok súlyt papirost; ülve magamban, az ágy peremén nem bánom, nem fáj az se most hogy nem vagy enyém, - hogy melléd nem én fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény. Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt nézem a hessenthetlen éjt amely beszív majd és feloldja majd a szenvedést és szenvedélyt, lágy mosolyodat mely napjaimat nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat Sötét világ. A sírhoz szoktatom - elszokva tőled - magam? Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom hangosan száll, oly magasan járok kapkodón, zihálva nagyon, mint vénen majd a rideg kaptatón. A lég voltál, a völgy, tavaszi szél? Hogy elmaradtál, lágy világ! Barackfa-illatod utánam ér, átfog, visszahúz, elbocsát lassan, mim ki fél, nézek hátra mély meredélyedbe, gyönyörű veszély. Az óra, hol mim alvó csíz piheg, hol mint., gyors lépteim után köveivel az ösvény megered, lefoly egy vad hegy oldalán - Hullok, fölkelek, némán igy megyek mind messzebb, meleg édes valóság, szép honod felett ■>» Két vers Illyés Gyula „Mert szemben ülsz velem” című kötetéből Tamás Menyhért Vigyázó madár (Részlet) A január a múló időre emlékeztet, a halálra. Apám és (esztendős gyász után) anyám is január 3-ára virradólag halt meg. Gondolataimat, mozdulataimat szorongás bénítja. Érzékelésem mindinkább tompul. A tárgyak megnövekednek, uralkodnak rajtam, még álmaimba is betolakodnak. Néhány éve még féltem a januári napok ostromától, fehérítő havazásaitól. Ma nyugtalanításukkal együtt is békéllöbben várom érkeztüket. A gondolat holdudvarába érkezve megszelídülnek, már közel sem olyan idegborzolóak. Sőt, végtelenbe fehérülésükkel egyfajta nyugalommal árasztanak el, a szabadság érzetével. Ami egyedül csak az enyém. Már nem is emlékszem, hogy hol olvastam erről a szabadságról. Jegyzőfüzetem elmosódva őrzi a kimásolt sorokat: „Megértem vá- J^mire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.” Még világosabb pillanataimban rále- gyintek az effajta mondatokra: szócsép- lés, hiszen az ember, minden élőlény már a születése pillanatában érett a halálra. Csábító a tétel megfordítása: a halál pillanatában megérünk a születésre. Meg is fordítanám, ha hinnék a lélekvándorlásban. Abban viszont hinnem kell, hogy a halál közelsége mérhetetlen egyszerűsége öltözteti az élő testet, mintha olyan útra bocsátana, ahol a díszek, a rangok, a kitüntetések érvényüket vesztik, csak egy dolog válik fontossá, az emberi méltóság; aki álarc nélkül voltál, akivé (továbbélőid emlékezetében) leszel. Egyszerűségbe, amibe (éppen tizenkét esztendeje) apámat is öltöztette. Szokolay Zoltán: Takács Béla grafikája Katona Judit: December hava Tán itt suhannak el az angyalok, kiket gyerekként sokszor látni vágytam, és hallottam, hogy tárt szárnyuk suhog. Jó éjszakát Lassított filmen látom estelente, ahogy Szekszárd fűlött széthull a fényfüzér és vékony szálon földig ereszkedve minden sziporka külön-külön él. Bár körül lengene cukrok illata. Hűs sárga citrom, kávés barna íz, mit titkon anyám főzött éjszaka. Bezörgettek a betlehemesek: csak toporogtak, kántáltak mezítláb, s hogy szemük láttam, láttam, mind gyerek, S a homlokom hűsítő ablaktáblán áthallik olykor: légy, ha tudsz, türelmesebb. Pislán ezüstlő messzi utcalámpák mögött a dombok: földi fellegek. Szavak: szobámból bátran szerteszállva csak illanó lidércelc múlandó jelek. Kikért virrasztók ablakomban állva? Ki olvas itt ma éjjel verseket? A játszótéren láncon leng a hinta, s a részegek a parkon most kacsáznak át Szunnyadjon minden oly békésen, mintha Babits kívánna boldog éjszakát! a korom alatt sápadt mindegyik, a subában is reszket. Lesi, várja, hogy a kalácsot végre megszegik. Kezét apja tenyerébe rejtve lányom indul a Lechner térre most, figyelni földi neszre, égi jelre. Talpig fehér a templom. Kuli a hó, fénylik fönn a színes üvegablak, kint fűz hajlong, sok tört alattvaló, s lám, itt suhannak el az angyalok, kiket gyerekként mindig látni vágytam, s kiknek arcára a könnyünk fagyott. Szentmihályi Szabó Péter Mit írnak majd 1988-ról? Gondolom, mostanában kevés magyart érdekel igazán, mit írnak majd a történelemkönyvek 1988-ról. Elég, ha mi tudjuk, akik benne éltünk. Engem mégis izgat a dolog, s ha teljesülhetne mesebeli kívánságom, hát biztosan az lenne, hadd lapozzak bele abba a jövőbeli történelemkönyvbe, lehet akár középiskolai tankönyv is. Abból megtudnám, első pillantásra, lesz-e száz év múlva magyar diák, lesz-e kézbe fogható könyv, lesz-e ember a Földön, aki tanuljon belőle. Úgy vélem, 1988-ról nem fog megemlékezni az a történelem- könyv, legfeljebb egy fél mondatban. Mármint hogy ekkor indult el valami... valami, aminek kimenetelét most mi magunk sem sejtjük. Válságos, rossz, s egyre rosszabb időket éltünk meg, és nem sok jóval kecsegtet a közeli jövő. Már-már elviselhetetlennek érezzük terheinket, s nem tudhatjuk, nem gondolunk-e majd vissza nosztalgiával e terhekre is még súlyosabb évek távlatából. Óvatosan keresgéljük a felelősöket, eszmékben és személyekben, újragondoljuk a közelmúltat, lázasan tervezünk új alkotmányt és új törvényeket: végre a lényeget próbáljuk megváltoztatni, nem a jelszavakat. Szomorú év volt ez az 1988-as. A sok szomorúság közül talán elég, ha erdélyi menekültjeink és a szinte túszként fogva tartott erdélyi magyarság sorsára gondolunk. Mi az ő nagy reménytelenségükhöz képest a miénk, az inflációval, egyetemes zűrzavarral és értékvesztéssel egyetemben? De azért szívet melengető is volt 1988. A Nemzet zsibbadt tagokkal, elgémberedve is, de megpróbált talpra állni, szóra nyitni ajkát. Hallgatom éppen az éjféli híreket. Igazából valóban pénzről lesz szó ezentúl még sokáig, ebben biztos vagyok. A mi pénzünkről, amelyet máshol osztanak el. De ez a „máshol” reményeink és akaratunk szerint egyre inkább itt lesz. Azt a keveset, amink lesz, mi akarjuk elosztani. Jól és igazságosan. És ez a „mi" kivételesen nem valamiféle állami vagy tömegszervezetet jelöl, hanem bennünket, magyar állampolgárokat. És ebből a pénzből külföldre csak annyi megy, amennyi adósságterheink miatt ki kell, hogy menjen. Nem mintha nem lennénk más népekkel szolidárisak. De legfőbb ideje, hogy magyar a magyarral legyen szolidáris. Magyar segély kell most - a magyarnak. Ha lesz kibontakozás a válságból, hát ebből lesz. Nem a külföldi tőkéből, hanem a mi munkánkból. Ez az egyetlen alternatíva, csak erre építhetnek az alternatív szervezetek is. Az ő fellépésük is reményt keltő. 1988-ban jó volt újságot olvasni. Nem mindegyiket, de egyre többet. Egyre több lap viselte a „független" alcímet. Nagyon remélem, hogy ez a jelző elharapózik. Nem nevében, hanem tartalmában. Független nép önálló döntései - ezt ígérte 1988. Még csak ígéretként, persze: egyesületek, mozgalmak, klubok, tervezetek jelszavaként. De szép jelszavak röppentek fel, gyönyörű együttes fellépések bizonyították eddig is: a legfontosabb dolgokban nincs vita köztünk. 1988, akárhogyan is vesszük, a reform éve volt. Reform - igaz, inkább csak szavakban. Csak szavak? Ne becsüljük le a szavakat, honfitársaim! 1988-ról a késő utódok a nyomtatott szavak útján fognak véleményt formálni. És ezek a szavak szabad, demokratikus, független Magyarországot jeleznek előre. Juhos László rajza
