Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)

1988-12-30 / 310. szám

1988. december 31. TOLNATÁJ - 7 Nagy Lajos: Élőkről A kutya A kutya háziállat. Három fő részből áll, úgmint: fej, törzs és végtagok. Ha ezen részek bármelyikét a kutyából elvesszük, akkor a kutya elromlik, és többé sem nem szalad, sem nem ugat, egyáltalán nem működik tovább. Különféle kutyák vannak, úgymint: pu­likutya, komondor, vizsla, agár, szentber­náthegyi, újfudlandi kutya, öleb, kis gir­hes, nagy dög, mopszli, nyakszli, vonító sühögér, kis kutya, nagy kutya, tarka ku­tya, Sajó kutyám. (A kutyuskám az nem kutya, hanem, amint egy igen kiváló ter­mészettudós földerítette, egy nő.) A kutya igen hű állat. Ha a gazdája megrúgja, akkor meglapul, és nyalogatja a cipőjét. Ha pedig meghal a gazdája, akkor a kutya nagyon szomorú lesz, sőt van olyan kutya is, amelyik a gazdája ha­lála után nem eszik, nem ugat, lefekszik, és ő is meghal, nem úgy, mint például a zsebóra, amely a gazdája halála után is közönyös ketyegéssel jár tovább, amiért is a zsebóra egy hűtelen kutya. A kutya örömének azáltal ad kifejezést, hogy a farkát csóválja. Ha pedig a farkát levágják, akkor a fejét csóválja. A kutya valamennyi állat közt a legér­telmesebb. Igen tanulékony, például rö­vid néhány esztendős fáradozás után már megérti a saját nevét, s ha azt hango­san kiáltják, a kutya dühösen ugatni kezd, ami azt jelenti, hogy hagyják már békén. De a kutya nemcsak szellemileg fejlett, hanem lelkileg is, némelyik annyi­ra mély lélek, hogy emlékeztet a lírai köl­tőkre, ugyanis ezek a költői lelkű kutyák, ha feljön a hold, és az ég tetején szépen ragyog, szintén ugatni kezdenek. A kutyának veszedelmes betegsége a veszettség, ami igen ragadós nyavalya, az ember is megkaphatja, és harapás ál­tal terjed, mégpedig úgy, hogy vagy a veszett kutya harap meg egy embert, vagy a veszett ember harapja meg a ku­tyát. A kutyának a veszettségen kívül leg­főbb ellensége a sintér. Ez egy olyan úriember, aki drótkarikával jár az utcán, s ha meglát egy kutyát, utána szalad, a drótot a nyakába veti, és elkezdi a kutyát húzni, mire a kutya vonítani kezd, a kutya jót vagy gazdája pedig két pofont ad a sintérnek, a gazdát a rendőr fölírja, s utcai botrány miatt fizet húsz korona bírságot. A bírság lefizetésének napján a gazda a kutyának öt flemmet ad és két rúgást, mikor pedig a gazda ebéd után elmegy a kávéházba feketézni, a felesége úgyne­vezett vigasz-cvikipuszit ad a kutyának, ami, ha öreg és csúnya az asszony, még csak fokozza és betetézi a szegény kutya szenvedéseit. A veszettség ellen Pasteur nevű fran­cia orvos kitűnő szérumot talált föl, de a sintér és a cvikipuszi ellen ő sem tudott még semmit kitalálni. A veszettségen kí­vül még nagy baja a kutyának az elve- szettség, ami ellen az apróhirdetések, s a megtaláló fejére kitűzött illő jutalom szol­gál. A kutyáról szóló eme tanulmány kere­tein belül meg kell még emlékeznünk az ebzárlatról, amit plakátokon tesznek köz- • hírré a városban. A plakátok arra valók, hogy azt a ku­tyák elolvassák és pontosan betartsák. Azért helyezik el rendszerint az utcasar­kokon. A kutyát házőrzésre, a szoba bepiszkí- tására, mások zavarására, a háziúr és házmester bosszantására használják, te­hát igen hasznos állat, csontjából ron­gyot készítenek, húsát városostromok al­kalmával eszik. A disznó A disznó háziállat. Nevét mindig így ír­ják, hogy sertés, de mindig úgy mondják, hogy disznó. Furcsa dolog, de hát több furcsa dolog is van a világon, különösen mostanában. A disznót az emberek evésre használ­ják, mégpedig úgy, hogy eleinte őt hagy­ják enni, azután őt eszik meg. A disznónak négy lába van, testnagy­ságára nézve akkora, mint egy kis borjú, persze, mint egy olyan kis borjú, amely nem nagyobb egy disznónál. Nyáron a disznót legeltetik, ami úgy történik, hogy a disznópásztor, akit a fa­lusiak kanásznak, a városi iskolásköny­vek pedig kondásnak neveznek, kihajtja a disznókat a mezőre, s ekkor irigykedve nézi, hogy azok gusztussal eszik a jó fü­semmit vet, neki pedig se kenyere, se szalonná­ja. A disznó igen lusta állat, fekvésen és evésen kívül semmit nem csinál, legfel­jebb egy kicsit turkálja az orrával a földet, s ezt a műveletet kedélyes röfögéssel ki­séri. Ezenkívül semmit sem csinál. Az úgy­nevezett disznóságokat nem ő, hanem az ember követi el. Megjegyezzük itt, hogy ez nemcsak a disznóságokkal van így, hanem a szamárságokkal és a mar­haságokkal is. A disznók életkora a tudósok előtt is­meretlen, mert míg a tudósok megfigyel­ték, hogy a holló kétszáz évig, a teknős­béka ötszáz évig, a ló harminc évig él, s így minden állatnak megállapították az életkorát, addig a disznóról csak annyit mondhatunk, hogy élete leöletéséig ter­jed, mert úgy látszik, még az nem fordult elő, hogy egy disznó teljes életét leélve, természetes halállal halt volna meg. A disznók szempontjából ezt bátran disz- nóságnak mondhatjuk, továbbá általá­ban az állatok szempontjából szamár­ságnak minősíthetjük, hogy egy állat ép­pen disznó lett, sőt talán akkor sem esünk túlzásba, ha kijelentjük, hogy való­ságos ökörnek kell lennie annak az állat­nak, amelyik ilyen körülmények közepet­te disznó lett. Higgye el minden olvasóm, nem érde­mes disznónak lenni. A disznó mesterséges etetését hizla­lásnak nevezik. A sertéskereskedő egy csomó disznót összevásárol, s egy telep­re beállít, ahol is velük együtt hízik, de míg a disznókat, amikor már iszonyú ot­rombára híztak, levágják, addig a sertés­kereskedőket és hizlalókat rettentő po­cakjukkal és tokájukkal tovább is maguk között kell szívlelniük a szegény sovány embereknek. A (jázidisznónak közeli rokona a vad­disznó, melyről megemlítendőnek tart­juk, hogy a hímjét konok következetes­séggel mindig vadkannak mondják és ír­ják az emberek, aminek, miután ezt más állatokkal nem csinálják, semmi értelme sincs, sőt, sajnálatos tévedésekre vezet, például az iskolásleányok egészen fel­nőtt korukig azt hiszik, hogy van nőstény vadkan is. A hónap műtárgya Sújtások Nehéz egy festményről beszélnünk, ha nem ismerjük a szóban forgó alkotó eddigi munkásságát, arcát, fizikumát, természe­tét, gondolkodásmódját, logikáját, szárma­zását, szokásait, stb. De nehéz a közvetítő­nek (interpretátornak, sztalkernak) is, mert ő viszont „ismeri” a terítékre kerülő össze­függéseket, s most egyetlen kiválasztott képen keresztül kényszerül érzékeltetni al­kotójának minden lényeges „módszertani” tulajdonságát: érzéki és intellektuális esz­közrendszerét. Nem találok jobb fogódzót a festmény cí­ménél: Sújtások, s úgy érzem, a címszó „u” betűjének ékezete helyett csak egy aposzt- rófot(’) kellene tennünk ahhoz, hogy ez fel­érjen egy hosszan tartó, szuggesztív kézfo­gással a mű és szemlélője között. így azon­nal kétféle dologra asszociálunk: 1. A kabáton, mentén, nadrágon díszlö lapos, zsinóros mintákra, a párnákon, fal­védőkön, takarókon folyandárként megka­paszkodó mustrákra (Sújtások!). 2. Vagy éppen az agyonsújtott, „villám­sújtotta ember” jut eszünkbe a markáns címről. Krizbai Sándor súlyos (!) helyzetet te­remt festményén: valami le-sújtó, vészesen komoly létkérdést fogalmaz meg: olyan lá­tomást vetít előre, amikor és ahol szétsza­kadnak a mustrák, s az embert összetartó, türelmesen felépített természetesen és szervesen illeszkedő formák véres sujtá- sokká kurtulnak-rándulnak össze, akár a levágott végtagok izom- és idegkötegei. A művész Marosvásárhelyről (Románia) települt át Magyarországra 1984-ben. A mai román-magyar viszony alakulását nézve azt hiszem, nem kell túlságosan so­kat kérdezősködnünk e kérdésben. Mára mindenki tud annyit, hogy folytassa a meg­kezdett képzettársítási sort: megnyomorí­tott egyén, önkény, szisztematikus terep­munka, buldózerek... Azonban szigorúan a négyzetes formá­tumú képnél maradva (138x138 cm, 1987.) belevésődik szemünkben a középső motí­vum csillagra emlékeztető, csillag formá­ban hurkoltatott, átemberiesített sujtás- motivuma; a forma egyszerre feláldozó és áldozati jellege! A szétszakadt, szétvágott „zsinór-ég” véres csonkjai mindenképpen tragikumot sugallnak: itt egy népet genocí­dium...^) (egy bizonyos címerről világító csillag); itt egy nemzeti kisebbség öngyil­Krizbai Sándor (142x142 cm, olaj, vászon) festménye a Dombóvári Galéria kamarakiállításán, a zene­műtárban látható kolja magát (önsújtotta sujtás). Nem is be­szélve a képet sűrűn beterítő ecsetsebzé­sekről -, kaszabolásokról -, sujtásokról, s a repülő „zsindelylapocskákról”, a kétség- beesetten kacskaringózó, folyamatossá­got, ízesülést nem mutató indák és ágacs­kák (lélekjelképek) tehetetlen vergődésé­ről, a fekete, fölfelé és a fehér, ég felé muta­tó párna-toll-kupacok meneküléséről. Ta­lán egyszerűbb képtelenség az anyaföldbe fúródni vagy az égbe szállni, mint otthon békében párnára hajtani fejünket? S végezetül ne felejtsünk el gyönyörköd­ni a zöldek (!) és barnák szinte minden ár­nyalatot felvonultató tobzódásában, mert Krizbai Sándor izig-vérig festő, s mormol­juk vele együtt e kolorit izgalmas és irgal­matlan zsolozsmáját! Talán megkísérelhetnénk egy összefog­lalást. Krizbai Sándor: 1. „szürenon” festő, aki a szürrealizmust és a nonfigurativitást egyesíti képein 2. Szimbólumkereső és szimbólumte­remtő, aki elsősorban a természeti, a folklo- rikus és historikus formákból eredezteti absztrakcióit. 3. Szintetikus természetű, mert művé­szetében ott bujkálnak a legszebb avant­gárd törekvések érzéki és intellektuális ele­mei. NOVOTNY TIHAMÉR Apáti Miklós: A legnagyobb ember* A legnagyobb, a legmagasabb ember számomra mindaddig, amíg Jani bátyám, anyám rokona meg nem jelent nálunk, az apám volt. A két nagy ember, ha találko­zott, nem sokat beszélt. Sakkoztak, mal­moztak inkább. Bizony, Jani bá volt a ma­gasabb, s ettől napokra szomorú lettem. Jani bá tőlünk nem messze, egy lakta­nyában katonáskodott. Honvéd cigaret­tát szívott, apámnak is hozott ajándékba. Ha megjött hozzánk, letekerte lábáról a kapcát. Hidegre fordulván az idő, anyám egy rossz zsákot tett a lába alá, hogy ne fázzon. Aztán elhúzódott a férfiaktól, sü­tött, főzött vagy varrogatott, hagyta őket játszani. Meg beszélgenti. Furcsán beszélgettek, nagyon kellett figyelni rájuk, ha az ember érteni akarta, miről is van szó. Ráhajoltak a táblára, ra­kosgatták a bábokat, és nagy ritkán, ha szóltak, ilyesmiket mondtak: „Ami a tiéd, tedd el, a másét ne vedd el.” Ilyentájt szo­kott elhullani a táblán az első bábu. Mire a felelet rendszerint az volt: „Majd eljő az ideje, mint a szalmakalapnak.” A király nemcsak a legmagasabb bábu volt, de a legtovább is ő maradt a táblán. A magasság, az erő jelképe lett, csakúgy, mint Jani bátyám. Jani bának hívtam a ki­rályt, tudtam, hogy ő a legerősebb játé­kos a táblán. Apám és Jani bá soha nem veszeked­tek a játék miatt, de szavakkal azért meg- megcsipkedték egymást. Ha apám arra gyanakodott, hgy Jani bá egy figurát el­dugott, s morogva-mosolyogva meggya­núsította, Jani bá rögvest ráfelelt: „Nem­csak egy tarka kutya van a világon!” Ilyenkor hamar meglett a bábu, folytat­hatták, vagy kezdhették elölről a játékot, annak rendje szerint. Néha, ha nyerésre állt, Jani bá nekem is tett fel kérdéseket, ki rendesen az asztal mellett álldogáltam, s a leszedett bábukat rakosgattam új és új rendbe, nagyság, szín, rang szerint; sokszor negyedóráig is képes voltam szuggerálni a sorból hiányzó bábot, hát­ha levennék, s elkerülhetne hozzám, kis csapatomba. Ilyen kérdéseket kaptam: „Fekete fenéből iszik egy holt madár, nyoma is fekete, ha fehér mezőn jár.” - Azt kellett rá felelnem, hogy az irótoll, s én feleltem is boldogan, mint a múlt hónap­ban. Láttam, örülnek neki. Ők meg csak játszottak. És hát ugrat­ták is egymást, mindig a játszma alakulá­sa szerint: „Hová lépsz most meg?” - kérdezte apám, ha sorról sorra haladva sikerült ellenfele királyát bekerítenie.- Elmegyek a nagyvilágba, s ott a lá­bam lelógatom. A család dolgai csak ritkán jöttek szó­ba, a szegénységről nincs mit beszélni. Ha mégis, akkor többnyire anyám porolt apámmal. „Új talp kell a gyerek bakan­csára!” Tudtam ezt én is, de míg nem esett le a hó, az se zavart, hogy lyukas ci­pőben járok. A talpát úgyse látja senki. Apám értett a cipőkhöz, komoly szerszá­mai is voltak, a sufniban tartotta őket. Legjobban azteszett, ha szögezett. Ilyen­kor faszögeket kapott a szájából elő, nem is láttam, mikor rakta bele, s ütötte-verte belé mindet a meglyukasztott bőrbe. Szapora, látványos munka volt. „Megy ez mint az ágybaszarás” - mondta, mintha mentegetőzne e tudománya miatt. Nem szeretett kopácsolni. És most újra az én cipőm! Megint velem van baj. De Jani bá és apám oda se hederítettek, játszottak nyugodtan tovább. Ha túl nagy lett a csönd, mindig Jani bá törte meg:- Es, havaz, s úgy lesz tavasz. De még előttünk volt a tél, besütött a szeptemberi nap, csak nemrég kezdő­dött az iskola. Ott ilyeneket nem halot­tam: „Tisza, Duna, Dráva, Száva, törjön el a lábad szára!” ha magam próbálkoztam az iskolában ilyesmivel, hiába vártam ki a megfelelő alkalmat, beírt a tanító a füze­tembe: „ILYET NE MONDJON A GYEREK, A SZÁVA NEM MAGYAR FOLYÓ!" Magyar, nem magyar, mit bántam én azt. Nekem Jani bá volta magyar, ízessé­gei, bölcs szólásai miatt. Anyám falujából jött, az ország legtávolabbi csücskéből. Egyszer anyámmal meglátogattuk őket otthon, rengeteg rossz ruhát cipeltünk, hátha nekik jó lesz még valamire, leg­alább a kertben, a földön. Egész éjjel utaztunk, másnap délelőtt érkeztünk meg, pedig a rövidebb úton gyalogoltunk Janiék házáig az állomástól, végig a töl­tésoldalon. Soha annyit nem cipeked- tem, soha úgy el nem fáradtam, mint ak­kor. Ott, a töltésoldalon hallottam anyám találós kérdését: „Ha nem volna, elpusz­tulnánk, ha sok volna, megfulladnánk, mi az?” - „Hát a víz!" - mondta anyám, de nem nevetett, talán gyermekkorának ár­vizei juthattak eszébe. Sok folyó járt erre­felé, s mind a Tiszába folyt. A Száva? Bántam is én. Jani bátyám találós kérdései huncu­tabbak, nevetősebbek voltak, ha már sö­tétedett, azt szerette kérdezni, míg szeme a sakktáblán őgyelgett, hogy „Két fillér az ára, mégse fér a házba, mi az?” - „Hát a lámpavilág", kacagott rám, mikor elsőre nem tudtam, később meg már nem is akartam kérdésére megfelelni. Anyám persze értette a mondás velejét, oda is morrant a férfiakhoz:- Láttok még! Ha meg nem, hát be­szélgessenek. Azt lehet sötétben is. Apám most se szólt vissza, ahogy más­kor se. Volt, hogy a vacsorát is sötétben ettük, hisz a száját sötétben is megtalálja az ember. De Jani bá nem álhatta meg szó nélkül:- Ahol kettő elégséges, a harmadik nem szükséges.- Nem azért mondom én, fiam. De­hogyis küldelek. Csak minden olyan drá­ga... Oszt nem vagyok én Márjás huncut... Azért mindig valami jobbat ettünk, ha Jani bá nálunk járt. Más­kor bab, krumpli, ilyenkor meg jutott egy kis lókol­bász is. Kenyérrel, hagy­mával ettük, én nagyon szerettem, ritkán került felvágott az asztalra.- Van még idő vacso­ráig. Megtoldhatná a gye­rek cipőjét. A cipő az bakancs volt, a toldás foltot jelentett.- Nincs akkora foltom.- Hát keressen. Egy suszternek ne volna? Apám nem volt suszter, de anyám nagyon vágyott rá, hogy mesterember le­gyen az ő ura, s nem holmi üzemi mun­kás, egy kártológép mellett. Leginkább a falusi rokonság előtt szerette mondani: „Az én uramnak arany keze van! Csak kézbe kap egy cipőt, s már meg is van ve­le. Ugye, apukám?" Mit lehetett erre mon­dani? Semmit. Apám naphosszat a gép mellett dolgozott, de anyám lelkesítő szó­zatai közepette már esztendőkkel ezelőtt kitanulta a cipészséget. Papírja nem volt róla, de ügyes keze, az igen. Honnan let­tek szerszámai? Sose tudtam meg. A sufniban szinte világossabb volt még, mint benn a szobában. Apám föltúrt mindent, de nem találta a flekknek valót.- Az nem lesz jó? - kérdezte Jani bá, aki persze kijött a sufniba is velünk. A sa­rokba bökött, oda, ahol egy kilyukasztott keskeny bőrcsík lógott lefelé bánatosan egy szögről.- Lyukas. Apám is, Jani bá is hallgattak. Ők tud­ták, miért. A mondott bőr tényleg lyukas volt, a gyárban ilyenek futottak a transzmisszió­kon. Hát persze, lopott holmi! Nem egy­szerű lopás volt ez akkoriban, hanem szabotázs. Ha a gépről lekerült a szíj, a gép megállt, leállt a termelés...- Énmiattam nem kell... - mondta Jani bá, kis szünet után.- Apám rám nézett. Nézte, bízhat-e bennem. Pirosodtak a füleim.- Na, jó lesz? - kérdezett rám, mintha tudná, miket gondolok.- Jó. - Nagyon hallgattam, nagyon szégyenkeztem. - De ugye nem fog lát­szani? Apám a gépszíj kis darabját forgatgat- ta az én kinőhetetlen bakancsomon, Jani bá hangját hallottam: „Nem hát...”- Verek rá jancsiszögeket is. Csúsz­kálhatsz majd... „Szikrázni fog!” - gondoltam. „Mint a csillagok!” Mit bántam én már a bőrt! A jancsiszegek! Hogy fognak irigyelni! Apám egy rongyba burkolt késsel megfelelő nagyságúra kanyarította a bőrt, formáját a bakancsomhoz igazítva. Kitömte a száját faszögekkel, sebesen dolgozott az árral, meg a kalapáccsal. Estére kész is lett. Csak egy lyukasztás látszott a talpon, azt nem tudta mégse le­tüntetni. Nem bántam azt se. De a jancsiszögezésre csak télen ke­rült sor. Akkorra már nem élt Jani bá.Mint átállt kiskatonát itt Pesten, a Népligetben ölték meg. Egy tank végzett vele, így me­sélte bajtársa, aki tavaszon vetődött el hozzánk, addig bujkálnia kellett. Címün­ket Jani bá iratai közt találta meg, mégis­csak közelebb voltunk, mint az a tiszavi- déki falu, ahonnan Jani bá örökre elszár­mazott. Csak azt nem értettem, mi az, hogy kis- katona. Egy ilyen nagy ember? Amúgy a halál már ismerős volt. Tud­tuk mindannyian, mi az. * Az MTI-Press 1988. évi pályázaténak I. dijasalko- tása novella kategóriában Lippai Tamás grafikája

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom