Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
I 1988. november 5. IfsiÉPÜJSÁG 9 ősieknek s öntudatuk? maga közé emeli az általa tisztelt íelmi személyt, olykor úgy, hogy zással széna meg kukorica közé dig olyan apró részletekre emlék- rténész legyen a talpán, aki több ívesebbel megtalál! Mások azt is rendás-szigetben bujdosott, igazi mben például Bezerédj Andorral, : nagy osztrák volt, mindig Bécsbe úl is jutottak ezen a megítélésen, más irányú legendákat is szőttek. 5 legfontosabb anyagi forrását a lyésztés jelentette, amelyet Beze- jd műve kiteljesltőjének, Bezerédj ett. A helyi hagyomány fenntartot- ,Bezerédj István volt az, aki a se- an az országba belopta”. Ismere- nda a selyemhernyó első Európá- is, s az csak természetes, hogy a ámukra legfontosabb legenda fő állítják, nem azt a mesebeli szer- nódján, természetes és egészsé- rtönnel ezzel ismerik el az alapító talán sok ezer apróbb-nagyobb iát, emléktöredéket idézhetnénk 5en bizonyltja, hogy milyen színes cselédség állítólag nem is létező Van azonban egy olyan esemény Iáiról szolgáltathat elégtételt. Két k 1945. november 13-án, smind- ;odik, hogy az akkori szegények rték azokat a történelmi tényeket, pcsolatosak. Álljon itt eredeti he- emlékül az egyik: „Jegyzőkönyv, községben, 1945. évi november < aluliróttak. Megjelentek alulirot- ig a következőket adják elő. 1923 ária Otília, állítólag vagyon váltság .110 házhelyet 500 négyzet öles ízhelyekből viszaszerzet, illetve si- :helyet visza szerezni, oly módón, isz arató embereket a házhelyek Ma a rész aratási munkák ból, se- ;ra a szedresi szegény rész arató atek neki mert a ház helyeket itelenek voltunk a házhelyeket el- i mod nem volt az másfelé terjez- ink re és szedresnek olyannagy igoy 1 kis szabában 2-3 család is lakni. Az épikezések rövidesen desajnos, hogy hamarosan me is 'édi Mária Otília olyannagy váltság / mink szegény rész aratásbolélő íek voltunk Őneki kifüzetni, mig mig részlet tűzetés melet is. Erre :et, hogy nemtudunk tűzetni akor íkévaló zaklatást, hol a lakásonkra, hol a községhára jöt és követelte a tűzetést, természetes, hogy Ö tisztában volt azzal, hogy mink mértnem tudunk tűzetni mert ö kitiltott benünket a részaratásból és sémi féle munkálatokra nemalkalmazott benünket, hogy tűzetés képtelenek legyünk, mert az ö nagy apja szedres községet azért alakito- ta, illetve telepitete, hogy Őnekik munkásaik legyenek, és természetés hogy az a kereseti lehetőség hi- lyánzot nekünk, mert anyi ember amenyi önáluk dolgozott nem találtameg a kereseti lehetőségét, így természetes, hogy az igennagy házhely árát nem tudtuk neki pontosan tűzetni, a nevezet mindent elkövetet, hogy a házhelyeket visza dudja szerezni, a örökén való zaklatást és fenyegetést meg untunk, és a nevezet kimondota, hogy aki visza adja a házhelyét vagy vagyon váltság födjét azt visza veszi aratónak, iletve munkásnak, számtalan eset történt, hogy egy évig volt valaki arató és azután elkülte, hogy a másiktól is visza szereze a házhelyet...” f—--------- zívSzorító még egy emberöltő múltán is e zeket a mondatokat olvasni. Az irógépS hez nem szokott ujjak, helyesírást elfeledő emberi fők nagyon is tisztában voltak történelmi helyükkel, szerepükkel, köte- ------------ lességükkel és jogaikkal, ezt nem felejtették el. Bezerédj István 1838-ban valóban a biztos munkássereg reményében is alapította Szedrest, amint az 1842-ben maga leírja a Magyar Gazda lapjain. Szinte kizárt, hogy ezt valaha is olvasták a helyi cselédek, mégis tisztában vannak vele, mint ahogy pontos és részletes képet adnak arról is, hogy hol, mikor, hogyan esett velük jogtalanság a későbbiekben. Nem azt kérik számon, hogy miért nem volt nekik nagyobb birtokuk, miért kellett cseléd-és zsellérsorban felnevelniük a gyermekeiket, hanem azt, hogy miért nem volt hű az alapító szelleméhez a kései utód! Vajon mi ez, ha nem a kristálytisztán előttünk álló történelmi tudat, sőt öntudat. S ebből rögtön adódik az a kérdés is: juthatott-e ennél többre a saját körülményeit józanul tekintve Szedres csendőrrel félemlített, kényszerűségből máról-holnapra élő embere 1945 előtt?! Bevallom, amikor ezen töprengek, ha igazat nem is adok, de valahol a mélyen megértem, hogy miért nem érezték sajátjuknak az urasági kastélyt a helybeliek. És a sirrablás? - kérdezhetnénk, de válaszoljunk is nyomban: gazemberek, történelem alatt, öntudatlanul élők voltak és vannak, vidéken és a fővárosban egyaránt. A bűntény elismerése és büntetése nem történelmi tudat kérdése, s nekünk elsősorban arra kell gondolnunk, arról kell gondoskodnunk, hogy olyan nemzedék nőjön fel, amely saját helyét tudja, lakóhelye, családja, nemzete történetét megérti. Ha ezt elértük, akkor majd a műemlékekben, fákban, legendákban őrzött történelem is természetes része lesz életünknek, s kerül óvó tekintet, anyagi és emberi erő a fenntartásra és megóvásra. DR. TÖTTÖS GÁBOR Politológusok az úttévesztésről Szocializmuskép - kérdőjelekkel Több mint két évtizedet felölelő kirándulás a múltba: ez lehetett volna a mottója azoknak az előadásoknak, melyeket a közelmúltban a fiatal értelmiségiek Ten- gelicen lezajlott megyei találkozóján hallgathattak meg a résztvevők. A neves szakértők az úttévesztés, a félresikerült reformok okait kutatva többek között a 60-as évek közepének néhány kevésbé ismert vonatkozásaira hívták fel az érdeklődők figyelmét. Reménykedés és megtorpanás Ezt az időszakot - pontosabban az 1964-65-ös éveket - Ágh Attila politológus, az MSZMP Párttörténeti Intézetének munkatársa hazánk egyik fordulópontjának tartotta. Ekkor ugyanis az addig számos eredményt felmutató gazdasági fejlődés megtorpant, kifulladt, s így a változtatás elkerülhetetlennek bizonyult. Mint ismeretes, 1968 januárjában életbe lépett az új gazdasági mechanizmus, ami kezdetben nagy reményekre jogosított. Közbejött azonban a prágai tavasz, majd a szocialista országok beavatkozása - amit Ágh Attila a szocializmus egyik nagy világtörténelmi vereségének nevezett - s ezzel egy csapásra alapvetően megnehezültek a hazai reformok nemzetközi feltételei. Kiderült az is, hogy „igazuk lett” azoknak a szektás elemeknek, akik kezdettől fogva fenntartásaikat hangoztatták, mondván, hogy baj származik a reformokból. Az új gazdasági mechanizmus kerekei még néhány évig - körülbelül 1973 elejéig mintegy a tehetetlenségi erő következményeként - tovább forogtak, de az ezt követő 15 év fejlődése vakvágányra futott. Vezetők gyermekkori álmai Akkor próbáltuk felépíteni az ipari társadalmat, mikor az már feleslegesnek bizonyult - mutatott rá Ágh Attila. - A törekvés tiszteletreméltónak is nevezhető, hiszen a világon mindenütt az ipar volt a húzóágazat. Nálunk azonban olyan „technikai múzeumokat” létesítettek szinte futószalagon, melyek politikai vezetőink gyermekkori álmait tükrözték: megépítettük a legfejlettebb országok múltját. S éppen ezért, ha valaki ma a „mentsük meg Ózdot!” jelszóval kívánja rokonszenvessé tenni magát, az a világ meg nem értését jelenti. Hazánk - s vele együtt a többi szocialista ország - nem érzékelte a maga valóságában a 70-es évek elejének alapvető változásait: ez bizonyos szempontból érthető, mivel Magyarország gyakorlatilag kirekesztette magát arról a világpiacról, melyen mások nap mint nap megmérettek. Csak 1978-ban látta be - a nyilvánvaló válság hatására - a politikai vezetés, hogy a régi út folytatása egyenesen a szakadékba vezet. Köztudott egyébként - emlékeztetett az előadó -, hogy még 1988 elején is akadt olyan felelős személy, aki határozottan tagadta a Ágh Attila Horvath Csaba válság jelenlétét. S napjainkban az is nyilvánvalóvá vált, hogy - a rendre elodázott - politikai reformok nélkül kudarcra van Ítélve minden felzárkózási kísérlet. Ahol nincs szocializmus, ott nincs szocialista hazafiság - jelentette ki Horváth Csaba, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem munkatársa „Hazafiság, nemzettudat” elnevezést viselő előadásában. Torz nemzettudat? A vélemények összecsapnak abban a kérdésben, hogy van-e, létezik-e ma Magyarországon nemzettudat. Az előadó mindenesetre számos olyan tényezőt sorolt fel, melyeknek torzító hatása vitán felül áll. Elsőként a negativ történelmi sorsfordulókat említette, a tatárjárástól kezdve a mohácsi vészen át a trianoni béke- szerződésig. Egyes korszakok viszonyai szintén akadályozták a reális nemzettudat kialakulását: elég csak a Horthy-rendszer felfokozott nacionalista jellegére, vagy a Rákosi-féle „bűnös nép” koncepciójára utalni. Megtette a maga káros hatását a politika - ezen belül a kultúrpolitika - is, a maga helytelen, a demokráciát figyelmen kívül hagyó döntéseivel. Végezetül - ami napjainkban egyre többet nyom a mérlegen - felmérhetetlen gondot jelent a megoldatlan nemzetiségi kérdés. Nem elsősorban a hazai, sokkal inkábba határainkon kívüli magyarság problémáiról van ez esetben szó - mondotta Horváth Csaba. Véleményével lehet vitatkozni, egyetérteni - akár e hasábokon is. SZERI ÁRPÁD Fotó: SÖRÖS MIHÁLY a ház. Igaz, csak ne lenne a a tolókocsival ide nem tu! * ínács rendszeres szociális :nleg öt idős, beteg embert szlóné, született Papp Er- 'ik közülük. A tanács min- érte... F. KOVÁTS ÉVA Fotó: SÖRÖS MIHÁLY >n gurul ez, csak fölfelé nem” Felmondtak, vagy jóindulatúan megváltak...? Adalék társadalmunk etikai válságához Meglehet szakmai ártalom, de az újságíró szereti az oknyomozó riportokat. Talán innen az az általános vélemény, hogy mindig csak ott jelenünk meg, ahol bűzlik valami, finoman szólva nincsen rendjén. Ezek az információk pedig többnyire teljesen véletlenül, de legalábbis informális csatornákon keresztül jutnak az emberhez. Kivételek persze vannak, látszólag könnyebb a dolog, ha a sértett, leginkább érintett állampolgár maga jelentkezik a szerkesztőségben. Legutóbb éppen ez történt. Az idős ember vérlázító történetet mesélt arról, hogy portásként túl sokat látott és a vezetés számára elviselhetetlenül kritikus észrevételeket tett, ezért kiadták az útját. Nos, a nyilvánosság jegyében azonnal utána kell járni és a visszásságokat palástoló vállalatvezetést pellengérre állítani, dönt ilyenkor a tollforgató ember. Az első persze az, hogy végighallgatja a szenvedő fél panaszát, az ellene felhozott vádakat, ha úgy tetszik a felperes véleményét. Esetünkben Józsi bácsi terjengős, el-elka- landozó gondolatmenetét így tömörithetjük: Huszonöt évet a kajmádi gazdaságban dolgozott, miután leszázalékolták a megyei kórház portásaként dolgozott két és fél évet, majd miután úgy érezte önérzetét megsértették, mások előtt kiabáltak vele, beadta a felmondását. öt éven keresztül a húsipari vállalat következett, ahol az utolsó három évet üzemtakarítóként húzta le, majd egészség- ügyi okok miatt az AGRAM-hoz szegődött portásként, de az első napon letette a tollat, miután értesült róla, hogy 3460 forintos ígért fizetésnél is kevesebbet kap. így került legutóbbi cégéhez, ahol két hónap próbaidő után alkalmazták, nem töltött ugyanannyit el azt követően... Mutatja a felmondást, rajta a vállalat pecsétje. Portaszolgálatát nem az ütemezés szerint teljesítette, akkor is munkába állt, amikor más volt kiírva, a kenyérraktárból többször húsz-harminc kiflit, különböző terméket elvitt. A „húsz-harminc” zölddel áthúzva és Józsi bácsi girbe-gurba betűivel odaírva megjegyzésként: csak 16 darabot. Maga még hozzáteszi, kétszer akarták este haza- küldeni. A városkörnyékről jár be dolgozni, előre nem értesítették a müszakváltozásról, csak amikor 10 órakor megérkezett, közölte vele a váltótársa, hogy neki kellett bejönnie. Hazafelé több busz nem lévén, ott maradt - hallottuk az érvelést. Az is előfordult, hogy reggel nem érkezett a váltóember, ott kellett maradnia 16 órázni... És különben is, csak nem fog vizet vinni a tengerbe, tejet a tejgyárba, kenyeret kenyérgyárba, szalonnát a húsgyárba. Bolond az, aki ezt cselekszi... A miértre azt a választ adja, azért küldték el, mert - mint mondja - hetekig a gyárudvaron rohadt az elégetett kétmázsányi kenyér, amit feletethettek volna a jószággal, de hagyták tönkremenni. Máskor vagy 16 ezer darab kifli égett le, inkább ezzel foglalkoznának, sorolja indulatosan ma is. Még mielőtt forrni kezd az ember vére, jó ha a vállalat képviselőjét is szóra bírja. Józsi bácsi egykori felettese, nem lepődik meg érdeklődésünkön. Az öreg már csak ilyen, most még panaszra is elment, pedig örülhetett volna, hogy eddig jóindulattal kezeltük a dolgát. Arról van szó, hogy sűrűn hozzányúlt a társadalom tulajdonához, mondjuk ki őszintén, lopott. Persze, nem hányta a szemére senki, hogy a selejt termékből elvett reggelire, vacsorára... De egy idő után a raktárosok tettek panaszt, hogy tucatszámra hordja a hátuk mögött, ahogy hozzáfér a péksüteményt, kenyeret, mondva, hogy az unokáiról is gondoskodnia kell. A két raktáros írásban is rögzítette, továbbította észrevételét, hogy a portás viselkedése nemcsak az előírások miatt elfogadhatatlan, de a morált is rontja. Az lop, akinek az ellenőrzés volna a feladata. Aztán a munkaórákról, napokról: egyszer történt meg, hogy nem tudták előre értesíteni a vidéki dolgozót, hogy nem kell éjszakára bejönnie, de akkor még csak tíz óra pár perc volt, így elérte volna a délutáni műszak dolgozóit hazaszállító menetrend- szerű buszjáratot. Máskor a reggeli társa nem érkezett időben, egy óra múlva a beteg kolléga helyett mást állítottak be, de nem volt hajlandó átadni a műszakot. Hát ilyen dolgokat soroltak kollégák és főnökök, kikerekítve egy nem éppen szívderítő képet. Úgy mondják, mániája volt a gyűjtögetés, ha megkínálták, vegyen a rekeszből, elővette a zacskót és telerakta. Amikor hazafelé indult még a váltótársa asztaláról is a táskájába tette a két csonka kiflit, azzal a meggyőződéssel, neki jár. Eddig a nem minden tanulság nélküli történet. A leleplező cikk elmaradt, Józsi bácsi példája azonban riasztó és nem egyedüli. Nem köthető életkorhoz, beosztáshoz, lakóhelyhez, olyan tipikus mentalitás, ami ruhagyárban, termelőszövetkezetben, tanácson és pártbizottságon, de minisztériumban és felsőbb szinteken is él, burjánzik. Egyéni filozófiája pedig úgy szól: mindenki a saját beosztásában, a társadalmi hierarchia általa elérhető fokán próbálja maximálisan érvényesíteni érdekét. A lehető legtöbbet bezsebelni. Újabb adalék társadalmunk alapvető etikai válságához... És mi a helyzet az elégett kenyérrel, péksüteménnyel, miért lehet gond az, ami egy jó mesterembernél, péknél elő sem fordulhat? Ki viseli a felelősséget? Észre sem veszem és már egy következő riportot írok. TAKÁCS ZS.
