Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
r lO^ÉPÜJSÁG usisie/u ma 1988. november 5. Csillag a Musicalszínpad egén Ahány szerepe van, annyi arc. Nagy Anikó. Báthory Erzsébet véres legendájában ű a Bestia. A Bestia főszerep. Ha a darab nem is, a színésznő a Szegedi Szabadtéri Színpadon osztatlan sikert aratott. Zenei pályára készült. Először zongorázni, majd énekelni tanult. Tizenhat éves kora óta Sőtér Magdolna a tanára. Elsőre felvették a Színművészeti Főiskola prózai szakára. Sorra jöttek a prózai szerepek és vizsgák, ahol „mindent" kellett énekelnie. A szerep - bármekkora is - iszonyúan fontos, mert színház! Példaképei: Bajor Gizi, Latinovits, öze Lajos, Szemes Mari. Célja azoknak az eszközöknek a birtokába jutni, amelyekkel eszköztelen lehet. Már az utolsó főiskolás évben Szegedre hívták. Csehov Cseresznyéskertjében ő volt Varvara Mihajlovna. Odaszerződött. Szerepek és sikerek. Nagyszerű rendezők és csodálatos társulat, akik jeles prózai produkciók mellett vállalkozhattak zenés darabokra is.'Számára azonban egyre fontosabb lett a zene, az ének. Színészegyénisége kihívást jelentő feladatokat követelt. Szegedtől az elszakadást egy lábtörés könnyítette. Budapesten szinkronszerepek, aztán egy új színház, a Rock Színház vonzása. A példakép Streisand. A színházban közös munka várt rá, tanulás, új feladatok. Annak élménye, felfedezése, hogy „minden bennem lakozik”. A drámai szende szerepköre bővül, tudni kell meghalni a színpadon. Nagy Anikó a színházzal együtt tanulta a műfajt. Hihetetlen energia kellett, hisz önálló színházépület híján ott dolgoznak, ahova beengedik őket. Egy-egy produkciónak, amit a MOM-kultúrházban próNagy Anikó báltak, helyénvalónak kell lennie a Vígszínház színpadán csakúgy, mint a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Evita, Sztár- csinálók, Farkasok, West side story, A krónikás, A bábjátékos, a Cafe Rock, a Hair, a Musical-musical, a Jézus Krisztus szupersztár, a Csillag Nápoly egén, a Nyomorultak, a Bestia egy-egy állomás lenne? A műfaj létjogosultságának bi- zonygatása? Aligha. Az egyenetlenségek ellenére igazi a színház, és vannak kiemelkedő művészei. Igaz, még kevesen, hisz rövid volt az út. Otthona fala csupa könyv. Sorjáznak a külföldi zenés darabok videokazettái, a nagy művészek produkcióival. Még az öt londoni látogatás is a tanulást szolgálta. Kézközeiben angol szótár, nyelvkönyv, mert az énekelhetőség érdekében a szövegfordításokba is be kell segíteni. A dolgozószobában pianinó. A pihenés is készülődés az új szerepekre. A színház repertoárdarabjait külföldön is előadják. Új feladat számára az őszi bemutató, ahol két egyfelvonásosban övé a főszerep. Hangja telt, érett és szárnyaló. Távoli álom Bartók Kékszakállújának Juditja. Dolgozik és tanul. A műfaj követeli ezt a feszes tempót, ezt a szigorúságot, ezt az igényt. A műfaj, mely megtalálta őt, s amelyben ő is meglelte színészegyéniségét, önmagát. JÓZSA ÁGNES Kondrijanyenko: A forradalom ifjúkorából* Makszim Gorkij „Tegnap és ma” cimü cikkét a mai olvasó lényegében nem ismeri. A cikk 1919-ben íródott, ugyanazon év májusában jelent meg a Kommu- nyisztyicseszkij Internacional című folyóiratban, és a világ közvéleményéhez szól. Ez az írás a művész szenvedélyes tanúságtétele az oroszországi forradalom törvényszerű, elkerülhetetlen és szükséges voltáról. Nem kell feltétlenül egyetértenünk az író egyes értékeléseivel (tudjuk, milyen bonyolult és mennyire ellentmondásos volt Gorkij viszonya október eseményeihez), de mindenképp magával ragadja az olvasót a cikk általános pátosza; ezt az írást közeli rokonság fűzi Biok „Szkiták”-jához, és neves orosz íróknak a szemük láttára végbemenő, nagy történelmi eseményekről szóló, más vallomásaihoz. A „Tegnap és ma” cimű cikket még ugyanabban az évben, 1919-ben közölte a Krasznij Baltyijszkij Flot című újság és a Soviet Russia című hetilap, de azóta nem jelent meg újra. Úgy véljük, hogy jelenlegi közlése, mely hozzásegíti az olvasót, hogy lássa „a forradalom ifjúkorát”, és közvetlenül bekapcsolja őt a „Tíz nap, amely megrengette a világot” légkörébe, időszerű, aktuális. Mindent tudnunk kell önmagunkról, semmit sem szabad titkolnunk, minden anyagot hozzáférhetővé kell tennünk az olvasó számára. A legendás és szépséges, nyugtalanító és egyedülálló forradalom nagy igazsága csak ebben az esetben válik az olvasó tudatának és erkölcsi érzékének szerves részévé. Makszim Gorkij: Tegnap és ma A tegnap a nagy hazugság napja volt. Hatalmának utolsó napja. Az emberek régóta, szálanként, akár a pókok, gondosan szőtték az óvatos kispolgári élet erős pókhálóját, és annak hamissága, mohósága eközben mindinkább átjárta őket. Rendíthetetlen^ígaz- ságnak tartották a cinikus hazugságot: az embernek felebarátja húsával és vérével kell táplálkoznia, a termelőeszközökA Szovjet Irodalom 1988. 12. számában fog megjelenni nek - a természettel vívott harc eszközeinek - pedig az ember elnyomása eszközeként kell szolgálniuk. És lám, tegnap ezen az úton eljutottak az összeurópai háború tébolyáig, lidérces fénye egyszerre megvilágította az ősrégi, makacs hazugság egész csúf meztelenségét, és... és most azt látjuk, hogy a régi világ alapjáig megrendült, szétrobbant, komor titkai feltárultak, s látásukat visszanyerve ma még a vakok is észreveszik a múlt minden rútságát. Ma eljött a leszámolás szörnyű napja - a hazugsággal, amely tegnap uralkodott. A népek türelme elfogyott, és a robbanás erejével lerombolták a korhadt életet, amelyet már nem lehet helyreállítani régi formáiban. Vajon minden régit elpusztítottak? Nem! Ezt holnap fogják megtenni. Ma sok szörnyűség van, de mindez természetes és érthető. Vajon nem magától értetődő az, hogy ezek az emberek, akiket megmérgeztek a hatalom erős mérgei - az alkohol, a szifilisz -, nem lehetnek nagylelkűek? Vajon nem természetes az, hogy az emberek lopnak, ha a lopás volt a tegnap fő törvénye? Természetes dolog emberek tucatjait, százait, ezreit megölni azután, hogy négy éven keresztül hozzászoktunk milliók legyilko- lásához. A tegnap elvetett mag ma szükségképp kikelt, a jelen kegyetlen, de a kegyetlenséget nem ő szülte. A rosszat az emberek teremtik, semmi sem keletkezik tőlünk függetlenül. A múlt romjai között világosan látszik mindaz, ami vele összefügg és egybeforrott, és mindaz, ami az elnyomott emberek lelkében rejlett, ma elnyomásra ösztönzi őket. Az ember olyan mezítelenül áll a történelem tükre előtt, mint az állat, s az elkésett, fölösleges bosszú lángjától ég. - Sok mindent lehetne még mondani a mai nap emberéről. De ne feledjük, hogy a nappal túl világos, és ezért olyan sűrű az árnyék. Meg kell értenünk, hogy ma á porban, a szennyben, a rombolás zűrzavarában már elkezdődött a nagy munka: az ember kiszabadítása a múlt erős, vaspókhálójából; szörnyű nehéz munka ez, olyan, mint a szülés kínja; de éreznünk kell, hogy utolsó óráit éli a tegnapi rossz a tegnapi nap embereivel együtt. Úgy alakult, hogy az igazság diadaláért vívott döntő harcba a legtapasztalatlanabb és leggyöngébb harcosok indulnak a népek élén: az orosz emberek egy gazdaságilag és kulturálisan elmaradott ország lakói, olyan emberek, akiket másoknál jobban meggyötört a saját múltjuk. Tegnap még az egész világ vadembereknek tartotta őket, ma pedig bár majdnem éhen halnak, lelkesen és bátran indulnak győzni vagy meghalni, mint a régi, edzett harcosok. Aki őszintén hiszi, hogy az emberiség legyőzhetetlen törekvése a szabadságra, a szépségre, az értelmes életre nem hiú ábránd, hanem minden tekintetben reális erő, amely egyedül képes létrehozni az élet új formáit: hogy ez az erő valóban olyan emelökar, amellyel ki lehet fordítani sarkaiból a világot, annak - minden becsületes embernek - el kell ismernie azon tettek világraszóló jelentőségét, melyeket Oroszország legbecsületesebb forradalmárai visznek véghez. Ami jelenleg Oroszországban történik, azt úgy kell felfogni, mint óriási kísérletet ama nagy eszmék és szavak megvalósítására, amelyeket az emberiség tanító- mesterei, Európa bölcsei alkottak meg, mondtak ki. Tegnap az európai szocialista eszme tanította gondolkodni az orosz népet, ma pedig az orosz munkás dolgozik az európai gondolat diadaláért. És ha legyőzik a becsületes orosz forradalmárokat, akik kevesen vannak, akiket ellenség vesz körül, és akiket elcsigázott az éhség, akkor e szörnyű szerencsétlenség következményei súlyos teherként nehezednek majd Európa valamennyi forradalmárának, az egész munkásosztálynak a vállára. Ezért a katasztrófáért - ha bekövetkezik - vérükkel és életükkel kell fizetniük azoknak, akik nem érzik át, nem értik meg azt a szörnyű harcot, amelyet az orosz munkások vívnak napról napra. A becsületes szív nem ismeri a habozást, a becsületes gondolattól távol áll az engedmények csábítása, a becsületes kéz fáradhatatlanul dolgozik, amíg a szív dobog: az orosz munkás bízik abban, hogy szellemi testvérei nem engedik megfojtani a forradalmat Oroszországban, nem hagyják hogy feltámadjon az, ami halálos sebet kapott, a véget járja, ami eltűnőben van és el fog tűnni - ha Európa forradalmi gondolkodása ma megérti a nagy feladatot. GELLÉRT GYÖRGY fordítása ankréd, a költő az ívlámpák sárga homályából szürke kísértetként imbolygott elő. Magányosabbnak tűnt mint valaha. Tíz perccel múlt kilenc, és én már éppen távozni készültem, amikor megpillantottam. Fél hét körül hívott fel telefonon, s delíriumosan rikácsoló, ellentmondást nem tűrő hangon adta tudomásomra, hogy beszélni akar velem. Éppen vendégeim voltak, amit én közöltem Tankréddal, mire ő éktelen dühbe gurult, s azon szerkesztő ismerőseihez hasonlított, akit éppen a mai délutánon osztott ki. Vége tehát a több hónapos, szikkasztó és emberfölötti absztinenciának, amire költő barátom ítélte magát, gondoltam, miközben türelmem vesztve üvöltöttem neki vissza, hogy igenis akad egy olyan szemét, megalkuvó, nyárspolgár firkász, aki ezek után is kíváncsi rá.- Tudod jól, hogy én keresztény vagyok - magyarázta Tankréd, midőn a csupa üveg, műmárvány padlójú talponálló hátsó traktusa felé tuszkolt. - De szívem mélyéből gyűlölöm ezeket a bigott, embersanyargató katolikusokat, akik nem átallanak engem arra inteni, hogy féljem Istent - tette hozzá egy szuszra. Az asztalnál, ahova ültünk, üres sörösüvegek mutatták a múló időt, no meg Tankrédnak és annak az ismeretlen, csontos ábrázatú férfinak a megviselt tekintete és zuhatagként ömlő monológjai, aki Ervinként mutatkozott be. A költő olykor minden átmenet nélkül az asztalra csapott, és azt sziszegte fogai között, hogy hisszük-e, hogy ő Jézus reinkarnációja. Ervin, aki elmondása szerint pincér a Hiltonban, egy ma délutáni fogadásról mesélt, amelyen a református világ szlne-java megjelent. A magyarból hirtelen németre váltott, többször is elismételve, miként is szólította meg felszolgálás közben Johannes Rhaut, az első számú nyugatnémet szociáldemokratát, Nyugat-Rajna-Vesztfália miniszterelnökét, aki hamarosan a kancellári címért száll majd harcba. Ervin percekig még Rhau állítólagos jelmondatát szajkózta, amiből én csak annyit jegyeztem meg, hogy „Mindent mindenért...” vagy „Mindent mindenkiért...”, illetve valami ilyesmi, aztán minden átmenet nélkül annak részletezésébe kezdett’ hogy mennyibe is kerülnek az ő nyelvórái a Francia Intézetben, s hogy mindez persze a bérében nem jelentkezik, pedig mennyire megdöbbentek főnökei, amikor a felvételkor egymás után több nyelven is válaszolt kérdéseikre.- Hát miért nem fogadtok el, olyannak, amilyen vagyok! - vágta gránátként a képünkben Tankréd, amiként a katolikus újság szerkesztőinek is a mai délutánon. 11 ‘"I-------------------------------------------------í ^ Dermedt bambasággáljitenS.a széken, s megpróbáltam a sörbe Teledkezni: már csak az Hiányozna, hogy én is szónokoljak... Utóbb, a metrón hajózva derült csak ki, hogy Tankrédnak fogalma sincs arról, ki az a férfi, aki az asztalunknál ült.— — Nem tudom, mi a fenéből gondoltad, hogy mi ismerjük egymást? - nézett rám értetlenkedve. A csarnokba, ahova az alternatív zenék legjavának fesztiválját hirdették, egy szűk és sötét folyosón osontunk be. Hirtelen ötletnek engedve mentünk oda, egy pillanatra sem kételkedve benne, hogy ott a helyünk. Tankréd, mint valami földre szállt térítő, átszellemült arccal gyalogolt bele az önfaJ«fí{*eöiegbe, aztán csakhamar egy szemüveges lányt kézen fogva vezetve tért vissza. Ennek aztán jel^g^riKMmények között semmi értelme, próbáltam volna neki mondani,"ele a hangfalakból vigyorogva kitüremkedő neurotikus rock szavamat vette. Az énekes-gitáros végeláthatatlan monológokkal tördelte szét az együttes produkcióját. Kezdtem magam úgy érezni, mint előbb, a kocsmában. A misztikus-metafizikus halandzsának ugyanúgy nem volt köze semmihez, mint enTTek az éjszakának. I Amíg Tankréd vörösborért ment, a lány természetesen lelépett. Mi a fenét keresünk mi itt? - kérdeztem volna negyvenes barátomtól, de ő már megint nem volt sehol. Már-már azon voltam, hogy otthagyom az egészet, amiKÖTaz őrültet szimuláló énekesfiút pásztázó reflektor fényében Jézus Krisztus ballondzsekis, fülig érő szájjal mosolygó egyik reinkarnációját fedeztem föl. „A haverunk azt szeretné nektek mondanK- pukedlizett a költő előtt az infantilis neurorocker -, hogy a szeretet..í” „Hogy a szeretet vezéreljen benneteket gondolataitokban £s cselekedeteitekben... - vágott közbe Tankréd. - De nem mindegy ám, hogy milyen szeretet - üvöltötte dühtől remegő hangon -, mert a^álságos szeretet megrontja a dolgokat...” „Köszönjük, testvérünk, hogy megvilágosítottad tekintetünket - ragadta el a költőtől a mikrofont az egyre türelmetlenebb rock-Narcis- sus - de, ha lehet, most már távozz!” Gyér taps kísérte Tankréd produkcióját, amit benne felerősített, mit felerősített, teljes hangerőre kapcsolt az elfogyasztott tekintélyes mennyiségű ital; átlábolt az undergrund röhögve szétnyíló népén, de már korántsem mosolygott. Megveszekedett módon nyelte a bort, és az előbbi lányt kereste. Amikor fölfedezte, egy magas, szőke copfos fiú társaságában, hosszasan bámulta őket, aztán odaslattyogott hozzájuk. A copfos legalább két fejjel volt magasabb, mint a rögeszmék és vágyak koloncát hurcoló barátom, aki persze ebben az állapotban fittyet hányt az erőviszonyokra. Amint elkezdődött az ilyenkor bemelegítés számba menő lökdösődés, a rendezők nyomban ott teremtek, s a költőt megpróbálták a kijárat felé tuszkolni, ám ő kitépte magát őrzői gyűrűjéből, és ismét a hosszú srác felé vetette magát Még idejében sikerült lefognom, buzgón bizonygatva a rendezőknek, hogy az a másik kezdte, és kimenekítenem a teremből. Odakint ádázul fogadkoztunk, hogy azért is megbüntetjük a copfos stricit. Leültünk a járda melletti füves árokpartra, de ez az éjfél utáni meditáció már túl sok volt Tankrédnak. Percenként a földre dőlt, és követelte, hogy hagyjam őt aludni. Szó szót követett, két lábbal tapostunk egymás leikébe, gátlástalanul, alkoholtól felajzva, az igazságra kiéhezettek egymás iránti kíméletlenségével. Megismerkedésünk óta sokszor voltam a költő segítségére, egyrészt, mert ő valóban rászorult erre, én pedig helyzetemnél fogva ezt megengedhettem magamnak. Legbelül reméltem ugyanakkor, hogy ő nem holmi hivatásos lélekmentőnektekint, de nem is a jócselekedetet rajta gyakorló felebarátjának. Bíztam benne, hogy több vagyok a szemében az élet kényszerű szükségszerűsége által rám osztott szerepnél. A szerepnél, amit vállaltam, de mégsem vagyok azonos vele. Sőt: éppen másságom tesz alkalmassá, hogy eljátszhassam.- Hiába is beszélsz - dünnyögte Tankréd -, te akkqr is az a szerep vagy. Az a szerep, és punktum! Legszívesebben a torkának ugrottam volna, ehelyett azonban magamba roskadva ültem, markoltam a füvet és a szemünk magasságában, a mozgó járdán elkacsázó lábakra meredtem. Gyűlöltem Tankrédot, gyűlölöm magamat, mert barátom annak lát, ami biztosan nem vagyok. Szörnyű érzés volt megbizonyosodni afelől, hogy a félreértések tenyészete uralkodik fölöttünk, hogy elhallások szuperérv zékelője a fül, s hogy a szem sem más, csupán zavaros, kibogozhatatlan ködképek tükre. Nagy nehezen életet vertem a költőbe, aztán taxit fogtunk, s elindultunk a belváros felé. Egy sörözőben virradt ránk a már olyannyira áhított hajnal. Tankréd fejét a barna körpultra hajtva aludt, de eszem ágában sem volt most felébreszteni. Fontosabb dolgom akadt: el kellett végre hagynom ezt az elsüllyedt éjszakát Tódor János: Elsüllyedt éjszaka
