Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
8 tíÉPÜJSÁG 1988. november 5. Olaszországban jártak Környezetvédelem a zsebekben... , 9HHI Ahogy a kertész látja Mottó: „Kultúrálatlanok vagyunk a papírzsebkendőkhöz!” A fenti mottóból kiindulva, a környezetvédelem a zsebekben kezdődik. Akkor, amikor körülnézek, hogy a papírzsebkendőt hova dobjam el használat után. Folytatható a sor a cigarettacsikkekkel, a sörösüvegekkel, tejeszacskókkal és a többi, és a többi tárggyal, amitől funkcióját vesztve megválunk. No, de erről unos-untalan esett már szó, különböző szakemberek nyilatkoztak. Most a Szekszárdi Városgazdálkodási Vállalat kertészével, Varga Endrével beszélgetünk, aki októberben olaszországi tapasztalatcserén járt:- Egészen pontosan, a Magyar Kertészek Egyesülete szervezett egy tizenegy napos itáliai utat, az Észak-olaszországi Kertészek Szövetségével kapcsolatfelvétel céljából - kezdi Varga Endre. - A magyar egyesület a tagvállalatai, szövetkezetei részére szervezte ezt a programot, amire nyolcvanan mentünk. Szekszárdról ketten voltunk György Zoltán kollégámmal, aki leginkább a kertművelő gépeket nézte szakmai szemmel. Velence, Padova, Verona, Milánó, a Garda-tó környéke felejthetetlen szép élmény. Legtöbb városban, a történelmi múlt emlékeivel ismerkedtünk. Torinóban láttunk egy európai szintű nemzetközi virágkötészeti versenyt, ahol a szocialista országok közül, sajnos senki nem volt jelen. Csodálatos látvány volt, a hatalmas színházteremben kellett végrehajtani a 20 perces szabadon választott és az 50 perces kötelező feladatot. Ennél a virágot becsomagolva kapták a versenyzők és ezekből kellett komponálni. A veronai függőkertek is hasonló élményt jelentettek.- Az út során nyilván volt olyan pillanat, amikor azt mondta: na ezt otthon, Szekszárdon is meg lehetne csinálni.- Igen. A fából készült virágtartó edényekre gondolok, ami talán időállóbb, mint a műkő. Aztán az ugyancsak fából készült, kandelábereken elhelyezett virágtartókra, amelyekből a futónövények csüngenek le. Ezeket olyan magasságban helyezték el, hogy kevésbé rongálhatók, gondozásukhoz eszközökre van szükség: létrára, kisebb daruskocsira. Vagy említhetem, a pihenőpadokkal egybeépített virágedényeket, szintén fából.- Az, hogy valaki virágot helyez olyan területre, ahol másoknak is örömet szerez vele, már sokat tett a környezetért. A gond akkor kezdődik, amikor ennek a védelmére kell intézkedéseket tenni. Olaszországban milyen tapasztalatokat szerzett e téren?- Október 5-16-ig voltunk ott. Az őszi betakarítás, szüret időszaka. Mezőgazdasági területek mellett is elhaladtunk. Frissen vágott tarlók szélén, de sehol nem láttunk égetést. Kukorica-, szója-, rizsültetvények letakarítva. Körbálázó gépekkel gyűjtötték a levágott szárakat, vagy apróra darálva, nyomban beszántották. Végig a Pó völgyén. Aztán az ipartelepek zöldfelület-gazdálkodása külön fejezetet érdemelne. Csak annyit jegyzek meg, hogy Torinót nagyon szemetes városnak láttam, de egy- egy gyár környezete inkább emlékeztetett botanikuskertre. Más városokban nem találkoztunk például letaposott füves területekkel. No, de nem akarok külföldi országokkal példálózni. A svéd, NSZK, osztrák parkok idealizálása helyett elég, ha egy- egy hazai nagyvárosunkba, Kecskemétre, Zalaegerszegre, Pécsre elmegyünk. Tanulhatunk tőlük!- Például mit?- Tervszerűséget. Ami engem gyakran idegesít: miért nem lehet megoldani, hogy az új lakótelepek átadásával együtt, a parkok is megépüljenek. Szekszárdon maradva, tudom, hogy készültek tervek, de nem valósultak meg. Ez nem pénzkérdés, csak hivatkozás. Nem elég a jó szándék, hogy kimondom, adok ennek és ennek a lakótelepnek növényt, virágot, fát, cserjét és ültessék, gondozzák társadalmi munkában. Vállalkozó is akad, de ebben a tervező már nincs jelen. így aztán olyan növények kerülnek egymás mellé, amilyenek természetüknél fogva ellenségnek is tekinthetők. Nem egységesek a parkok, koncepció nélküliek. A városi tanács évente 6 millió forintot költ a parkfenntartásra. Ebben nem szerepel a társadalmi munkához biztosított anyagok összege. Komoly tétel és akkor nem szóltam arról a folyamatos pótlásról, amit a barbarizmus miatt kell végeznünk. A megrongált, széttört padokra, virágedényekre gondolok. Aztán az agyonfertőzött homokozókra, a fák állapotára... nem folytatom.- Mint kertész miben látja a fő okot?- Nincsenek képzett szakemberek például azoknak a fáknak a megnyesésére, amelyeket a légvezetékek érintése miatt kell csonkolni. Ez egy nagyon egyszerű dolognak látszik, de mégis fontos volna. Aztán úgy gondolom, hogy az, aki naponta kétszer, háromszor ingázóként vonul át a városon, nem érezheti sajátjának ezt a területet. Ez viszont nem jelentheti azt, hogy a buszpályaudvaron, a vasútállomáson, vagy más parkolóban ne jusson eszébe, hogy a papírzsebkendőt, a cigarettacsikket, a sörösüveget, a tejeszacskót nem a megfelelő helyre dobta... DECSI KISS JÁNOS Van-e a szed történelmi tudatuk címben feltett kérdés nem egészen így hangzott és hangzik él, bár tagadhatatlanul ez a lényege. Gyáni Gábor jeles könyvében azt mondja a cselédségről: „Úgyszólván saját történelemmel sem rendelkezett, amennyiben a sorsát és állapotát meghatározó történetet kívüle és fölötte mások csinálták.” Más oldalról Udvarhelyi András a Népszava 1988. augusztus 31-i számában a hidjai kastély, kápolna és temető romjait jogos szomorúsággal szemlélvén azt állapítja meg: „A szedresiek nem törődnek múltjukkal.” Azt még gyakrabban hallani, hogy a cselédségnek nincs történelmi tudata, hanem csak cselédtudata, ami alig burkolt formában valami alacsonyabbrendűt és elfelejtendőt jelent. Vajon így van-e ez Szedres esetében is? Azt hiszem, ha erre a kérdésre meg tudjuk adni a választ, önismeretünk gazdagodik s a történelemben kerül helyre egy - még ma is lenézett, de kellőképpen semmiképpen nem értékelt - társadalmi réteg. Minek tagadnánk, hogy léteznek olyanok, akik kifosztják egy család megszentelt kápolnáját, sírboltját? Az is egyértelmű, hogy mindenki jobban örülne egy jól karbantartott kastélynak, mint romjának. De vajon abból, hogy mindkettővel Szedres „dicsekedhet”, szabad-e levonni azt a következtetést, hogy ez arra bizonyíték: az itteniek nem becsülik múltjukat? A nagycenki Széchenyi-kápolnát és sírboltot nem fosztogatták-e, nem törték-e a halott ujjcsontját a gyűrűért? Jó, jó, dehát ez'a vidék - mondhatná valaki. Ez igaz, de arra vajon nem egy egész ország keze rándult-e ökölbe, amikor kifosztották és meggyalázták a Batthyány-emléket Magyarország fővárosában, Budapesten?! Ugyanitt nem áll-e romban a második világháború óta például a miniszterelnöki palota, nem szisztematikusan rabolják-e az elhagyott zsidótemetőket? Dehogynem. Jut-e eszébe mégis valakinek azt mondani, hogy a budapestiek nem becsülik a múltjukat? No, csak azt merné megtenni? Arra is kiváncsi lennék, hogy vajon tudnak-e annyit a széles körű történelmi ismeretekkel bíró fővárosiak, mondjuk Podmaniczky Frigyesről, mint a szedresiek Bezerédj Istvánról?! Ha egyszer így kezdenénk vizsgálódni és nem kijelentenénk dolgokat, vagy vélt tényeket, azt hiszem, aligha a szedresiek húznák a rövidebbet. Induljunk el azonban a helybeliek történelmi tudatának vizsgálatában a legrégibb rétegektől, vagyis az alapító életének utolsó éveitől. A polgári forradalom és szabadságharc időszakáról Bezerédj életrajzírói azt jegyzik meg: „Akadt egy-két szájas 1848- ban a szabadságtól megittasult felesek közt is.” Ezzel részükről ez az időszak le van zárva, vagyis: Szedres ezen a téren, a forradalom melletti kiállásban nem igen dicsekedhet. Ha feltételeznénk, hogy így van, akkor sem sokat vethetnénk a szemükre, hiszen községi, közösségi életük mindössze néhány évre terjedt még ekkor. Ennek ellenére nem így volt, s ezt a tényt adatokkal is bizonyíthatjuk. A kezemben van „öreg Grábics Márton” számadó juhász Naplója, amelyben 1837-től kezdve minden fontos gazdasági és családi adatot megörökített, a maga szűkszavúságával. A számadó juhász megbízatása - tudják ezt jól a pusztaiak - igazán felelős állás, s valósággal a fejével játszik az, aki a belé vetett bizalmat meghazudtolja. Bezerédj István, tudjuk a történelemből, ekkoriban nem volt Szedresen, még a megyében sem, országos ügyekben járt és követte a forradalmi kormányt. A számadó juhász kötelessége ez idő alatt, hogy megőrizze a rábízott nyájat, ő azonban előbb 1848 októberében, majd 1849-ben a honvédek számára levágatott szép számmal. Az is jól követhető, hogy az ozorai győzelem idején még félve tette ezt: 427 birkáról írja, hogy „dögbe ment”, holott azoknak az állatoknak a húsa nyilvánvalóan „némi kerülővel” jutott az anyaföldbe. A következő évben már erre a valódi juhászfurfangra sincs szükség, hogy a feljegyzések közé kerüljön a katonáknak adott juhok száma. Ez azt is igazolja, hogy Bezerédj nem neheztelt meg öreg Grábics Mártonra és - amint ezt a Napló is mutatja - tovább is alkalmazta. Ezt persze nevezhetjük a nemzetnek adott anyagi segítségnek, de vajon voltak-e Szedresnek ’48-as honvédéi? Ezen a téren sincs mit szégyenkeznie a községnek, sőt azt mondhatjuk, hogy az adatok szerint, ha akarna, még dicsekedhetne is! Igaz, az adatokról némi kerülővel lehet csak tudomást szerezni, de tény, hogy 1850-ben, nem egészen fél év alatt 14 szedresi legényt fogtak el és soroztak be részben az egykori honvédek közül, s emellett még Apátipusztáról is egyet. A több mint tízezer lakosú Szekszárdról legföljebb 150-200-ra tehetjük a szabadságharcban fegyverrel résztvevők számát, a talán 500-600 lakosú községből - a fenti adatokból következtetve - legalább 30-40 ifjú egyenesítette ki a kaszát. Ha ezt arányaiban vizsgáljuk, nem kell külön bizonygatnunk, hogy tettekben milyen mértékben voltak hazafiak a szedresiek. A történelmi tudatnak azonban vannak sajátosan előbukkanó mélyrétegei is, amelyekben a zsellérek és cselédek utódai őrzik még az elődök hagyományait. A földművelő szegénység számára a betyár alakjában összegződik az értük harcoló történelmi alak, s ennek nyomait még Jankovicsné Kuti Mária is meglelte. Amikor Szedres helyneveit gyűjtötte össze 1962-ben, Tabak Julis néni elmondja neki, hogy „Bezerédj István szabadságharcos volt, nagyon pártolta a szegényeket, aztán bujdosott, először meszes kocsin, azután szénás kocsin. Az osztrákok meg- szurkálták a szénát. Van egy mondás is a bujdosá- sáról: Meggyütt már a hideg ősz, / Bezerédj krumplicsősz: így beszélték a szegények. Mikor később kegyelmet kapott és Pestre akart menni, Pakson kellett neki jelentkezni.” Kell-e ennél fényesebb bizonyíték az élő történelmi tudatra? Megható, ahogy a szegényséi és szer kedves« bújtatja, szik, an havi kul tudták, magyar akiről a: ment), c ennél m Valah selyemt rédj Istv Pálnak I ta 1962 lyemgul tes, hog ba jutás község helyére zetest. / ges tört érdeme Sok s történei még, en és gazd történeli is, amel jegyzők kettő ar nagyon amelyet lyesirás Készült 13-án. v tak és e évben B címen I« területül került 9! hogy a: leadása miféle n emberei elfogadt fogadni, kedési I lakáshijt kénteler meg is I álltak, m dijat köv emberei részletre mikor Iá megindi Ház a hegyen Támaszték nélkül nem megy a járás Az évek múlásával az emberek nem is annyira az öregség közeledtétől félnek, mint inkább attól, ami azzal gyakran együtt jár, a szellemi és fizikai teljesítőképesség csökkenésétől. Régen az idős embereket csodálták élettapasztalatuk és bölcsességük miatt, fontos döntéseknél kikérték a véleményüket. Ma sokszor az öregeknek fel kell készülniük az elutasításra, és arra, hogy ha kell, egyedül oldják meg életük alkonyán felmerülő problémáikat. * A meredek kaptatón présházak váltakoznak lakóházakkal. Az utat dió-, akácfák, orgonabokrok szegélyezik. Csend van a szakályi szőlőhegyen, a traktor pö- fögése, az autók tülekedő lármája szür- ten, messziről ér ide. A távolban lenn, megcsillan a Kapos vize. A betonút az utolsó ház telekhatáránál véget ér. Vörösbarnára festett kis ház a Bem utca 533. A repedezett oromfalon az 1964-es évszám áll, az utolsó száma fordítva. Látszik, hogy aki odafestette, jobban értett a kőművesmunkához, mint a matematikához. A ház betonozott tornácán zöld színű oszlopok. Az udvaron az árnyékban idősnek látszó, rokkant asszony üldögél. Mögötte két láncra vert kuvasz acsarko- dik.- Itt ülök, várom, hogy jöjjön az orvos. Hetente egyszer feljön, injekciókat kapok - mondja az 51 éves Eberling Lász- lóné. - Egész éjjel nem aludtam, úgy hasogatott a combomban a szög. Elestem a tavasszal. Eltörött a lábam, megműtötték, azóta nem vagyok rendben. Pattog, ropog, fáj, nem tudom mi van vele. Tizenharmadikán kell megint kontrollra mennem. Segítséget kérve, kapaszkodva, nagy nehezen feláll, majd az alumínium járókeretre támaszkodva bebotorkál a házba.- Mondja a doktor úr, hogy ne használjam a beteg lábamat, csak ugráljak, mint a verebek, de nem megy, a másik lábam is rossz. Erzsi néninek gyerekkorában agyhártyagyulladása volt, részlegesen lebénultak a végtagjai. így történhetett, hogy tavasszal a sima szobában, a szőnyegben megbotolva esett el olyan szerencsétlenül, hogy eltörött a combcsontja. Azóta teljesen a férjére szorul.- Megcsináltam én előtte mindent itt a ház körül, meg hátul a kertben is, de most semmit nem tudok, mindent az ember csinál - mondja. - Még szerencse, hogy főzni is tud. Csak az a baj, hogy neki is dolgozni kell, krampácsol a vasútnál. Én legfeljebb egy kicsit söprögetni tudok, mást nem. A kis tömésházat tíz éve vették hetvenezer forintért, a részleteit még ma is fizetik, Tárkányból költöztek ide.- A hegyen olcsóbb volt a ház, ki gondolta még akkor, hogy nem tudok majd feljárni! Itt van ugyan ez a tolókocsi, de nem motoros - mutat a konyha linóleumán álló terebélyes járgányra. - Kényelmes, jó benne ülni, nem nyomja a csontomat. Lemenni még le tudok vele a faluba, de fölfelé már nem. Az uram szokott nagy nehezen feltolni. Olyan mérges vagyok, hogy ilyen fönn van ez a ház, el kellene adni, mondtam már az embernek! - legyint. Rossz a betegnek, de nem lehet könnyű a férjének sem. Most táppénzre vették, hogy ápolja a feleségét, de előbb- utóbb vissza kell mennie dolgozni, és amellett el kell látnia a beteg asszonyt, a háztartást, a kertet, az állatokat.- Tiszta egy gaz volt itt minden, mire hazajöttem a kórházból - folytatja Eberling Lászlóné. - Nem csinált a férjem semmit, azt hitte, hogy meghalok. Most a járda mellett, a cseréppel szegélyezett kis kertben a rózsa-, muskátlitövek mellett paradicsom, paprika, káposzta sorakozik. A négyszáz négyszög- öles hátsó kertben egy kis krumpli, uborka, zöldség termett, másra nem volt energia. A baromfiudvarban egy kakas, három tyúk kapirgál, a disznóól üres.- Nincs egy baromfim se - hangzik a panasz - amikor kellett volna csibéket venni, kórházban voltam. Gyerekem? Egy lányom van, de azt is minek szültem! Nem törődik velem, nem jön, pedig itt lakik a faluban. A kórházban se látogatott meg. Legalább néha jönne és kérdezné, anyukám, mit segéljek? Mondtuk mi neki, ha nem törődsz velem kislányom, bemegyünk a szociális otthonba, odaadjuk a házat is. Ömlik a panasz a most húszéves lányra, akinek egy kicsi fia van, és most várja a másodikat, veszélyeztetett terhes. Talán ezért sem tud olyan gyakran jönni, mint szeretnék, no meg belefáradhatott a sok szemrehányásba, az örökös panaszba. Mindenesetre édesanyja nála volt egy darabig, amikor a kórházból kiengedték. Aztán állítólag a vej hazaküldte őket.- Háromezer-ötszáz forint körül keres az uram a vasútnál, én 2780 forint szociális segélyt kapok a tanácstól. Kijövünk belőle, kicsit próbálunk félretenni is, kell lenni tartaléknak, ha kórházba megyek - folytatja, miközben száz helyen futó harisnyáját igazítja a lábán. - Eléldegélünk valahogy, csak ne lennénk ilyen fönn, a hegyen! Jó lenni itt, ha tudnék menni, mert a vizet is fölvezették már ide, a mi udvarunkban is benn van. Hű de drága volt, tízezer forintot kellett fizetni, de muszáj volt, mert a kutunk már eliszapolódott. Még jó, hogy részletre engedték. Olyan, mintha nyaralnánk itt, mondta a sógorom, olyan hely heg1 dók A segi rész El zsét den ■ J
