Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-22 / 253. szám
1988. október 22. iNlEPÜJSÄG 9 Bemelegítés nk össze, amikor csak akasnyok is olyan jók. Mert mi izejövünk - veti közbe Báter yik alapitó tagja az együttes- gyerekek földíszítik a kará- negajándékozzák a felnőttéig vendégül látjuk őket. Az itán a családtagok is eljön- ny órát együtt is eltöltünk, íeg milyen meglepetés volt! - iki a körből. - Egy pékség A Studeréké és a Schnetzé- Jánosné táncos. Schnetz I a zenekar dobosa. Frissen, ztak rengeteg kakaós csigát, lángost... nomsággal máskor is meg- oennünket. ne olyan rendezvényeket is reken bevételünk is lenne - i idős'ebb asszony, s itt je- g, hogy az együttes tagjainak és 70 esztendő között van. együttes vezetője indulásra táncosokat, és irány a tornai Évával megyek ki, s megtu- ő barátnőjével együtt kismá- : „ingázó táncosok”. Majd a Beke házaspárral is váltunk néhány szót, míg megszólal a gépzene.- Négy évig nem táncoltunk - mondja Beke Zoltán. - Két gyerekünk született. S míg nagyon kicsik voltak, nem jártunk el. De ha akkoriban táncot láttunk, hát elfordultunk. Mert fájt a szívünk.- Most meg a gyerekek? - folytatja a feleség -, ha zenét hallanak, nyomban jár a lábuk. Vérükben van a zene, a tánc. Közben elkezdődik a próba. A bemelegítő gyakorlatok után lekerülnek a pulóverek, és nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is szinte szállnak, repülnek. S egy pillanaton belül mindenki leáll. Az ajtó felé néznek, s máris ott terem mindenki. Megérkeztek Klemm Attiláék - kezükben mózeskosárral. Benne Balázs, aki augusztus 20-án született. Ezért „kellett” az apukának még egy nappal előbb hazajönnie, mint a többieknek. Valaki fölhajtja a takarót. Balázs lábacskája nyomban a kosár szélénél kalimpál.- Már a lába is úgy áll, mint egy igazi táncosé - állapítja meg egy fiú, és finoman megérinti az egyik kis „tappancsot”. V. HORVÁTH Fotó: S. M. )k, otthon megtermelek, de iber szégyell kérni... - a halk íny, Bankó Béláné lehajtja fe- iba mélyed. d, csak, hogy kértél segélyt, adtak! - biztatják a többiek, őst talán kapunk valamit - mdesen szabadkozva, tiből élünk meg? - veszi át a írsa, a temperamentumos in. < a mamához, hogy vágj egy :sát... A kukorica sem olcsó, aaromfit. Spórolni a hasamon lem látják, hogy mit eszem, tiltakoznak a kolléganők, hi- vékony, törékeny. Nem lepö- hogy a bolt kínálatára nem iák, a legtöbben önellátásra íek be vidéken, pvető dolgokat megvesszük üzletházat meg most alakit- k mennénk máshova vásárol- it elkölteni... - nemcsak a ma- idottak vélekednek így. ken nem válogatnak az em- ■szben, vagy az Orion mellékhelyezkedhetnek el, ha nem gázni. Féltik is a munkájukat ok, még ha a fél nyolctól né- íűszakért oly kevés is a fizet•i fel, hogy naponta mennyit Tizennégy óra biztosan meg- I is, este is ott a jószág, a föld... állás. * itlan, de egyre nyomasztób- Ihető súly tehát a családokat állam egészen kismértékben ni rajta. Elképesztően kevés - ; költségvetéséhez mért - a yezés lehetősége, kistelepü- esetben néhány százezer fo- ányosan a városokban sem szeres segélyre szorulók forint között kapnak általában, i segélyek sem igen haladják meg ezt az összeget. Ami feltűnő, a korábban veszélyeztetett, hátrányos helyzetű embereken kívül egyre többen fordulnak a gyámhatósághoz kis jövedelműek. Szétaprózódik tehát az összeg, a mindig növekvő lyukat igyekeznek a köz- igazgatás emberei betölteni. Éppen azért tehát a szélmalomharc, mert ezt az ellen- súlyozást, felzárkóztatást nem segélyezéssel, az emberek számára ily megalázó módon kellene megvalósítani. Mondják a szakemberek: kényszerpálya. De egyre többen kérdezik kétségbeesve, hogy hol a vége... * „Általánosan elfogadott módon, szűkösségként értelmezve, a szegénység az egész középkorban állandó volt. Soha senki nem gondolt megszüntetésére... egészen addig, amíg nem jelenik meg a reneszánsz és a reformáció kortársainál a szégyenérzet az emberhez méltatlan helyzetek láttán.” (M. Mollat) TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Sári Ferencné (balról): „A tamási üzemben valamivel többet kapnék, de nem ér annyit az eljárás...” Iszonyatos fájdalmat érez az öregasszony a szíve táján. Megpróbál fölülni az ágyban. Talán néhány korty vizet kéne inni. No, és a gyógyszer... De csak rosszabb. Fáj rettenetesen. Szinte mindene. Tudja ő, hogy nagyon magas a vérnyomása, hogy cukorbetegsége súlyos... De mostez egészen más. Telefonálni kellene. Mert a szomszédok, akiknek olykor át szokott kopogtatni a falon, elutaztak. Persze, hiszen szombat van. És a legszörnyűbb, hogy mégcsak hajnal. Nagy nehezen feltápászkodik. Elaraszol a telefonig. Nézi a falon levő táblázatot. Telefonszámok hatalmas betűkkel. Igen, megvan. A Sík Erzsi száma. Neki kell szólni. Távoli rokon is, orvos is a megyei kórházban, és szívén viseli az idős emberek sorsát. Gonddal próbál tárcsázni, mert érzi, ha elvéti, akkor nagy baj lehet. Csörög is a 12-151. Valahol a városban egy asz- szony riad rá. A vonal túlsó részéből érthetetlen szavak, halk motyogás hallik. Hiába kérdez rá, hogy kivel beszél, a vonal megszakad. A fájdalom erősödik. Meg kell próbálni mégegyszer. És ujját sorra helyezi a számok fölé. Ismét az idegen asszony veszi föl a kagylót. A néni mond valamit. Talán azt, hogy Tartsay 138. Mivel az ismeretlenék is azon a környéken laknak, „Sík Erzsi, segíts!” tudják, hogy ilyen házszám nincs. De a vonal megszakad. Erre már ideges az asszony, mert érzi, hogy-valami baj van. Valakinek szüksége van valakire. De mit tegyen? Nem tudja, fogalma sincs, hogy kinek! És szerencsére megint megszólal a telefon. Ugyanaz az elgyötört hang próbál eljutni a vonal másik végére. Oda, ahol Fekete Lászlóné tartja a kagylót. Nyomban kérdez, hogy kit keres a néni, és hogy mi a baj? Hol lakik? A válasz nagyrészt érthetetlen, csak annyi hallik pontosan, hogy „Sík Erzsi, segits!” Fekete Lászlónénak nyomban beugrik, hogy a doktornőről van szó. Hívja menten a lakást. Megtudja, hogy az adjunktusnő a kórházban ügyel. Telefonál a mentőknek, és telefonál „Sik Erzsinek”, aki az öregasszony egyetlen reménye lehet, s akinek a telefonszáma csupán eggyel több, mint az övé. A mentők nyomban kimennek. Az ösz- szeroskadt öregasszonyt elviszik. A lakás ajtaját gonddal bezárják. A kórházban az orvosok, ápolónők is megtesznek mindent. A néni életben van. Mi több, már otthon. Állapota nem a legjobb. De él. Dr. Sik Erzsébet azt mondja, hogy a néni pánikba esett, mert egyedül volt, amikor a rosszullét - érgörcs - érte. És neki ezért nem jár köszönet, mi több, az ő részérőL.na de azért nem így van. „Legfeljebb jó, hogy az én nevem jutott az eszébe, s Fekete Lászlóné pedig tudott rólam. S hogy ő mit tett? Arra nincsen szó. Legalábbis nem próbálom megfogalmazni!” Fekete Lászlóné a Tolna Megyei Tervező Vállalat munkaügyise. Telefonon beszélünk néhány szót. Csak azt mondja, borzasztó volt érezni, hogy valaki kínlódik, már beszélni sem tud... ő pedig igy segíteni nem tud. „De kár is beszélni erről. Amit tettem, bárki megtette volna. Az viszont nagyon jól esett, hogy még aznap este megkeresett Sík doktornő... és köszönetét mondott. Attól persze zavarban voltam.” Tehát nem történt semmi? Mindenki azt tette, ami egy jóérzésű ember kötelessége? Ezt mérni, bemérni lehetetlen, és talán nincs is értelme. A fontos az,-hogy a néni él. Hogy otthon van... V. HORVÁTH MÁRIA Szenvedélye: a ló „De jól is mutattál a lovon, papa!" Kihalt a falu, üresek a házak a nyarat idéző, meleg őszi délelőtt Regölyben, a Pille-hegyen felfelé baktatva, a nyitva hagyott kapukon beköszönve, csak a megkötött kutyák acsarkodnak, a háziak sehol. Portáról portára járunk, míg végre valahol válaszolnak.- Mindenki a szőlőben, meg a földeken van ilyenkor, igyekszünk amíg kitart ez a jó idő - mondja az Árpád utcában véletlenül otthon lelt gazda, Szintai János.- Ha egy kicsivel később jönnek, akkor bennünket sem találnak itthon, megyünk ki a Csendes-völgybe, le kell muszkolni a kádon a szőlőt. Miközben beszél, jár a keze, szerszámozza a tizenkét éves lovat, Gabit.- Heréit, Zombáról, a téesztől vettük, jó nyugodt állat, - simítja végig az állat nyakát, teszi rá a zablát. - Nekünk ez a ló sokat jelent, elvisz minket a szőlőbe. Dolgozgatunk, amikor elfáradtunk, felülünk a kocsira, aztán hazahoz. Akkor fogunk be, amikor kell menni egy kis zöldért, tápért. A negyvenes-ötvenes években Regölyben még minden háznál több ló is volt. Állatszeretö, lónevelő nép volt az itteni, akinek csak egy lova volt, az szegénynek számított. Házak istálló, pajta nélkül nem épültek. Itt is a fehér-zöldre festett, oszlopos-tornácos, hosszú ház végében tágas, nagy istálló.- Madocsai parasztgyerek voltam, - fűzi tovább a szót csendesen a gazda -, onnan vonultam be katonának a Bajai Magyar Királyi Állami Méntelepre. A ló volt mindig a szenvedélyem. 1944- ben áthelyeztek Regölybe, aztán ide nősültem.- De jól is mutatott lovon a papa, - sóhajt a régmúlton elmerengve a felesége, Gizi néni. - De mióta nyugdíjba ment, nem ült lóra, csak kocsizik.- Oda vannak a térdeim, megfáztak még fiatalkoromban, - mondja mintegy magyarázatképpen felesége szavaira a 71 évesen is inkább fekete mint ősz hajú egykori lovas. - Gyolcsgatyája volt csak a katonának akkor, meg posztónadrágja, úgy ültünk a lovon a legnagyobb télben is. Itt, ebben az istállóban is abban az időben előbb két ló állt, majd később hat Nem lehetett akkor lovat eladni, szervezték már a téeszt, az emberek vártak, nem tudták, mi lesz. Amikor aztán megalakult a közös gazdaság, a belépők vitték az állatokat. Mivel a téeszben nem volt elég hely, kiadták olyan házakhoz, ahol nagy istállók voltak.- Énnékem is itthon volt a munkahelyem - mondja megigazítva kék kötényét a gazda. - Mindig volt itt három mén, azokat neveltem, tanítottam be. A gazdaság idehordta az abrakot, szénáért én mentem Ürgevárra. Nálunk ugyanis csak az apósom volttéesztag, én az állami gazdaságnál dolgoztam.- Nem volt az én párom a 31 év alatt egy napot sem táppénzen. Olyan becsületesen dolgozott, hogy mondtam is neki, hogy ez már hülyeség és nem tisztesség - neveti el magát Gizi néni. - Nem volt neki soha más gondolata, csak mindig az állatok, meg az állatok.- A baj csak az, hogy a téeszben is lassan kikoptak a lovak, kiszorították őket a gépek - kesereg János bácsi. - Itt a faluban nincs is ménes, átvitték Szakályba. - Közben vezeti a heréltet a nemrég vásárolt gumikerekű kocsihoz, amit ők maguk is rendben tudnak tartani, mert nincs már bognár a faluban.- Nemcsak bognár, kovács sincs már - legyint lemondóan. - Most is mondtam a fiamnak, vegyen már egy patacsípőfogót, mert mi körmöljük a lovat, nincs aki megpatkolná. Pedig lehet, hogy megélne itt egy kovács, mert amióta ilyen drága lett a fuvar, megint egyre többen tartanak lovat a faluban. Mert ugye az istállók még állnak, beltelek is van, jó nagy, megterem a takarmány. Meg aztán tudja, a parasztember úgy van ezzel, hogy az állatot szereti, nem tud meglenni nélküle. Hogy megéri-e? Hát a saját munkánkat nem számoljuk, a kukorica, a lóhere megterem, szénát meg elmegyünk gyűjteni.- Nekünk már marad ez a heréit, - simogatja meg a ló fejét, pedig kancát érdemesebb tartani, mert ha csikaja lesz, meghozza az árát. Elkérnek ma egy jó lóért 60-70 ezer forintot, de egy csikó is megér 30 ezret. De aztán van is ám velük baj, vesződség, nagyon elevenek. Volt nekünk három szép diófánk itt hátul, - mutat a disznóól és a tyúkól előtti részre. - Hogy aztán csikója lett a kancánknak, kiengedtük, járnia kell a fiatal állatnak, hogy fejlődjön a csontja. Ugrándozott össze-vissza, játékos volt, lerágta a diófák kérgét, kiszáradt mind. Most már úgy vagyunk, hogy csikóval nem vesződünk, megöregedtünk, lassan lejár a mi időnk. F. KOVÁTS ÉVA FOTÓ: SÖRÖS A gazda és a heréit
