Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-24 / 229. szám
10 NÉPÚJSÁG 1988. szeptember 24. Gottfried Benjamin Haneke A magyar bor dicsérete Frankhon borát a hír csak hadd repítse égnek; A taljánt és spanyolt dicsérhetik nekem, S a perzsa fürt levét sirászi szüreten; Nedűjét zengem én a magyar venyigének. Kik móddal élvezik, azok sokáig élnek, Istent nem frissít így a nektár cseppje sem; A Mosel - s Rajna-part ily bort nem érlelt még meg; A vén Dunát ezért áldottnak hirdetem. Mondják: emberben az arany fakaszt erőt; Bizony, legjobbak ám a vert magyar dukátok. A hegy merő arany, s arany rögön kinőtt Nedűje oly nemes, milyet seholse láttok; S már szinte azt hiszem: a kánai ara Menyegzőjén magyar volt Jézusunk bora. Békés István fordítása Szellemi borkorcsolya Sokan és sokat töprengnek manapság azon, hogy vajon miért nem fogy a bor, s persze, ahogy ilyenkor már lenni szokott: különösen a magyar bort viseli meg a piaci kereslet apadása. Aki idáig jut írásomban, alighanem kételkedik abban, hogy valóban a címben megjelöltekről lesz-e szó, hiszen ugyan milyen összefüggés lehet egy prózai, kereskedelmi téma és a szellem magaslatai között? A kapcsolat e kétkedés ellenére is létezik, sőt azt mondhatnám, a maga természetességében kínálja önmagát továbbgondolásra, elmélkedésre. Ha végigtekintünk a szekszárdi bor történetén, számos fényes adattal igazolhatjuk, hogy a múltban megannyi alkotó töltötte poharába, kezdve az írói vénájú református prédikátorokon, végezve Babits Mihályon. Legtöbbjük nem volt igazán borissza, s nem úgy kerülte el „a szürkék hegedőse” titulust, hogy „korcsma gőze" fűtötte, de azért szívesen kortyoltak néha szőlőt dajkáló dombjaink tűzborából. S talán itt az első pont, ahol érdemes megáll- nunk egy pillanatra: kortyoltak és nem ittak, vagyis emberi módon, kulturáltan fogyasztották azt az italt, amelyben hosszú évszázadok bölcsessége rejtezett. Manapság - tisztelet a kevesbe- dő kivételnek! - a többség azért iszik, hogy meglátsszék rajta. Kétségtelen, hogy a különböző szeszeknek az ősidők óta van egy ilyen funkciója is, szolgálnak búfelejtőül, a vidámltás kellékeként, s a fogyasztó nem sajnálja a rávalót az eljövendő rózsaszín ködért. Ebből azonban az következik, hogy a legerősebb ital hat legjobban, a cukorból és némi gyümölcshulladékból erjesztett és titkon főzött pálinka nem hazudik. Nem hazudik, az igaz, mert fejbevág, elszédít, feledtet és további feledtetés- re ösztönöz. (Van persze, akinek célszerű is önmagát elfelejtenie...) Vajon miért nem vágytak erre régi borivó eleink? Vajon miért nem ivott ádámcsutkáig Garay, Babits, miért csettin- tett és nem magába döntött Liszt Ferenc? Talán azért, mert önmagát és a jó bort egyszerre akarta megbecsülni, megtisztelni azzal, hogy nem gallér mögé hajította, hanem ajkán, nyelvén, ínyén forgatta, egyszóval élvezte. Ebben pedig van valami igazi művészet, magába olvasztja az emberi szellem fennkölt lelkesedését és hozzájárul ahhoz, hogy közelebb jusson önmagához. Mert az igazi borivó nem elfelejti saját énjét s a környező világot, hanem lefejti róla a fölösleges visszafogottság béklyóit, megszabadítja a hétköznapok robotos szürkeségétől. Ehhez azonban ismét több minden kell. Először is az igazi borkedvelő sohasem iszik egyedül, hanem csak baráti társaságban, olyan emberek között, akivel szívesen osztja meg örömét, bánatát, s ami a legfontosabb: a gondolatait. Hiábavaló lenne arról elmélkednünk, hogy mostanában milyen kevés ilyen társaság ül asztal mellé, mennyire szerény azoknak a száma, akikkel fesztelenül, szívesen és értelmesen lehet gondolatot cserélni. A másik, ami elengedhetetlen kelléke ezeknek a társalgásoknak, az a meghitt hely, ahol nem befolyásol a b...meg kötőszóval beszélgető szomszédos asztaltársaság, az önmagával kezdeni nem tudó ivási düh. A harmadik tényező, az alkalmak száma, részben sok, részben pedig egyszerűen megszűnt. Sok, mert a szolid szomjoltástól a névnapokig tiltott-titkos ünnepléséig terjed, megszűnt, mert mindenki siet: nem ér rá gondolatait kifejteni, megvitatni, meggyőzni és - meggyőzetni. Nem kis részben ez az oka annak, hogy a magyar vitakultúra valahol a neandervölgyi ember szintje körül mozog, s egyenlőre még nem jutott el oda, amikor meghallgatja a másik véleményét, megérti, méltányolja - lebunkózás helyett... Nem lesz egyszerű ezt a folyamatot visszafordítani, s nem lehet közömbös mégsem, ha mindannyiunkról van szó. „Visszafordítani”, mondom, mert valaha létezett, de most egészen más irányba fejlődik, azaz dehogyis fejlődik: aljasul. Egyelőre csak hinni lehet abban, hogy egyszer majd megtaláljuk önmagunkat, leülünk egy baráti társaságban és egymásra köszöntve ízlelgetjük a bársonyos vörösbort. Még ezer szerencse, hogy ez a kellék, a kiváló, harmóniát rejtő és szellemet vidító bor évről évre megterem... Dr. Töttős Gábor Vendégasztal Lassan hagyománnyá válik, hogy a Művészetek Házában évről évre Őszi pincézés címmel rendeznek egy estet, amelyen afféle „irodalmi borozgatás” várja a hallgatóságot. Idén is - akárcsak az elmúlt esztendőben - a múlt és jelen találkozott a szekszárdi szőlő és bor ürügyén. A műveikkel vagy személyükben jelen lévő alkotók egy része aligha szorult bemutatásra, hiszen Garay, Babits, Liszt és sokan mások összefonódtak városunk nevével. Ha némi magyarázatot mégis igényel e két oldal, annak az az oka, hogy néhány alkotás, esetleg szerzőjük csak a maga korában mondható ismertnek, s ma már kevesen tudják róluk, hogyan illenek összeállításunkba. A XVIII. századi sziléziai költő, Hancke lelkesedése a magyar borért, bizony, ma is elkelne néha, de talán nem ártana a költészetért való rajongás sem, amit Kenézy Csatár verséből érezhetünk. Kenézy hajdan Szekszárdon volt hivatalnok, műveit nem kis részben is itt alkotta, s városunk nevének mai írásmódját is ő szorgalmazta a múlt század nyolcvanas éveiben. Ugyancsak itt volt a pénzügyi számvevőség apáti születésű munkatársa Nyáry Andor, egészen addig, míg az aktákat föl nem cserélte a később számos színházban előadott darabjainak kézirataival, több kötetre menő novelláival. A csutora meg a halál - talán ez is nyilvánvaló - minden bizonnyal helyi élményből táplálkozik, akárcsak Mészöly Miklós itt közölt, igen korai novellája. Ez utóbbi az általa szerkesztett Tolnamegyei Kis Újság 1947. május 17-én Irodalom Művészet Sport című mellékletében jelent meg, s talán itt használta először dr. Molnár Miklós a Mészöly írói nevet. Akárcsak ő, Czakó Gábor és Baka István sem szorul bemutatásra, hiszen, aki régi vagy újabb müveiket ismeri és szereti, tudja, hogy nélkülük a magyar irodalom lenne szegényebb, de velük mi szekszárdiak is gazdagabbnak érezzük magunkat... t g. Kam aszok Vacsora óta ültek együtt s ittak, vitáztak, lódítottak, az élményeknek és a megszerezni vélt életbölcsességnek olyan színes ostorát pattintgatva egymás előtt, amely egymagában is elegendő lett volna, hogy megbokrosodjanak. Arcuk vörösre dagadt, az erek férfias dudorodás- sal lüktettek homlokukon a féktelen énekléstől. Éjfél lehetett már, mikorra hangjuk lassan elfáradt s csak néha, vakkantásszerűen nevetett fel egyikük- másikuk az agyonöntözött asztal mellett. A hirtelen támadt csendben percekig gyanakvóan meredtek egymásra, mint a cinkosok, akik egymást leplezik le. Bizonyos ingerültséggel voltak kénytelenek megállapítani, hogy csak a dühnek s a szégyenkezésnek homályos indulatszövevénye mögül tűrik el egymás mustráló tekintetét. De nem szóltak. Messziről éles fejhangon kutyaugatás hallatszott, az el- gajdolt nóták idegenül, céljukat vesztetten visszhangzottak a boltíves falak közt. Nem sokkal később Orova minden átmenet nélkül hirtelen felállt s ütemesen csuklani kezdett: ádámcsutkája, mint kakukk az órában, ki-be járt. Igyekezett ugyan mutatványnak megjátszani a fé- kezhetetlen kényszert, de nem sok sikerrel, mert egész testén görcsös rángatózás vett erőt. A szemek viszont egyszeribe összevillantak körülötte. Társai viharos röhögéssel ugráltak fel az asztal mellől s körülállva az áldozatot, kajánul, mintha nagyon jónak, nagyon egészségesnek találnák az ingyenes közjátékot, össze-vissza kezdtek kiabálni:- Ez jó volt! - bírod még? - no még egy! - no most! Orovának közben a könnyei csurogtak. Sokért nem adta volna, ha oda tudja vágni, hogy na, ugye nem rossz? - de nem tudta, szavainak értelme következetesen a torkába szorult. A többiek ezalatt sietve töltöttek és ki-kilöttyintve a bort dülöngélve, hadonázva ittak az egészségére.- Innál ha tudnál, mi? - olvadozott Kor- csay szemtelenül s aláállt a magasban imbolygó fejnek. Orova ködlő agyán most kezdett átderengeni, hogy gúnyolják, de tehetetlen volt. A hasa szúrt, arca egyre jobban sápadt. Kétségbeesetten kapálódzó karjaival rövid idő múlva szabályos rést vágott maga körül a füstben, mint egy démoni, nevetséges pörgettyű. Ekkor azonban Suhaj, aki az iménti kavargásból kivonta magát, egy sarokban álló rozoga vaskályha tetejére vonult visz- sza, ellenkezést nem tűrő testtartással lépett előre s mint a reneszánsz ostorozói feltartotta a kezét:- De urak! Azok a plátoni formák, azok a .... az mind semmi?? - Korcsay fintorogva lökte le egy székre és rámeredt.- No-no - makogta. - Tiszta homlokod már a plafont verdesi! Pattanásos arcán nyúlós cseppekben folyt le az izzadság. Suhaj anélkül, hogy megmozdult volna, elmosolyosott.- Érthetetlen vagy - mondta egy görög isten fennsőbbségével, s mint aki nem tehet mást, az asztalra borult. Erős hányingert érzett, szédült. Platon - motyogta botladozó nyelvvel s szeme könnyes lett. Az álom azonban még meg sem környékezhette, mikor a teliszájú megjegyzésekre felriadt.- No vége - már nem szól. Felnyitotta a szemét - Orova? Az. A cingár kimerültén ült vele szemben s úgy lihegett, mint egy orgonafújtató. Később savanyú képpel a fejét kezdte fájlalni és kisfiúsán felnyöszörgött. Korcsayban már bugyborékolt az epésség, de Sugár most megelőzte. Késlekedés nélkül felugrott s házigazdához illő mozdulattal, mint akinek legfőbb gondja, hogy a hangulat épségén komoly csorba ne essék, körülnézett majd kiadta a parancsot: - Gyerünk! - Erre mind kilódultak az udvarra. A mindennapos csoda egy pillanatra némává suhintotta őket. A csillagok érintésközeiben vibráltak felettük, a hold, úgy érezték, óriási jupiterlámpaként éppen őket világítja meg, elöntve békés, álomi fénnyel a roggyant tetejű házat, a limlomos udvart, mintha színpadon állnának, kissé tétován, de mégis feszülten, éhes tüdővel habzsolva a fanyar, fűszeres, tavaszi levegőt. Hirtelen kijózanodásukban azonban benne volt még a mámor könnyűsége. Felforrtak. Korcsay szürcsölve-köpve, derékig meztelen, mosta magát az esövi- zes hordóban s vízzel telt szájjal egy buta dallamot bömbölt, refrénnél kispriccelve, majd újrakezdve. Orova a gyeppel benőtt pincetetőre állt és onnét könyitett. Sugár szorosan Su- hajba karolva nagy pátosszal mutatott fel az égre.- Barátom, micsoda perspektíva! Micsoda fenség! - Suhaj váratlan visszhangra talált szerelmesként lágyult el.- Hát érzed? - kiáltotta. - Érzed, hogy mennyi szépség? Ideák! Vágyak! Érted ezt? Elhallgattak. Szemük összeakadt, kikaroltak egymásból. Sugárnak mindene fénylett, arca, szája széle, homloka, az egész teste; izzott s nem tudott elpárologni.- Hej, de nem bánnám most gyerekek! - sóhajtott fel fojtottam Villámként fordultak feléje.- Hogy? - ugrott oda Korcsay s csöpögött a víztől; akár egy faun. Suhaj úgy érezte, valami átható bolond illat terjeng körülöttük s megremegett. Sugár felmordult:- Mi az? Féltek?- Fene egy alak vagy - vigyorgott Orova s nem tudta, hogyan viselkedjen. Aztán több szó nem esett, Suhaj utolsónak maradva, mig a kulccsal vesződött, idegesen kapta fel a fejét: ismét az illatot érezte. Mintha üldöznék, ijedten futott a többi után. <> ❖ <> Kenézy Csatár AZ ÉN KÖLTŐM Mindenkinek van egy költője, A kit mások felett kegyel. Ez Vörösmartyt tartja ölbe, Annak csupán Petőfi kell, A harmadik Aranyt imádja, Ki oly szépen tud daliam... Az én költöm, no már hiába, A régi jó Csokonai. Mert a mi fő, a bort szerette, Kéjjel csavarta a csapot. Mily gyönyörűn megénekelte A csikóbőrös kulacsot, Én is, - az igazat megvallva, - Iszom a bort; ót, korait; Hát hogyne becsülném én nagyra A régi jó Csokonait? Hanem egy baj van, a mi még bánt; Hogy innom így kell, egyedül. Hej! ha megérem azt a tréfát, Hogy lelkem égbe fölkerül: Ketten iszunk. Vitéz megcsókol. S e csók igaz lesz, komái; „Szervusz! No, hörpints a kancsóból!” Majd így fogad Csokonai... Bámulom én, tagadhatatlan, A többi óriásokat, Kik szerte hintik egy-egy dalban A gyöngyöket, virágokat. Mert őket és égig röpíték A költészet sas-szárnyai, De az, kit én szerettem mindég: A régi jó Csokonai. Hát a mi legfőbb: hogy szikrázik Versében eszme, gondolat! Sokat nem teketóriázik, Betűje él a toll alatt. Mi szivét nyomja, azt kimondja Magyarán, nem kell toldani. S bár jókedvű, sosem goromba, A régi jó Csokonai. 0^0 Zichy Mihály vázlata Garay János Az obsitos című verséhez Csárdajelenet, anno 1858
