Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-24 / 229. szám
1988. szeptember 24. IMÉPÜJSAG 11 Nyáry Andor A csutora meg a halál i mese Kormos Nagy Istvánnak igen nagy tekintélye volt, nemcsak a faluban, hanem a környéken is. Fiatal korában ugyanis egy világjáró tudós szolgája volt, s amint mesélni szokta, még a Fekete-tengert is látta. Bizonyságképpen hozott is a vizéből egy literes üveggel, s ha a lányának levelet írt, abba mártogatta a tollát. Olyan fekete volt, mint a tinta. írni lehetett vele. Az emberek közelebb faraltak hozzá, s mikor látták, hogy Kormos Nagy István kérdésre vár, Péter bácsi megszólalt:- Hát ki csinálta a háborút? Kormos Nagy István a saját mellére mutatott:- Én! - mondta tompán. Az emberek összenéztek:- Te? - kérdezték csodálkozva.- Bizony, én!- Hogyan? Kormos Nagy István pipára gyújtott, hogy jobban csússzon a szó, aztán nagyon szomorú arcot vágott és beszélni kezdett:- Tizenhat évvel ezelőtt, mikor a jég a szőlőmet elverte, az egész termésem egy csutora bor volt. Búsan ballagtam hazafelé. Mondok magamban: Ezt a csutora bort nem érdemes tartogatni. Megiszom azzal, akivel először találkozom... Hát amint a hegyháton ballagok, elém toppan egy öreg ember. Aggyon Isten! - köszönt rám... Aggy Isten keenek is! - köszönök vissza. - Kicsoda kee? - Aszongya, hogy ő a Teremtő. - No, mondok, - akkor keenek nem adok a boromból, mért nem adott többet... Azzal odébb álltam. A fordulónál szembejött velem egy töröksapkás, majomforma ember. - Jó napot! - billent a sapkáján. - Keenek is! - bólintok vissza. - Kicsoda kee?... - Aszongya, hogy ő az ördög. -No - mondok - neked meg éppen nem adok a boromból, mert te vitted el a termést. Megint tovább ballagtam. Mikor befordultam az utcámba, valaki megrántotta a ködmenem sarkát: Jó napot, komám! - szólt nevetve. - Kicsoda kee - mondok neki -, hogy olyan barátságos? Aszongya, hogy ő a Halál. - No, - örültem meg - ezzel megiszom a boromat, mert a halál igazságos, egyformán mér mindenkinek. Kinyitottam a kapuajtót és bemutattam az udvarra:- Tessék, Halál úr! Bementünk a szobába, leültünk az asztal mellé, aztán iddogáltunk a csutorából.- Jó kis bor! - csettintett a halál a nyelvével.- Jó - mondok -, csak kevés... Hát a kee termése milyen volt az idén? A halál ellegyintett maga előtt:- Ne is beszéljünk róla - sóhajtotta szomorúan. - Életlen a kaszám, aztán fáradt vagyok. A világ kezdete óta nem pihentem. Rám férne már egy kis pihenés.- Hát ami azt illeti - mosolyogtam rá -, fura mestersége van keenek. Embert arat. Aztán megkérdeztem tőle, hogyan veszi ki az emberből a lelket. A halál nagyot nevetett:- Az a legkönnyebb mesterség. Belebújok az emberbe, aztán kitolom belőle a lelket, mint az asszony a tolófánkot. Nem hittem.- A kicsibe is belebújik? - kérdeztem kételkedve.- Hát persze - nevetett a halál. - Bele tudok én bújni akkora likba is, mint a babszem.- No - csóváltam meg a fejemet, - ezt már nem tudom elhinni. Hirtelen eszembe jutott valami, azzal rámutattam a csutorára:- Ha belebújik kee ebbe a csutorába, akkor elhiszem a szavát. A halál kétszer sem mondatta magának. Hirtelen megnyúlt, mint a füst, aztán belehúzódott a csutorába. A hátát nekivetette a falának. Mert nagyon fáradt volt, s mert a hátának igen jólesett a csutora hűvös fala, elszunnyadt benne. Én is elálmosodtam, bóbiskoltam egyet. Mikor felébredtem, elfeledkeztem a halálról, a csutora száját bedugtam, aztán a csutorát felakasztottam a kamrába a szegre. Mondok, szüretig úgysem lesz rá szükség. A csutora egész esztendeig lógott a szegen. A másik esztendőben azt mondja az asszony:- Hozhatna, kee, egy kis bort a pincéből. Megkívántam. Mondok:- Lehet. Hogy az asszonynak kedvibe járjak, a csutorát leakasztottam a szegről. Mikor a dugót kihúztam, hogy - mondok - megszagolom, nincs-e ecetes szaga a csutorának, hát még a lélegzetem is elállt.- A mindenségit! A halál kiugrott a csutorából, nagyot kurjantott, azzal elkezdett táncolni, mint a forgószél:- Tyuhaj! - verdeste össze a bokáját, csakúgy csattogott. - Kipihentem magamat. Most kedvemben vagyok. Lesz aratás! Lekapta a szegről a kaszámat, azzal futóra!- Megálljon, kee! - kiáltottam utána ijedten, de biz a halál elszaladt, hogy azóta sem láttam. A következő héten aztán kiütött a háború. Kormos Nagy István elhallgatott egy pillanatra, aztán az emberek felé fordult:- Hát most már elhiszik-e, keetek, hogy a háborút én csináltam? Péter bácsi elnevette magát:- Álmodtad te ezt! Kormos Nagy István szeme megvillant:- Miért? Tán nem hiszi el?- Nem ám! Mert az nem igaz!- Igaza van! - vágott rá mérgesen Kormos Nagy István. - Mert a háborút azok csinálták, akik ráértek és kipihenték magukat, mint a halál a csutorában. Mégegyszer végignézett a tömegen, aztán kemény lépésekkel elindult a falu felé. Czakó Gábor Urbanizáció iszán innen, Dunán túl, egy falunak nagyeszű tanácselnöke támadt. Ő valahogy kitudta, hogy faluját egy középkori oklevél oppidum- nak, vagyis mezővárosnak nevezte. Több se kellett neki: újra várost kell csinálni a községből! Hogy szavamat ne feledjem, a demokrácia az idő tájt hierarchikusan működött: amelyik településnek volt armálisa, az markolhatott az országos húsosfazékból, a többieknek pedig coki! A nagyeszű elnök szétnézett a községháza tornyából. Látott is három falut. „No, ezeket kell gyarmatosítani!” Szavát tett követte. Föltarisznyáit, és nekivágott a hivatalok sűrű rengetegének. Itt elintézte, hogy a tökgyár náluk nyisson magpirítót; ott, hogy a szomszédos községekben zárják be az iskolákat; amott a környék téeszeit olvasztatta be a falujabelibe. Mire kiürült a tarisznyája, addigra a szomszédos falvakban nem maradt se közigazgatás, se tanító, se orvos, se boltos, se gyerek, se pap, se pénz vízvezetékre, járdára, legföljebb szögre, deszkára - beszögelni az elhagyott házak ajtajait, ablakait. A nagyeszű szétnézett újra a községháza tornyából. A környéken már nem füstölt kémény, a szomszéd falvak ólaiban nem si- valkodtak malacok, a kerítéseken nem kukorékoltak kakasok. Tekintete ekkor saját faluja évszázados, ósdi, parasztbarokk főutcájára tévedt.- Na, ezt kell még eldózerol- tatni! Húzunk a helyébe két sor négyemeletes panelt, és megkapjuk a kutyabőrt. így volt, igaz volt, füle-farka benne volt. Bangha Ferenc rajza Baka István Vasárnap délután (részlet) Kiértek az erdőből, és szétterült előttük a városig nyújtózó, álmos rónaság, melyet bearanyozott a bágyadt októberi nap búcsúzó sugara, és ők robogtak a hervadó ligetek, tartott bokrok, díszüket hullató fák között, át az aranyos lapályon, áramló könnyűségű réten, tüskebokrokon törtek át zúgva-bőgve, mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszakad, ám egy pillanatra sem veszítették szem elől a királyi vadat, akinek hol sikerült leszöknie a kövesútról a mocsaras lapályra és zsombékról zsombékra ugrándozva messze eltávolodnia tőlük, hol ismét visszakényszerült a városba vezető útra az üldözők kíméletlen szorításában... Arcuk kipirult, izmaik megfeszültek, tekintetük megacélosodott, és mit neked másnaposság, mit neked, hogy a terepjáró akkorákat döccen, hogy a lelkűket is kirázza, hogy poshadt vizű árkokon ugratnak át, nyálkás, zöld szökőkutakat fröccsentve szét, hogy fákat törnek derékba - még a karjukat sem emelték fel, hogy arcukat a szerteröppenő gallyaktól oltalmazzák, taposs bele, ordították, ne kapj oda minden szilánkhoz, és a vadászmester úgy hajtott, mint egy gépével összeforrt sofőr-kentaur, és egyre közelebb és közelebb, mindjárt beérik, ó, ha Róth kartárs most látná az ő derék ügyintézőit, ahogy fél kézzel a puskát szorítva és csak fél kézzel kapaszkodva ott ülnek sziklaszilárdan, mintha oda lennének teremtve, aranyos vitézek, szép magyar leventék, még több gázt, te marha, mindjárt egér- utat nyer, édes istenem, csak most az egyszer segíts, nem szabad engedni, hogy megint letérjen a kövesútról, és már a város külterületén járnak, elvillan mellettük a vasgyár, cementgyár, csavargyár, s amott már a sínek, ki merte leengedni a sorompót? felnyitni azonnal! a szarvas felszökik a levegőbe, és átrepül az összetorlódott tehervagonok fölött, egy másodpercre eltűnik a mozdonyfüstben, és ekkor magasba rugaszkodik a terepjáró is, és a sorompó túloldalán ér földet, hatalmasat zökkenve, de semmit sem vesztve lendületéből, nem történt bajuk? fordul hátra a vadászmester, ne merj fékezni, csak előre, de piros vér folyt a mentére, ne bánd, csak az orrom vére, tovább, tovább, ki kell fárasztani, és száguldanak át a gazos réten, majd a házak között cikcakkban, és ablakok nyílnak, mindenki minket bámul, sebaj, majd holnap jelentést írunk, minket arra neveltek, hogy sohasem szabad megtorpannunk, a nehézségek arra valók, hogy leküzdjük őket, most visszafordult, vissza az üres telekre, mit keres itt ez a céllövölde? ki adott engedélyt? de végre felbukott, fékezz, te barom, máris túlfutottunk... Leugrottak a dzsipről, és rohantak a céllövölde romjai közé gabalyodott szarvasbika felé, és akkor a vad, utolsó erejét összeszedve, kiszabadította magát, és szembefordult üldözőivel. Egyszerre dördült el a két fegyver, és mindkét golyó a szarvas homlokába fúródott... Két óra múlva, amikor a tetem már a trófeától megfosztva, lenyúzva és szétdarabolva hevert előttük, doktor Magyary fölegyenesedett, és a pillanat ihletétől megszállva körbemutatott véres jobbjával:- Ezen a helyen fogjuk felépíteni a vadásztársaság új székházát. * A fiú belépett a vendéglőbe, és körülnézett. A céllövöldéi kalandtól felzaklatva már órák óta járkált a város utcáin, közben a mozi előtt is ácsorgott egy ideig, de a lányt nem látta. Már esteledett, de még nem volt kedve hazamenni. A céllövöldében hagyott három forinton kívül volt még egy ötvenese, és most elhatározta, hogy kipróbálja, kiszol- gálják-e szeszes itallal. A terem homályos volt, csak egyetlen asztalnál ültek: három középkorú férfi és a pincér, akit bevontak a délutáni sportközvetítésről folytatott vitájukba; a fiú így észrevétlenül leülhetett a sarokba, a falnak háttal, úgy, hogy balról még egy állófogas is fedezte. Már vagy tíz perce tanulmányozta az itallapot, amikor a pincér fel rézzé ntette:- Mit parancsol? Magázta, a fiú mégis szánalmasan vékony hangon válaszolt:- Egy deci bikavért. Megkönnyebbülten kortyolt a borból, és nézelődött. A vendéglő lassan megtelt, mellette is egy nagyobb társaság telepedett le, két asztalt összetolva, és hangosan, hadonászva beszélgetett.- Átugrott a sorompón, a kocsi meg utána.- A lezárt sorompón?- Igen.- Én is láttam. Hófehér volt, az agancsa nagyobb, mint maga az állat, és szarva minden hegye egy-egy templomgyertya.- És hol lőtték le?- A házak előtt. Valami bódét is felborítottak.- Marhaság. Pincér, tíz hosszúlépést. A fiú riadtan fülelt, de nem merte megkérdezni, mi történt.- Leülhetek? - szólalt meg egy reszketeg hang mellette.- Igen - válaszolta a fiú, és összerezzent: az öreg koldus állt az asztalánál. Az öreg leült, és kezében tartott kalapját az asztalra borította. Egy húszfillérest a fiú kapott el és tolt vissza az aprópénzkupacba.- Enni szeretnék, és valamit inni is - mondta az öreg a pincérnek -, ami ebből kitelik. A pincér viszolyogva számolta meg a pénzt.- Ebből, bácsikám, legfeljebb egy babfőzeléket hozhatok feltéttel meg egy pohár szódavizet.- Én szívesen fizetek az öregúrnak egy pohár bort - mondta a fiú. - Hozzon neki is egy deci vöröset!- Köszönöm, fiam - mondta a koldus. A fiú alig mert ránézni, csak biccentett, félrefordítva a tekintetét.- Ja - mondta az öreg, elővette a zsebkendőjét, alaposan kifújta az orrát, aztán nekilátott a kihozott ételnek. A fiú megitta a borát, és fizetni akart, ám ekkor az öreg, aki közben végzett a vacsorával, fölemelte a mutatóujját.- Várj, fiam, a jóságodért cserébe elárulok neked valamit - és közelebb hajolt hozzá: - én vagyok a Jóisten.- Bocsásson meg, engem várnak - motyogta ijedten a fiú.
