Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-06 / 213. szám
4 NÉPÚJSÁG 1988. szeptember 6. Moziban Mister Sex hányattatásai Három grácia - azaz a három nővér Elválunk és újraházasodunk, intrikálunk és őszinteségi rohamaink vannak, rajongunk valakiért, hogy már itt a földön a mennyekbe szálljunk, léggömbünk kosarában kicsinyes önzés, becsvágy és a nagyralátó lelkiismeret egyaránt ott lapulhat nehezéknek. Mennybe, de pokolra se tudunk szállni igazán, hiszen a hétköznapok sodrában nem történnek velünk világrengető dolgok, legfeljebb bennünk omlik össze egy világ, ha csalódunk, legfeljebb bennünk épül fel viharos gyorsasággal újra, ha öröm, ha meglepetés ér, ha a halál árnyékát elénk rajzoló hipochondriánkból Krisztus, Buddha és agyműtét nélkül is kigyógyulunk. Tévetegek, bizonytalanok, gyarlók vagyunk, mondja újabb filmjében, a „Hannah és nővéreidben is Woody Allen, aki itt is azt a neurózisra hajlamos, ügyefo- gyott, balsorsával megvert tökfilkót alakítja, mint korábbi filmjeiben. És most is azzal a csökkentértékűségi érzésünkre fityiszt mutató iróniával mint eddig. Mert az élet tisztelete és emberméltóságunk pontosan ebben a megbocsátó iróniádban perlödik vissza és kap evilági, reális mértéket, hogy azután a botrányszagú, szerelemgyanús mindennapokat is derűvel lengje be. Hiszen a szegény filmbéli ördög (Woody Allen), mint egyébként sikeres televíziós menedzser, ezúttal az utód- nemzésre képtelen, hitét vesztett férfi keserveit éli meg, partnernője, a nővérek egyike (Diana Wiest) a szüleitől hagyományozott alkotói becsvágy gyötrelmeivel. A kiegyensúlyozott, s igy eseménytelen házasságban élő adóügyi szakértő a házasságtörés, majd visszatérés lelki drámájában magasztosul mosolyogni való hőssé, míg a bájos Lee egy fiatal professzor karjaiban keres új kikötőket. Szüksége lenne a megbocsátó derű gyógyító szellemére a szép, odaadó és szerény Hannah-nak is, de közismert, hogy az effajta tökély a humorral szemben néha igencsak ellenálló. De ha a szülőkre, a jobb sorsra érdemes, megkeseredett papára, s a tehetségét tékozló mamára gondolok ismét csak csiklando- zóan gömbölyded lesz az összkép - annál is inkább, mert a csetepatéktól sem mentes lelki felfordulások egyéb felfordulásokkal nem járnak. Nincs vér, nincs vérbosszú, a középosztálybeli családok, családmodellek felbomlásával, agresz- sziv filozófiákkal sem fenyeget a film. Következésképp frenetikus kasszasikerrel sem, pedig ha figyelünk, egynémely, jellegzetesen Woody Allen-féle tanulságot levonhatunk belőle. Tanulságról beszélek, amikor a filmben nincs semmi iskolás; sőt ha csak egy kicsit hajiunk annak belátására, hogy képzeletünk csapdáiból, kudarcainkból csak a legritkább esetben tudunk kimászni a humor, az önmagunkat karikírozó görbe tükör segítségével, akkor közelebb jutunk Woody Allen világához is. Az anekdotikus eseményfűzés, a bölcseletek játékos profanizálása, az elérté- sek, a nagy érzések és kisded napi problémák, sztereotip reagálások mulattató együttállásai a bevált eszközei ennek az alkotó módszernek, világlátásnak. Legelmélyültebb pillanataiban - például a becsvágyó jellemek, figurák impresszio- nisztikusan megvillanó rajzában - egy kiváló irónk fanyar, szomorú humorát Mándy Iván világát is felidézi. A közelebbi-távolabbi rokonság Chaplintól Svejkig és a mai kísérletekig, nem véletlen. Valamennyi alkotó hétköznapi, emberi kudarcaink elemzésében az ironikus látásmód eszközeivel nyújtott maradandót ahol maga az irónia jelentette a kudarcokon való túljutás legemberibb, mindennapi eszközét is. BÓKA RÓBERT Hangverseny Szekszárdi „rögtönzések" fuvolára és csembalóra Az idei már a második alkalom, hogy nyáron, nyárvégen benépesül fiatalokkal a Művészetek Háza. Főiskolásokkal, gyakorló zenetanárokkal, zenekari muzsikusokkal. Tavaly csak a fuvola képviseltette magát Matuz István érdemes művész, főiskolai docens irányításával: az idén a kísérő hangszer a csembaló is önállósodott. Ezt a kurzust Sebestyén János zeneakadémiai professzor, hangszerének nemzetközi hírű művésze vezette. (Tán nem intimpistáskodunk, ha eláruljuk: az orgona hamaros megépültével eme harmadik „szakág" is vélhetően belép?...) A továbbképzésnek, de szakmai barátságok szövésének is tekinthető sorozat augusztus 22-én, hétfőn stílszerűen hangversennyel nyílt meg. Pódiumon a Concerto Ar- monico fiatal együttese volt, Spányi Miklós (csembaló) közreműködésével. Az ígéretes pályakezdő Spányi máris franciáországi versenygyőzelem tulajdonosa, no és a kamaraegyüttes is sűrűn járja a külföldet. Estjüket Purcell szvitjével nyitották, majd Bach: V. Brandenburgi versenyművével, illetve Ph. E. Bach két szimfóniájával folytatták. Élményt jelentett hallgatni ezt a nagyszerű együttzenélést, a játék öröme csodálatosan ötvöződött a kiváló együtthangzással, mí- vességgel. A kurzus foglalkozásai közt a résztvevők is adtak bensőséges kis koncerteket. A következő, nagyobb lélegzetű hangversenyre, Matuz István és Sebestyén János kamaraestjére 25-én, csütörtökön került sor. Händel: C-dúr szonátájával indítottak, majd Sebestyén növendékei, Soltész Anikó, Andrea Seljan, Várallyai Ágnes, valamint Péteri Judit játszottak Bach: háromszólamú invenciókat, két Mozart-szonátát négy kézre, illetve két csembalóra. Ez utóbbi partnerszólamát Sebestyén adta. Szünet után Reinecke: Balladája hangzott fel, majd Matuz egyedülálló magánszáma a Dies Irae hangjaira. A művész a fuvola megszólaltatásának olyan módozatait is felhasználta, amelyek birtoklásával valószínűleg nagyon kevesen rendelkeznek a nagyvilágban. Franck: A-dur szonátája - ennek első tételét hallottuk - eredetileg hegedűre íródott. E szenvedélyes muzsikát könnyedebb, nyáriasabb zenék követték: Debussy: Csónakon, Dvorak: Humoreszk, Doppler: Magyar fantáziája 2 fuvolára, melynek második szólamát Dratsay Ákos játszotta - igencsak meggyőző, méltó partnerként... A „kettős kurzus” 28-án, vasárnap zárult, ugyancsak hangversennyel, akár bizonyos értelmű gálát is emlegethetnénk. S ha már kettősséget mondtunk, mi sem természetesebb, hogy három Bach-kettősverseny nyitotta. Maga az est igen jelentős erőpróbája volt a Szekszárdi Kamarazenekarnak: rögtön állapítsuk meg, hogy brilliánsan oldották meg ezt az igen nehéz feladatot. Botár Katalin csembalóművész és Simon Emil karnagy ugyanis nem érkezhettek meg Romániából. Karmester nélkül szólalt meg hát Bach: c-mollban írt két kettősversenye Sebestyén János és a beugró Várallyai Ágnes tolmácsolásában, közöttük a C-dúr hangnemű, Sebestyén és Dobai Tamás közreműködésével. Bravúros teljesítmény volt a szünet utáni - a-moll hármasverseny (Végvári Csaba - csembaló, Földesi Lajos - hegedű, Matuz István fuvola), hisz Végvári huszonnégy órán belül vitte pódium elé az igen nehéz szólamot. Üdítő koronája volt a repertoárnak Bach: IV. Brandenburgi versenyműve. A Földesi Lajos mellett szólót játszó két fiatal fuvolista, Ittzés Gergely és Matuz Gergely egyszer tán elmondhatják, hogy Szekszárdon (is) indult művészi pályájuk. Itt most nem vállalkozhatunk az elmúlt hét-s benne e legutóbbi est teljes értékű, részletesebb, komolyabb elemzésére, de annyit egy mondatban mindenképpen leszögezhetünk, hogy az itteni „rögtönzések” a fogalom ad hoc értelmezésétől eltérően állandósult tartalmakat vettek fel, veretesek lettek, és jelentőségük legalábbis országos hatáskörű.-SRádió Dióhéjnyi irodalom No de mennyi fér a dió héjába? A Varga Lajos Márton által szerkesztett- vezetett szombat délutáni „Mindennapi irodalmunk” szerint akár az egész világ. Persze a bőség zavarát jellemző tünetekkel - óhatatlanul. Bősz és „Bős” - hogy ne mondjam: bús - viták közepette egy kis mindennapi irodalom akár kikapcsolódás is lehet Miért is ne lehetnék néha efféle reményemben naiv és dühödt és nemegyszer melldöngetéstől hangos múltfeltárásaink özönében? Igaz, mielőtt kívánságom teljesülhetne, belehallgatok az Ipargazdák tízpercébe, konstatálva, hogy az építőipari nagyvállalatok közt is valamiféle versenyheiyzet van kialakulóban, majd következik - következik Bős-Nagymaros. Igen, a BNV, de már a mindennapi irodalmunkban. Vargha Balázs számol be a Duna Kör Duna című antológiájáról, pontosabban a neves, mai irodalmunk legjobbjait sorakoztató szerzőgárdáról Mészöly Miklóstól Esterházy Péterig, Csoó- ri Sándortól Bertók Lászlóig, Zalán Tibortól Komis Mihályig, Határ Győzőtől Kemenczky Juditig. Ezután Páskándi Géza szól néhány szót egy korábban már pályázati díjat nyert, most igen rövid idő alatt a „Szabad tér” kiadásában megjelent művéről,amely az egymás meggyőződését, hitét tisztelő emberek sorsáról ad példázatot. Majd hallhatunk a megjelenő Hitelről, sőt arról a gazdag választékról, amit hazai irodalmi és művészeti folyóirataink kínálnak nyár végi számaikban. Ez utóbbi tallózásban a már jelzett bőség zavara kísért, talán szerencsésebb lett volna a Debrecenben szerkesztett Alföldre, a Mozgó Világra és mondjuk a győri Műhely vitaindítójára koncentrálni. Még azon az áron is, hogy a Vigilia, a jobbára mindig színvonalat, mértéket jelentő Valóság vagy a pécsi Jelenkor mostani összevont száma kimarad a felsorolásból. A teljes kereszt- metszetre törekvő szándék bármilyen elismerésre méltó, egy-egy tanulmány, vers - például Grezsa Ferenc kiteljesedőben lévő munkája Németh Lászlóról - szakavatott, lakonikus összefoglalása idő hiányában vált sietőssé, nehezen követhetővé. Tájékozódást, információt elsősorban a szakmájuk szerint is vájtfülű irodalombarátoknak adott Viszonylag keveseknek szóló rétegműsorként ez még erénye is lehetne, ha ez az enciklopédikus hajlandóság nem tette volna kissé szárazzá, kopogóssá is az elmondottakat Olyanná, mint a nedvét vesztő dióbél, ami egyszeriben csak összezsugorodik a héj alatt - br Tévénapló A másik Karinthy A közvéleményben egyetlen Karinthy él, vidám történetei, paródiái mindig hatnak, sokan idézik elmés mondásait, s igazán könnyelmű az az általános iskolás, aki nem olvassa el a Tanár úr kérem soha nem avuló történeteit. Van egy másik Karinthy is, a komoly és klasszikus, aki mesteri novellák szerzője, ő írta az Utazás Fare- midóba című regényt, a Capilláriát, a Krisztus vagy Barabás háborúellenes cikkeit, a Holnap reggel című drámát, az ő műve a Mennyei riport és az agyműtétjeiről szóló beszámoló, ami a világirodalomban párját ritkítja, közben költő is volt, még pedig jó költő, akinek néhány verse egyetlen antológiából sem hiányozhat. A másik Karinthy mindmáig rejtve él, s a „Legenda az ezerarcú Iélekről” című műsor őt mutatta be. Azt nehéz megmondani, hogy a szerkesztő Kuczka Judit jól válogatott-e, mert könnyű kiemelni valamit ebből a mesebeli gazdagságból, ugyanakkor nehéz is, mert a kép mindig hiányos, s arra kell gondolnunk, hogy mást is lehetett volna választani. A szerkesztő is bizonytalan lehetett, mert hosszú eligazítást hallhattunk a mesterről, mintha senki nem tudná, kiről van szó, majd az ellenkeI zőjének voltunk tanúi, mert a szerkesztő úgy csinált, mint aki meg van győződve arról, hogy mindenki olvasta a két Utazást, a Mennyei riportot vagy a címadó elbeszélést az ezerarcú lélekről. így azután Telma Titusz fantasztikus története, átváltozásainak, szerelmeinek krónikája meglepetésként érhette a gyanútlan nézőt, akinek fogalma sem volt a „kolmi visszavonulásról”, s csak annyit látott, hogy valaki Lincoln elnökkel beszélget, de ennek jelentőségét már aligha tudta kihámozni a részletből. Egyébként minden a helyén volt, a színészek szépen mondták a kiválasztott szöveget, a rendezés hatásos volt, a műsor azonban mégsem érte el célját, az avatatlan néző most sem került közelebb a másik Karinthyhoz. Feltehetően sokan vannak ilyenek, mert manapság a könyvek áradatában az irodalom értőinek sem adatik meg mindig, hogy végigolvassák akár Karinthyt is. Nagyobb szerkesztői leleménnyel akár ez az egyetlen novella is szolgálhatott volna alapul egy tévéjátékhoz, miként más írása is, a Holnap reggel-t is elő lehetne venni. A szemelvényekből összeállított műsort mindig veszély fenyegeti, itt sem történt másként. Kár, mertKa- rinthynak ma is adósai vagyunk. Irodalomóra Négyszáz évvel ezelőtt, 1588. augusztus 27-31-én zajlott le a nevezetes pécsi hitvita, amikor Válaszuti György unitárius és Skarica Máté ráckevei lelkész próbálta egymást meggyőzni hittételeik igazságáról. Sűrűn zajlottak abban az időben hasonló viták, s nem is voltak mindig veszélytelenek, minta nagyharsányi példa is mutatja, ahol néhány évvel korábban a vesztesnek kikiáltott Alvinci György unitárius papot egyszerűen felakasztották. A pécsi vita viszont barátságosan zajlott le, igaz ugyan, hogy a ráckevei pap már nem merte meghívni Válaszutit, mert attól tartott, hogy nem tudja megvédeni hitsorsosai indulatától. A vita történetét Válaszuti György meg is írta, s néhány éve adta ki az Akadémia Pécsi Disputa címen a testes kéziratot, ami jeles irodalom- és művelődéstörténeti emlék, magáról az eseményről pedig a pécsi stúdió emlékezett meg, illő módon az eredeti helyszínen, a Mindenszentek templomában. A műsor első fele szabályos irodalomóra: okos, szabatos előadást hallhattunk a korról, szereplőiről, bár nagyobb hangsúlyt érdemelt volna, hogy a pécsi vitapartnerek rendkívül képzett, jól felkészült emberek voltak, Skaricáról például tudjuk, hogy számos külhoni egyetemen járt, Angliában is megfordult, s munkássága irodalomtörténeti szempontból sem jelentéktelen. A rendező Bükkösdi László ezután merész fordulatot vett, s négy vendégének, Andrásfalvy Bertalannak, Bíró Lászlónak, Bretter Zoltánnak és Petrétei Józsefnek adta át a szót: mondják el véleményüket hitről, tisztességről, a kölcsönös türelemről. Bükkösdi azonban ezzel sem érte be, s ebben a modern pécsi hitvitában sorra megszólaltatta az érdekelteket, mégpedig nagyon vegyes összeállításban, mert volt közöttük hívő, punk, jógi, vegetáriánus, még KISZ-titkár is. A szabadságról beszéltek, a hitről, az üdvösségről, természetesen mindegyik más megközelítésben. A punk szerint nincs szabadság, s érdekes, hogy bár egészen más értelemben, a KISZ-titkár is ezt mondta, a másik a jógagyakorlatok üdvözítő voltáról szólt, a vegetáriánus a kozmikus egységről elmélkedett, a Nap és Hold szabályos változásairól, ami hite szerint visszavonulásra késztette, s arra, hogy tartózkodjék a húsételektől. A mai pécsi hitvita izgalmasan változatos képet mutatott, akkor is, ha a vélemények között voltak naivak, megalapozatlanok, s éppen az, aki legmodernebbnek hitte magát, kifejezetten korszerűtlen volt. De ez az irodalomórának indult izgalmas riportfilm nem is arra vállalkozott, hogy kiderítse az egyedül üdvözítő igazságot, - de ugyan van-e ilyen? - hanem arra, hogy megmutassa, milyenek vagyunk. S közben megértésre, türelemre, mai divatos szóval, toleranciára tanítson. Már pedig ahhoz, hogy vitatkozni tudjunk, megértésre van szükség, okos érvekre, mert vita csak akkor lehetséges, ha a másik fél is szóhoz jut. CS. L A Greene-kapcsolat Róbert László könyve Graham Greene népszerű író, A csendes amerikai című regénye a vietnami háború idején jótékonyan járta be a világot, magyarra is lefordították, mint számos más regényét. Minden réteghez és korosztályhoz van szava, történetei elevenek, s fontosnak is tartja, hogy mindig érdekes legyen, olvasmányos, a szó jó értelmében. Irodalomtörténeti szempontból nézve valószínűleg Szász Imrének van igaza, aki azt mondta róla, „na- gyon-nagyon olvasmányos könyveket ír, de azért ez mindenfajta mértékkel mérve nagyon jó irodalom”. Népszerűségének titka is ez, mert napjaink irodalmában a kevesek közé tartozik, aki meg tudta őrizni a mese ősi rangját, az elbeszélés tiszta örömét. Róbert László 1973-ban ismerkedett meg vele, barátságuk azóta is eleven és termékeny, s „A Greene-kapcsolat” című könyve ennek a barátságnak története és emléke. Sok szempontból szokatlan könyv, némileg formabontó is. Róbert rögtön az elején megmondja, nem irodalomtörténész, s azt is hozzáteszi, „az irodalmi esszéhez sem érzékem, sem kedvem”. Ami marad, az sem kevés, mert egy jeles riporter szegődik kísérőnkül, hogy mozgalmas életének útjain valljon személyes Greene-kapcsolatáról, barátságukról, egy jó író, sőt világhiresség mindennapjairól. Közben sok mindent megtudunk, Párizsról, Vietnamról, Nicaraguáról, Róbert László munkájáról, emberekről, városokról. A kép rokonszenves, Greene emberi közelségbe kerül, bár az egész könyvön némi sietség is érződik, Zsolnai Margit gondos szerkesztői munkája ellenére. Igaz, Greene színes egyéniség, az anyag is, amiből válogatni kell, sok, Róbert László pedig a jó riporter könnyedségével kalauzol át földrészeken, városokon, hogy lehetőleg minden oldalról bemutassa hősét. Azt is a riporter makacsságával firtatja, hogy kiről mintázta Greene A csendes amerikai főhősét, ami azért kicsit naiv kérdés, mert a regényben minden több elemből tevődik össze, Greene pedig vérbeli regényíró, aki megteremti hőseit. A népszerű íróról viszont roppant plasztikus képet rajzol, előttünk van Greene, amint éppen jókat iszik, máskor társaságban látjuk, örül és gondterhelt, könyveiről beszél, vagy éppen Aczél Györgynél vendégeskedik s szibériai élményeit meséli er. írói módszeréről is beszél, „regényt írtam, nem történelmet”, vallja önérzetesen, ami minden munkájára érvényes, s megható szavakkal szól Róbert Lászlóhoz fűződő barátságáról, ami több, mint két ember személyes kapcsolata, érdemes levelét idézni: „Örülök, hogy megírtam A csendes amerikait. Általa született az a - mások számára különösnek tűnhető - mély barátság is egy kommunista (ró-újságíró és egy katolikus író között.” Szép és hasznos könyv, számos kép illusztrálja, s ezzel az Akadémiai Kiadó új sorozatot indított el, „Egyéniség és alkotás” címen. Szerencsés vállalkozás, nincsenek benne a tudományos munkákat nélkülözhetetlenül jellemző filológiai jegyzetek, irodalomtörténeti hivatkozások is csak ritkán, amennyire éppen szükség van, a jószemű és fürge tollú riporter beszél, kedvesen és szeretetreméltóan, hogy mi is Graham Greene közelében tudhassuk magunkat. CSÁNYI LÁSZLÓ
