Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-04 / 185. szám
1988. augusztus 4. KÉPÚJSÁG 3 Őrlődő malmaink Nyolc malom működik összesen megyénkben, ma 1988-ban. Régi malomépületet azonban falvainkat járva szép számmal láthatunk még. Néhányat közülük felújítottak és új funkcióval látták el, a többiek elhanyagoltan, siralmas állapotban várják a pusztulást. Sorozatunkkal ezen jeles ipartörténeti emlékeket mutatjuk be, s most az aratás derekán felhívjuk rájuk a figyelmet. Hátha még megmenthetők. Gyünkről Szakály felé haladva a falu végén egy jobbra ívelő kanyarban áll magányosan az épület. Homlokzatán az egykori feliratból - Horváth Imre Hengermalma - már csak néhány betű olvasható.- A nagyapámé volt, de ott kereste a kenyerét az egész családunk - meséli Lécz László, aki ma a paksi atomerőműben a 22. Számú Építőipari Vállalat lakatosa. Apám volt a molnár, én a gépeket kezeltem, a nővérem könyvelt, és segített a sógorom is. Amíg én Hőgyészen tanultam, a mama volt a főgépész, amikor hazajöttem, felváltottam, olyankor mehetett a konyhába. A Lécz László malom mellett laktunk, de a házat már lebontották. Lécz néni kicsit rosszul hall, így a fiától tudjuk meg ázt is, hogy a gépházban szí- vógáz-motorok pöfögtek, s 30-40 mázsa gabonát őröltek meg naponta a szakadá- ti, szárazdi, kalaznói kuncsaftoknak. Jó volt a liszt, ezért még Hőgyészről is hoztak ide szekerekkel búzát. A malom korát sajnos nem tudtuk kideríteni, egy biztos, hogy 1941-ben Horváth Imre már készen vásárolta valakitől. Az ötvenes években azonban az államosításkor feldúlták, kiszerelték, széthordták a gépeket. Lécz Istvánék még egy darabig ott laktak, darálást vállaltak, aztán elköltöztek egy közeli, nagyobb házba. Gyerekeik, ha arra járnak, ma már csak a régi családi malom pusztulásának lehetnek szemtanúi. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Diósberény Vendégmarasztaló sár az udvaron A tetőt és a falakat kikezdte az időjárás Legfontosabb tőke az ember Tsz-etnök barátom abban az időben, amikor összkomfortos paloták épültek a szarvasmarháknak, úgy gondolta: jó, jó, nagy érték az állat, de azért mégiscsak „legfőbb érték az ember!” Komolyan gondolta és ennek megfelelően cselekedett. Hangsúlyozta: ne csak az állatokat szolgálja az épület, hanem az itt dolgozó embereket is. Az istállóban helyet szorítottak egy öltözőnek és egy zuhanyozónak is. Emiatt természetesen kevesebb lett az állati férőhely, dotáció, állami támogatás pedig csak a szarvasmarha-férőhely után járt. Az ügy nagy vitát váltott ki. A zuhanyozó és az öltöző maradt, tsz-elnök barátom egy fegyelmivel megúszta. Az elmúlt évben Vas István, a Dalmandi Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatója a Magyar Hírlap munkatársával beszélgetett. Elmondta többek között, hogy a kombinátba fogorvost szeretne alkalmazni, hogy óvják a dolgozók egészségét, csökkentsék az utazgatást, a munkából való kiesést. Állatorvost akárhányat alkalmazhatna, de fogorvost nem. Százmilliókat bíznak rá, milliók sorsáról dönthet, de arról, hogy legyen a kombinátnak fogorvosa, arról nem. Állatorvosi műszert is vásárolhatnak, de emberorvosi műszerről szó sem lehet. Ez még tavaly volt. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Az idén dr. Csehák Judit, a Politikai Bizottság tagja, szociális és egészség- ügyi miniszter egy nyilatkozatában ezt mondta: „A jól szervezeti, korszerű vállalatnál az ember a legfontosabb tőke. Nem a gép és nem az épület. Az ember a maga szaktudásával, egészségével, munkaképességével, mert ebből profitálhatnak a legtöbbet. Mostanában mindjobban felértékelődik az, hogy az ember hogyan érzi magát, mennyire tud azonosulni a munkájával, milyen emberi körülményeket, milyen közösséget talál maga körül.” Ez a nyilatkozat az idén jelent meg. Remélhető, hogy az idén már nem gond a fogorvos alkalmazása, remélhető, hogy idén már nemcsak a jelszóban legfőbb érték az ember, nemcsak elméletileg legfontosabb tőke az ember, nemcsak szavakban történik minden az emberért, minden az ember javára, hanem a gyakorlatban is. SZALAI JÁNOS SZOT kontra kormány? Szokatlan szópárbaj színtere volt legutóbb a hazai tömegtájékoztatás. A forintleértékelés, majd a benzináremelés után a kormány illetve a szakszervezetek részéről egymást érték a nyilatkozatok, állásfoglalások; volt ezenkívül szóvivői interjú, nyílt levél, rádiójegyzet, aztán a viszontválaszok; újabb levél, újabb interjú. Úgy tűnik, az álláspontok lényegében nem közeledtek: a kormány továbbra is kitart amellett, hogy egyes konkrét áremelésekről nem szükséges előzetesen konzultálni a szakszervezetekkel, a jövőben is csak politikai és nem napi döntéseket egyeztetnek. A szakszervezetek ugyanakkor úgy vélik, hogy a legutóbbi áremelések következtében a tervezett idei árszínvonal veszélybe került, ezért ehhez a lépéshez, mindenképpen előzetes szakszervezeti véleményt kellett volna a kormánynak kérnie. A szakszervezetek nem fogadják el azt az érvelést sem, amely magát az áremeléseket indokolta. Szerintük a költségvetés hiánya nem a lakosságnál keletkezett, hiszen a jövedelem- kiáramlás eddig a tervezett mértéken belül van, ily módon nem lett volna szabad újabb milliárdokat a lakosságtól elvonni. A vitatkozó felek között igazságot tenni, nem e cikk feladata. A közvélemény hajlik arra, hogy egyértelműen a szakszervezeteknek adjon igazat - hiszen a lakosság közvetlen, napi érdekei az ő állásfoglalásukból domborodnak ki - ugyanakkor azzal is tisztában kell lenni, hogy a költségvetési egyensúly megteremtése magának a stabilizációnak, a gazdaság további hanyatlása megállításának fontos feltétele. Ehhez pedig elkerülhetetlenek a drasztikus intézkedések. Van azonban a vitának egy messzebbre jutató tanulsága is: a kormány és a SZOT együttműködése szempontjából ma még alapvető kérdések is tisztázatlanok. Hogy csak a legfontosabbat említsük: mind a mai napig a legfelső szinten lényegében jogi garanciák, törvényben szabályozott kötelezettségek és jogosítványok nélkül tárgyal, egyezkedik a két fél. Ezért is sürgetik a SZOT vezetői minden fórumon a szakszervezeti törvény megalkotását. A történelem sodra igen gyors lett az utóbbi időben: alig egy éve még azért ostorozta a sajtó a szakszervezeteket és a kormányt, mert a kettőjük között tárgyalások a nyilvánosság kizárásával történtek, sokszor utólag is legfeljebb a tárgyalások tényéről értesült a közvélemény. Ehhez képest hatalmasat léptünk a kibontakozás felé, hiszen immár szem - és fültanúi lehettünk a nem egyszer indulatos véleményeltéréseknek. Most azonban, hogy a közvéleménynek módja van belelátni a korábban titkosított konzultációk világába, körvonalazódik - ami persze korábban is létezett, de nem látszott - hogy az össztársadalmi érdek is milyen bonyolult részérdekekből áll, mennyi ellentmondást hordozva jelenik meg. Kompromisz- szumok árán születnek a döntések, amelyek között lehetnek jobbak és rosz- szabbak. Az egyik közelebb van az optimumhoz, a másik távolabb, mindig enged valaki, s aki enged, az általában többet, kevesebbet veszít is. A társadalom érdekstruktúrája nem létt egyszerűbb attól, hogy most már szabad róla beszélni, egyre inkább nyílttá lehet tenni az ütközéseket. A nyíltság szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratikusabb, és egyidejűleg hatékonyabb nemzetgazdaságnak. Ez a társadalom régóta esedékes nagykorúsításának része, ám a konfliktusok ettől nem enyhülnek. Az idő sürget, törvényben rögzített kötelezettségek és jogosítványok kellenek az érdekütköztetések kezeléséhez. (MTI-Press) Víziblöffök Épüljön meg a vízi erőmű Bősnél és Nagymarosnál, vagy sürgősen állítsák le a már megkezdett munkát? - két vélemény képviselői csatároznak mostanában, ez napjaink egyik társadalmi viharforrása. Jómagam, bár civilben műszaki ember vagyok, és talán így az átlagosnál könnyebben meg is értem a figyelembe veendő összefüggéseket, mégsem tudom, mi lenne nekünk, mi lenne az országnak jobb. Nem tudom, annak ellenére, hogy a hatalmas építkezést megnéztem mind magyar, mind szlovák oldalról, hogy elolvastam mindent, ami ezzel kapcsolatban elolvasható, hogy beszéltem vízügyi szakemberekkel, környezetvédőkkel, sőt, zöldekkel is. Ismereteim bővítendő, mentem el nemrég arra a találkozóra, amit az újságíró-szövetség székházában szerveztek Lipták Bélával, az amerikai Yale egyetem prőfessszorával. Személyéről annyit; valószínűleg ért a tudományához, mert a professzorságig vitte. így aztán tiszteletteljes kíváncsisággal kezdtem hallgatni előadását. Az, hogy már kezdetben összekeverte a számokat, milliárdot a billióval, szinte nem is zavart. Adódhatott ez nyelvi okokból is. Ugyanis az angol a számot másként írja, mondja. Viszont később, bár többször hangoztatta, hogy az adatokat valóságos detektívmunkával kellett összegyűjtenie, már nagyon bosszantottak számbeli, és vaskos tárgyi tévedései. Az adatokat, amiket ö kinyomozott, illetve, azok helyett a pontosakat, a valóságnak megfelelőket megtalálhatta volna a bárki által könnyűszerrel hozzáférhető napilapokban, folyóiratokban, statisztikai kiadványokban. Igaz, azok nem mindig illeszkedtek volna bele lendületes előadásának okfejtésébe. Csak egyet-kettőt rengeteg tévedése közül: ^szerinte, ha megépül a két vízi erőmű, a Paksi Atomerőműnek nem lesz hűtővize. Én biztos vagyok abban, hogy nem egy professzornak, de mindenkinek kell tudni, hogy annak a víznek, ami az Alpok lábánál a Duna medrébe kerül, előbb-utóbb - hiszen sem Bősnél, sem Nagymarosnál nem isszák ki -, el kell jutni Paksig. Később meg is kérdeztem Lipták Bélától, kijelentését mire alapozza. Válasza: A Paksi Atomerőműtől nem kapott adatokat... Nem tudom, ennek az egyszerű dolognak igazolására milyen adatok kellettek volna neki Paksról... Angol és magyar nyelvű, vetített képekkel kísért lendületes előadása hemzseg a melléfogásoktól, hangzatos blöfföktől. Azt már csak a magnót visszahallgatva veszem észre, hogy nagyít. Idézem: a tárolóban a víz magassága 18 méter, annyi, mint tíz, tizenkét emelet. Utánaszámolok: tizennyolc. osztva tizenkettővel, az másfél. Ennyi lenne náluk egy emelet. A falvak megszűnéséről szóló hírekre mostanában különösen érzékenyek vagyunk. Ezt kihasználva mondta azt, hogy három falut törölnek el a föld színéről Magyarországon az építkezés miatt. Később kiderült, ezt a szlovák oldalon élő „környezetvédőktől” hallotta. De nekünk, és sajnos, nemcsak nekünk, hanem szerte Amerikában, amerre előadásait tartja, ezt a hallomását már mint tényt adja tovább. Oldalakon át lehetne sorolni azokat a megállapításait, amiket, ha nem is kitalált, de rossz adatok hamis kombinációjával hozott ki, vagy megsértett, félreállt vagy félreállított szakemberek mondtak neki. Azt hittem, előadását hallgatva, a vízi erőművekkel kapcsolatos tévedéseit valamennyien észrevesszük. Csak, amikor a kérdezők, hozzászólók jöttek, sorra, akkor döbbentem rá, sokan nem azt figyelték, hogy mit mond, hanem, hogy hogyan beszél. Fennhéjázó magatartása, Amerikából jöttsége ámulatba ejtett jó pár kollégát is. Azt értettem, hogy a vízi erőmű született ellenzői, blöffjei felett megértőén átsiklottak, mert nekik inkább az újabb ellenérvekre volt nyitott a fülük, legyenek bármilyen gyermekdedek, cáfolhatók azok. Azzal kezdtem, nem tudom mi lenne jobb, folytatni, vagy abbahagyni az építkezést. És ma sem merek - ennyi információ birtokában sem - egyértelműen pálcát törni a gyaníthatóan elhamarkodottan kezdett munka folytatása ellen vagy mellett. Ez a szakemberek dolga. De nem az ilyen áligazságok, fals adatokat közreadóké. Az egészben a legszomorúbb az, hogy Lipták professzor hasonló előadásaival meggyőzött már az Óceánon túl többmillió embert. Nyilatkozatát aláírták több mint kétszáz magyar szervezet, egyesület tagjai is, akiket sikerült félreinformálnia. Ennek tudható, hogy a vízi erőmű vitájába távoli hangok is beleszólnak. Honfitársaink, akik legtöbben, mivel csak a tőle kapott hamis adatokkal rendelkeznek, hazánkat féltő szándékuktól ösztökélve az ultimátumszerű nyilatkozatot küldték. Ezt egyébként - a szakemberek megjegyzéseivel együtt - szó szerint közölte a napokban a Magyar Hírlap. Azt Lipták úrtól tudom, hogy nyilatkozatukat - a szakemberek megjegyzése nélkül természetesen - seregnyi banknak, pénzintézetnek is elküldték, sőt, kilátásba helyezte, ha folytatódik a vízi erőmű építése, turistabojkottot szerveznek Magyarország ellen. / Bízom abban, hogy közéleti demokratizmusunk fejlődése eredményeként még a hazától távol élő honfitársaink is beleszólhatnak majd itthoni ügyeinkbe. De azt hiszem, az úgy lenne tiztességes, ha csupán olyan mértékben, amennyire segítik az itt folyó munkát. És ez a beleszólás, ha lehet, ne legyen ultimátum. SZEPESI LÁSZLÓ A romos épület
