Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-04 / 185. szám
1988. augusztus 4. 2 rtÉPÜJSÁG Hadügyminiszterek egymás között Több lapban egymás mellé került a hír Frank Carlucci moszkvai látogatásáról és az első SS-12-es szovjet atomrakéták megsemmisítéséről. Bár a két eseménynek közvetlen köze nincs egymáshoz, aligha tagadható, hogy mindaz, amit a szovjet-amerikai rakétaszerződés megtestesít, hatással van a két nagyhatalom katonai vezetőinek kapcsolataira is. Egy szovjet-amerikai hadügyminiszte- ri találkozó akár egy évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Igaz, az ötlet még Weinberger idején megszületett. Először Sevardnadze szovjet külügyminiszter vetette fel, azután maga Weinberger invitálta Dmitrij Jazovot Washingtonba - aki viszont amerikai kollégájával inkább Géniben szeretett volna találkozni. Az eredmény ismert: akkor nem jött létre semmiféle párbeszéd. A két miniszter 1979-es bécsi megbeszélése a Brezsnyev-Carter találkozó idején sokáig egyedi eset maradt. 1988 az áttörős éve. Márciusban Géniben tárgyalt egymással Jazov és Carlucci, s ezúttal először cseréltek eszmét úgy, hogy nem küldöttség vagy kiséret tagjaiként kerültek egymás közelébe. Az is rendhagyó, ahogyan Carlucci szívélyesnek és tárgyszerűnek minősítette a megbeszélést. Ekkor döntöttek a vezérkari főnökök találkozójáról. Május végén Moszkvában a Gorbacsov-Reagan csu csértkezlet idején már azt mérlegelte a két katonai vezető, hogy minisztériumaik küldöttségei látogassák meg egymást. Szergej Ahromejev marsall júliusi washingtoni és Edward C. Aldridge, a légierők minisztere moszkvai útja már azt jelezte, hogy a kapcsolatok intenzív szakaszba jutottak. Ugyanezt tükrözte az az elhatározás is, hogy közös bizottságot hoznak létre azzal a céllal, hogy kidolgozzák a veszélyes katonai incidensek megakadályozásának módszereit. Ilyen előzmények után érkezett Moszkvába Carlucci, akit a korábbi had- ügyminiszteri rangtól eltérően immár védelmi miniszternek titulál a távirati iroda. Megalapozottan minősítették a szovjet tévében ezt a látogatást szenzációsnak. Hiszen nem mindennapi dolog, hogy az amerikai hadsereg feje a Vorosilov katonai akadémián szovjet főtisztek előtt fejtegeti vitatható elképzeléseit a szovjet katonai potenciálról és az amerikai katonapolitikáról. De az sem tartozik a megszokott dolgok közé, hogy az amerikai védelmi miniszter egy Moszkva környéki légitámaszponton ismerkedjen a korszerű szovjet technikával, vagy hogy a tamanyi gépesített lövész gárdahadosztálynál harcászati gyakorlatot nézzen végig és saját kérésére egy laktanyába is elvigyék. Nyilvánvalóan ennél is lényegesebb az, hogy a miniszterek több órás tárgyalásain megvitatták a katönai tevékenység közben előálló csökkentésének lehetőségeit, és a katonai kapcsolatok kibővítését. Ezeket a megbeszéléseket Carlucci hasznosnak minősítette és úgy fogalmazott, hogy meglepő őszinteséggel és nyíltsággal találkozott. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az álláspontok közötti szakadékot sikerült volna áthidalni. Carlucci moszkvai kijelentésének ellentmondásaira ugyan még a NATO véleményét tükröző belga lapok is felhívták a figyelmet, hiszen az amerikai katonai vezető még a szovjet fegyveres erők támadó jellegét ecsetelte, az amerikai légi flottát és haditengerészetet védelmi jellegűnek tüntette fel, s védelmi szükségességgel magyarázta a támadó rakéták fejlesztésének programját is. Minden véleménykülönbség ellenére ez a moszkvai út mégis kitapinthatóan jelzi a két legnagyobb hatalom viszonyának javulását. Folytatást is biztosított: Carlucci szovjet kollégáját meghívta Washingtonba. BARABÁS PÉTER ENSZ Drága a béke Három napig tartott a múlt héten, amíg az ENSZ néhány katonai és diplomáciai tisztségviselője Teheránba érkezett, megtárgyalni, miként vehetne részt a világszervezet az esetleges iraki-iráni tűzszünet ellenőrzésében. A küldöttség, amelyet egy norvég tábornok vezetett, az egyik légitársaság gépéről a másikra át- szállva vergődött el az iráni fővárosig, mert a világszervezetnek - ellentétben akármelyik tagállamával a legszegényebbek közül - nincs saját repülőgépe. Igaz, pénze sincs rá. Mostan^jpan, amikor az ENSZ béke- fenntartó szerepére valószínűleg egyre nagyobb felelősség hárul és kötelezettségei megnövekednek, még feltűnőbb, mekkora pénzügyi nehézségekkel küzd a világszervezet. Régen - például a ko-/ reai háborúban, vagy Belga-Kongóban, a mai Zairéban -, amikor az ENSZ-csa- patok beavatkozását nem kísérte osztatlan elismerés, volt pénz ezekre az akciókra, főleg amerikai zsebből. Most azonban, amikor a kéksapkások tevékenységét széles nemzetközi egyetértés kíséri, valamiképp elfogyott az anyagi támogatás. Az Öbölben, Afganisztánban, Indokínában várnak új feladatok az ENSZ-megfigyelőkre, vagy éppen az ENSZ-erőkre, miközben eddigi akciói is erősen veszteségesek. A legutóbbi számvetés szerint az ENSZ libanoni erői az előírt hozzájárulásokból eddig 283 millió dollárt nem kaptak meg. Az izraeli—szíriai csapatszétválasztást a Golan-fennsikon ellenőrző ENSZ-egységeknek 52,3 millió dollárral tartoznak a világszervezet tagállamai. A Cipruson szolgáló ENSZ-katonák adóssága 24 év alatt 158 millió dollárra duzzadt. Nem áll jobban az egész ENSZ sem. A mostani 1,7 milliárd dolláros, kétéves költségvetésből június végén 647 millió dollár hiányzott, ennyivel maradtak adósok a tagállamok befizetési kvótájukhoz képest. Ebből 447 millióval egyedül az Egyesült Államok tartozott. A békefenntartó tevékenységek hiányzó pénzéből további 70,4 millió dollár az amerikai tartozás. Persze azért nagy az. amerikai adósság, mert az Egyesült Államoknak kellene a legtöbbet fizetnie, az ENSZ- költségvetésének 25 százalékát. A 159 tagú szervezet kisebb és szegényebb országai közül vannak, amelyeknek mindössze a költségvetés 0,01 százalékát kell befizetniük. Az Egyesült Államok az ENSZ pazarlására hivatkozik és követeli az „aki fizet, az rendel” elv bevezetését is az ENSZ döntéshozatali folyamatába, tartozásai megtérítése fejében. A költségvetés második legnagyobb tételét, 11,82 százalékát adó Szovjetunió is elégedetlenkedett az ENSZ gazdálkodásával, sőt sokáig a Szovjetunió volt a világszervezet legnagyobb adósa, ám tavaly óta gyors ütemben törleszti tartozásait. Ennék ellenére június végén még mindig 129 millió dollárral tartozott a libanoni békefenntartó erőknek, amelyek kiküldését 1978-ban ellenezte és ezért egy centtel sem járult hozzá fenntartásához mindaddig, amíg tavaly meg nem változott a szovjet álláspont. Az ENSZ működtetése Neto York-i székhelyén havonta 60 millió dollárba kerül és Javier Pérez de Cuellar főtitkár szerint elképzelhető, hogy talán már októberben be kell zárni a világszervezetet, mert elfogy a pénze. Sokan persze úgy vélik, a főtitkár csak ijesztgeti a világközvéleményt, hiszen az ENSZ-nek eddig is voltak pénzügyi problémái, ám „úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna”. De mi lesz az új kötelezettségekkel? Az öbölbeli békeellenőrzés is - megfigyelőkkel, csapatok nélkül - előzetes számítások szerint évi 10-20 millió dollárba kerülne. Erre a japán kormány ígért különleges adományt. Mégis, az ENSZ vezetése időszerűnek tartja egy pénzügyi közgyűlés összehívását már ebben a hónapban, amely megtárgyalná, hogy a gazdagabb tagállamok adjanak kamatmentes kölcsönt a világszervezetnek. Elsősorban Kanadára, a skandináv országokra, Japánra, vagy az NSZK-ra számítanak, vagyis azokra, akik eddig is hűségesen fizettek. Mindez azonban nem változtat a lényegen. Vernon Walters amerikai ENSZ- nagykövet az iraki-iráni tűzszüneti lehetőség első hírére felhívta Pérez de Cuel- lart, s az ENSZ-főtitkár saját diplomáciai sikerének minősítve az eseményt, gratulált neki a fejleményhez. Utána nyilvánosan is „korunk egyik legnagyobb államférfiának” nevezte a főtitkárt. Pérez de Cuellar hivatalosan nem reagált a dicséretre, csak egy magát megnevezni nem kívánó munkatársa nyilatkozott így: „jó, jó, de láthatnánk némi pénzt is? MÉSZÁROS GYÖRGY RUST • Amikor tavaly május 28-án estefelé először hallottam a Vörös téri leszállásról, sokakhoz hasonlóan először magam is valami újabb viccre gyanakodtam - annyira hihetetlennek tűnt, hogy valaki a sokszorosan védett Moszkva szívében szálljon le repülővel. Ám néhány óra múlva kiderült: távolról sem vicc az, amit Mathias Rust nyugatnémet fiatalember sportgépével végrehajtott. Nem kis vakmerőségről téve tanúbizonyságot, Finnországból a szovjet légvédelem vonalai fölött átrepülve egyenesen a Vörös tér tövében landolt Cessnájával. Az akkori moszkvai közhangulat alapvetően a megrökönyödés, a kínos nevetés, a határtalan csalódottság valami furcsa keverékéből állt össze. Az utca embere váltig azt kérdezgette: hogyan lehetséges ez? Mit csinált a légvédelem, amelyről eddig azt hitték, a legmegbízhatóbb a világon? Hát ezért ölnek óriási összegeket a szovjet honvédelembe? Rossznyelvek akkoriban azt mesélték, hoogy Rust leszállása után a honvédelmi minisztérium a szovjet hírügynökségektől érdeklődött, mi is történik a Vörös téren. A helyszínben sokan filmforgatásra gondoltak, látva a leszállóban lévő sportgépet, amely a földetérés előtt leirt még egy-két kört a térJelett. Mindehhez persze azt is tudni kell, hogy Moszkva légtere, különösen pedig a városközpontté, teljesen zárt, sem repülők, sem helikopterek nem használhatják. Hogy mennyire nem tréfáról volt szó, jelezte, hogy az SZKP Politikai Bizottsága a csütörtök esti esemény nyomán szombat reggel haladéktalanul összeült a helyzet megvitatására. Az ülésről kiadott nyilatkozat hangsúlyozta: a légvédelmi parancsnokság megengedhetetlen gondatlanságot és határozatlanságot tanúsított. A testület célszerűnek látta a légvédelmi csapatok parancsnokának leváltását. Ezt további személyi változások követték a hadseregben, egyebek között Szergej Szokolov marsall, honvédelmi miniszter is nyugdíjba vonult. (Sokak szerint az eset éppen kapóra jött Gorbacsov- nak, mert így a hadseregben is elkezdhette a rendteremtést.) Mathias Rustot a vizsgálat lezártával az OSZSZK törvénykönyvének 84., a nemzetközi repülési szabályok megsértésére vonatkozó paragrafusa alapján állították bíróság elé. A nyugatnémet fiatalember azzal védekezett, hogy jó szándékkal, a békeharc támogatásának céljából hajtotta végre vakmerő tettét. Ezt a szovjet bíróság nem igazán értékelte, így 4 évi, a Szovjetunióban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Rust egyébként mind a vizsgálat, mind a büntetés letöltésének idején megkülönböztetett bánásmódban részesült a moszkvai Lefortovo börtönben: könyveket kapott, oroszul tanulhatott, sőt egy alkalommal szülei is felkereshették öt a börtönben. Elítélése után azonnal megkezdődtek a találgatások, vajon mikor engedik őt el. Abban ugyanis sokan kételkedtek, hogy Rust kitölti teljes büntetését a Szovjetunióban. Egyesek már a nyugatnémet államfő tavalyi látogatása idején amnesztiáról beszéltek. Ám nyilván nem véletlen, hogy a humánus lépésre éppen most, a szovjet-nyugatnémet kapcsolatok felszálló ágában, Genscher külügyminiszter moszkvai látogatása után, s Kohl kancellár útja előtt szánta el magát a szovjet vezetés - ezzel a hatásos gesztussal is jelezve Bonnak Moszkva jó szándékú közeledését. DOROGI SÁNDOR (MOSZKVA) PANORÁMA MOSZKVA - Csurbanov volt szovjet belügyminiszter-helyettes több mint 656 ezer rubel csúszópénz elfogadásáért felel majd a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma előtt a szeptember 5-re kitűzött perben - közölte a Szocialisztyicseszkaja Indusztrija című napilapnak adott nyilatkozatában Alekszandr Szbojev, aki a fővádló lesz a tárgyalás során. Mint elmondotta, a szovjet törvények szerint, mivel fegyveres testület tagjáról, illetve tagjairól van szó, katonai bíróság vagy jelen esetben annak legfelsőbb szerve köteles lefolytatni az ügy tárgyalását. Érvényes ez azzal együtt, hogy Csurbanovot, a hajdani főtitkár, Leonyid Brezsnyev vejét, a szovjet kormány megfosztotta rendfokozatától. Kérdésre válaszolva Szbojev kitért arra, hogy Csurbanovot korábban nem elsősorban Brezsnyewel való rokonsága, hanem különböző tisztségeiből, megbízatásaiból adódó mentelmi joga miatt nem tudták felelősségre vonni. A belügyminiszter volt első helyettesének javára szól, hogy a vizsgálat során együttműködött a nyomozó szervekkel és számos, előzőleg homályban maradt körülmény feltárásában működött közre. Csurbanov mellett a vádlottak padjára kerül az üz- bég belügyi szervek nyolc vezetője is, ugyancsak megvesztegetés és hatalommal való visszaélés miatt. Az ügyben 500 személy kihallgatására tettek javaslatot az ügyészi szervek. Az ügyész elmondta, hogy két személy, a volt üzbég belügyminiszter és egyik helyettese ügyében az eljárást leállították, mivel mindketten öngyilkosok lettek. PEKING - Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Kína Szíriának M 9-es rövid hatótávolságú rakétákat adott el - közölte szerdán Pekingben William Burns tábornok, az Egyesült Államok Fegyverzetellenőrzési és Leszerelési Hivatal igazgatója. Az amerikai fegyverzet- ellenőrzési küldöttség hivatalos tárgyalásokat folytat Kínában. Csányi László Az emlékezés ösvényei ,10, Szekszárdi az ötvenes években Ez a szellemi merevgörcs nagyon lassan oldódott fel, s a felsőbb régiókban dúló hatalmi harc tükrében akkor is gyanús volt minden, amikor Rákosi már szemérmetlenül „Péter Gábor bandájáról” szónokolt. A vers, amit ide írok, a Dunántúl című folyóiratban jelent meg 1955 októberében, címe: Egy párttitkárhoz: Mert én szolgálni akartam, de te azt akartad, hogy szolga légyek. Nem értettél, nem értettelek. Barátok is lehettünk volna, de nem hittél bennem. Most már mit tegyek? Te munkás voltál, én értelmiségi, elválaszt az iskola, érettségi, az egyetem. Beszélek nyelveket de Arany nyelvén beszélnék veled, míg te legyiritesz, mint aki nem érti, hogy egy lehetek én is veletek. Nem több egy sóhajnál, ma akár a szerző fejére lehetne olvasni, hogy fenntartásai ellenére is sajnálja az elmulasztott lehetőséget de talán nem egészen így van. A szerző, szemlesütve mondom, én vagyok, mert nem szeretem magamat idézni, valami általánost fogalmazott meg, ami sokunkban közös volt de ez a néhány sor abból a szempontból is a kor tükre, hogy a könyörtelen hatalom utóvédharcaiban sem adta fel pozícióit, azt is feledve, hogy a látszólagos szemrehányás mögött a fel nem adott közös ügy reménye él. Nem vagyok költő, s ez a néhány önfeledt sor még csak meg- bántottságot sem takar, szerzőjét azonban, aki ekkor már nem a hegyi ház lakója volt, az állítólagos közfelháborodás legszívesebben ló farkához kötötte volna, amit többen ki is nyilvánítottak. Pedig a szerzőnek legföljebb azt lehet szemére vetni, hogy még ekkor sem gondolt világi dicsőségre. Vagy nincs is egészen így. Közben Lete- nyei Györggyel, aki akkor a művelődési házat igazgatta, emléktáblával jelöltük meg Babits szülőházát, s azt hiszem, az is jellemző a korra, hogy senkinek nem tűnt fel, később sem. Történetéhez csak ennyit: akkor bontották fel az alsóvárosi temetőt, onnan hoztam eg/márvány sírkövet, ebből lett az emléktábla, a derék kőműves ingyért falazta be, csak a betűk faragását kellett fizetni. Ezt a művelődési ház állta, gondolom, valami pénzügyi manipulációval, de így is kevés volt a pénz, ezért ilyen szűkszavú a ma is olvasható szöveg. Közben Letenyei Gyurival folyóirattal kísérleteztünk, ebbe kapcsolódott be egy kitűnő tanár, meghitt barátom, Antal László. Jól felkészült, tehetséges ember volt, doktori disszertációját Péterfy Jenőről írta, talán csak az volt baja, hogy szelleme fürgeségét nem tudta követni a tolla, az évek során aggályai is nőttek, s folyóiratunk kudarcával kihunyt alkotó kedve is. Bölcs szellemi kalandozásaink közben, nálunk és vendégszerető házukban, gyakran a hajnal is ránk virradt. Aránylag gyorsan kialakultak közös szellemi kapcsolataink, az irodalmi életet azonban sokáig csak a pécsi Dunántúl jelentette számunkra, amit Szántó Tibor szerkesztett Galsay Pongrác közreműködésével. Egyelőre azonban nagyobb baj volt a tájékozatlanság ténye, a kerítést nagyon magasra húzták, fogalmunk sem volt, hogy mi történik a világban, mellyel az egyetlen kapcsolatot a könyvtárban olvasható Les Lettres Francaises jelentette, amiben időnként néhány Cocteau-vers volt az újdonság, mert az egyébként nem jelentéktelen Aragontól is lehetett olyan verset olvasni, hogy a szocializmus világában a munka nem szégyen és teher, hanem II est une affaire d’honneur, Et de vaillance et d’héroisme, tehát dicsőség, vitézség s ezenkívül még hősiesség is. Utazásra gondolni sem lehetett, s amikor 1956 nyarán legalább a szocialista országokba rést nyitottak a határokon, a hatóság ezernyi nehézséget támasztott. Nekem a mozgékony Szántó Tibor szerzett meghi’ - vó levelet a szlovák írószövetségtől, mert ilyen nélkül mit sem lehetett kezdeni, de még így is hosszan faggatott egy hivatalnok, hogy mi az ördögöt keresek Pozsonyban, ha nem él ott rokonom. Végre kiállított egy fecnit, ez volt az útlevél, s bár a szlovák írótársak szívesen fogadtak, az utazás rettenetes volt. Órákon át álltunk a határon, újra meg újra átvizsgáltak minden csomagot, éppen ezért a fülkét sem lehetett elhagyni, akinél pedig élelmiszert találtak, akár vitte, akár hozta valaki, kíméletlenül elszedték. De erre a pozsonyi utazásra is évekig kellett várni, a sokat emlegetett „olvadás” kellett hozzá, hivatalosan pedig arra sem gondoltak, hogy ez a szigorú, kölcsönös elzárkózás a szocializmus politikai gyakorlatát hozza gyanúba. Szellemi kiskorúságban éltünk, mindent helyeselni kellett, amit a magasságban csináltak s a vészesen romló életszínvonalról is azt mondták, hogy a növekedés nehézsége okozza. A múltat is a jelenhez kellett igazítani. Itt van előttem Rákóczi Ferenc emlékiratainak 1951-es kiadása, amihez a bevezető tanulmányt egyik jeles tudósunk írta. Nevét elhallgatom, gondolom, az első három bekezdést, amit csillaggal különített el tanulmányától, a lektor erőszakolta rá, ha ugyan ő írta, viszont néhány sort érdemes idézni belőle: „Most, amikor visszanyertük nemzeti függetlenségünket" - mondotta népünk bölcs vezére, Rákosi elvtárs az MDPII. kongresz- szusán tartott beszámolójában - „most még sokkal inkább, mint eddig, elérkezett az ideje annak, hogy visszanyúljunk Hunyadi, Kossuth, Petőfi éltető és erőt adó hagyományaihoz”. Közhelyek, mondjuk, de minden bizonynyal ez volt a feltétele annak, hogy Vas István szép fordításában megjelenhessék a nevezetes emlékirat de ezzel sem érték be, mert a következő bekezdés újabb idézet, amit „Farkas elvtárs kongresszusi felszólalásában" hangsúlyozott. Farkas és Rákóczi? Az emlékirat pedig kezdődik az Örök Igazsághoz intézett levéllel, s igazán cinikusnak kellett lennie annak, aki Rákosi és Farkas gyatra sorait Rákóczi emelkedett vallomása elé tette: „őrületnek tekinteném, ha eltitkolnám előttetek a tényeket...” Pedig mást sem tettek. Mert itt is végigját- szották azt, ami az országban történt, bár kíméletesebben, az előírtnál talán szelídebben. A hírhedt kitelepítések elől természetesen Szekszárd sem térhetett ki, mert országos akcióprogram volt. Hajói tudom, nem sok embert érintett, a feltűnő brutalitást is kerülték, talán egyetlen esetet kivéve, amiről részben szemtanúként szólhatok. (Folytatjuk)
