Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-02 / 183. szám

4 “NÉPÚJSÁG 1988. augusztus 2. Moziban Nagy zűr Kis-Kínában Egy filmművészettel foglalkozó hazai folyóirat a közelmúltban nemes egysze­rűséggel csodagyereknek nevezte John Carpenter amerikai rendezőt. A lelken­dező méltatás szerint Carpenter „a fan­tasztikus történetek egyik legmarkán­sabb, legeredetibb alkotója, aki filmjeivel megújította a műfaj formanyelvét, szét­törte annak merevedő korlátáit.” Nos, a negyvenéves univerzális mozi­szakember valóban több alkotásban is bizonyította tehetségét. A magyarországi videoberkekben még manapság is si­kernek - és klasszikusnak - számítanak A köd, a Halloween és A lény című mun­kái. E különös, szorongató légkörű és nemegyszer sokkoló filmek vitathatatla­nul a sci-fi, illetve horror kategória legja­vába tartoznak. Mindezek után annál na­gyobb csalódást okoz legújabb műve, a Nagy zűr Kis-Kínában. A hivatalosan misztikus-fantasztikus, de sokkal inkább zavarosan gyenge film San Francisco kí­nai negyedének „alvilágába" kalauzolja a nézőt. A városrészt keresztül-kasul be­hálózó alagútrendszerben mágikus erő­vel rendelkező gonosz szellemek tarta­nak fogva ártatlan embereket. Ellenük in­dul csatába Jack, a kemény öklű, ráter­mett kamionsofőr néhány kínai barátjá­val. Óriási viadal kezdődik a titokzatos la­birintusbirodalomban: Carpenter - stíl­szerűen - felvonultatja a keleti harci mű­vészetek - főként a karate és a kung-fu - szinte összes kellékeit. Szakadatlanul csattannak az öklök, suhognak a láncos botok, s végezetül - természetesen - a gonosz szellemek elnyerik méltó és jól megérdemelt bün­tetésüket, birodalmuk a lángok maratalé- kává válik. A film rendezője az amúgy is nyilván­való képtelenségek rendszerét számos logikátlansággal is gyarapítja: már-mára bosszantó primitívségek közé tartozik például a pisztolylövések sorozatát köny- nyedén túlélő szellemalak karddal törté­nő megsemmisítése. A más, hasonló jel­legű sablonfilmekből visszaköszönö kli­séfigurák - a rettenthetetlen főhős, a le- rázhatatlan újságíró, a jóságos öregem­ber, a sötét tekintetű ellenfél - külön elemzést érdemelnének. A kifogásokat, valamint a gyermeteg jelenetek sorát még hosszasan lehetne folytatni: az mindenesetre bizonyos, hogy John Carpenter hírnevét enyhén szólva nem öregbítette a Nagy zűr Kis-Kí­nában. SZERI ÁRPÁD Hangversenyek Belga kórus Mözsön Közel egy hetet töltöttek el megyénk­ben Belgium zenei életének képviselői. Mint azt már hírül adtuk, nagy sikerű hangversnyt adott a roeselare-i „Alouet- te” Leánykar a tolnai római katolikus templomban, július 25-én este. Nem mel­lékes megemlíteni azt sem, hogy a bel­gák a mözsi Bartók Béla női kar ven­dégszeretetét élvezték, a látogatás vi­szonzássá a tervek szerint a jövő nyáron kerül sor. Szép hagyományt igényességgel öt­vözve illeszkednekTolna nyári rendezvé­nyei a megye zenei életébe. Ezen a hangversenyen is az igény a telt ház, az igényességet a kórus szerep­lésének magas színvonala bizonyította. A leánykar tagjai gyerekek, tinédzserkorig bezárólag. Ami összetartja őket: művészi alá­zatukból következően a legjobb érte­lemben vett fegyelem, a karnagyi instruk­ciók maradéktalan betartása. Műsoruk gerincét szűkebb hazájuk flamand nép­dalfeldolgozásai jelentették. Sokszor megcsodáltuk már az európai kórusok kiegyenlített, természetes hangzását, spontán muzikalitását. A flamand nép­dalkincs, melynek hangzása, formálása a miénktől teljesen eltérő, a nyelv sajátos melódiájával párosulva, a többszólamú- ságon keresztül adja az európai műzene egyik alapját. Itt elég, ha csak a rene­szánsz kiemelkedő franko-flamand nagymesterét, Orlando di Lassót említjük meg. Kiváló karnagyuk, Servaas Verhelst zeneszerzőként is bemutatkozott, misé­jének két tétele, mely a gregoriánra és a reneszánsz harmóniafordulataira emlé­keztette a hallgatót, a hangverseny ki­emelkedő eseménye volt. Templomi hangversenyről lévén szó, az orgona is megszólalt. Flamand nép­dalvariációkat és Cesar Franck egy mű­vét szólaltatta meg a kitűnő orgonamű­vész, Eric Hallein. Okosan szerkesztett műsora jól illesz­kedett a kórus profiljához, mint kísérő és szólista egyaránt meggyőző zeneiségről tett tanúságot. A zeneszerető hallgatóban ezen a hangversenyen is tovább erősödött a meggyőződés: a templomi hangverseny ideális lehetőség az előadóművész szá­mára. A templom akusztikája kiemel min­den erényt, zengővé teszi a hangzást; fe­gyelmet, tartást, elmélyültséget ad elő­adónak és hallgatónak egyaránt. Nem le­het eléggé hangsúlyozni ennek fontos­ságát, évtizedek kihagyását kell e téren is pótolnunk. THÉSZ LÁSZLÓ Klézli János, Lányi Péter, Szakály Péter és Tucsni László hangversenye a Művészetek Házában „... elindultam szép hazámból” - igy is folytathatnánk bizo­nyos inverzióval a koncert címét adó sort, és vajon van-e szebb, meghatóbb ennél a gondolatkörnél? Most különösen: Bartók idő- és térbeli közelségére utalva, de Adyt is citálhatnánk. Mert bizony - rendes esetekben - az a bizonyos föl-földobott kő tör­vényszerűen visszahull; s vajon van-e igazabb megtartó erő a gyökereknél, a tágabb, de még inkább szűkebb pátriánál? Ha úgy tetszik, fészekmelegnél, családmelegnél... Ezt a meghittséget éreztük elsősorban a július 25-i koncert légkörében. Névsorban kezdjük: Klézli János a legfiatalabb a négy mű­vész közül, s a felsorolás végén, e sorok rovójának hajdani isko­latársa, a legmesszebbre, Hollandiába szakadt Tucsni László. Szakály Pétert a „legendás” Gregor József szegedi utódaként mutatta be a műsorközlő Decsi Kiss János, és a legújabb szek­szárdi „elmenő”: Lányi Péter. Talán először hangzott el a nyilvá­nosság előtt a bejelentés: szeptembertől más főiskolán folytatja munkáját. Négy fiatal művészember, négy világtáj. Szakály Péter elsőként Mozart: Don Giovanni c. operája Le- porello-áriáját adta elő, majd oldott, Lányitól is megtámogatott, fesztelen humorral Falstaff bordalát Nicolai: A windsori víg nők című darabból. Máris „hengerelt”. Az énekszót a friss diplomás Klézli János folytatta. Bartók: Ju- hászcsúfolóját és Kodály: Cigánynótáját hallhattuk előadásá­ban. Kezdetben kicsit drukkosan, de jó elképzelésekkel, miként a későbbi Ravel-dalok is igazolták. Lányitól Debussy: Ondiné (Sellő) című prelűdje következett. A teljes est kíséretét is ellátó pianista szólódarabjában dicsére­tesen ragadta meg a karaktert, szép pasztell színekkel tárult elénk Debussy impresszionista világa. Nem csodálkoznivaló, ha azt mondjuk, fokozott várakozás előzte meg Tucsni László játékát. E név Szekszárdon, édesapja révén fogalom, s most arra is kíváncsiak voltunk, nyomdokába lép-e a hajdani helybéli „impresszáriónak” az utód? A holland rádió-kamarazenekar ifjú koncertmesterének nincs mit szégyenkeznie. A megszólaltatott Tartini-darab, majd Beethoven: Tavaszi szonátája egyértelműen tanúskodtak tehetsége, felkészültsé­ge, kvalitásosságáról. Az estet Szakály Péter két áriája keretezte (Verdi- és Rossini- darabok); nemcsak őt, a többieket is szívesen hallottuk volna - hallanánk - többször is. A közönség szűnni nem akaró vastapsa minden bizonnyal ugyanezt jelezte. D. T. Menekülők, menekültek Az természetesen erősen vitatható, hogy a román területről menekülők két­ségbeesett lépését szabad-e „megfutamodásnak” nevezni, miként Chrudinák Ala­jos tette a „Mikor Csíkból elindultam" című terjedelmében is impozáns műsorban. Aki életét menti, arról aligha mondható el, hogy megfutamodik, azt pedig jól tudjuk, hogy hősi halottak helyett nagyobb szükség van hősi túlélőkré. Annak a menekülésáradatnak, aminek hosszú ideje tanúi vagyunk, legtöbb moz­zanata ismert, az okokat is felesleges firtatni. Ebből következik, hogy a műsor sok újat nem tudott mondani, inkább összegezte, amiről korábban hallottunk, kivéve a szobrász Melocco Miklóst, aki a Szózat sorait variálva a nemzetközi cselekvő együttérzést sürgette. Három román anyanyelvű menekült is megszólalt, s a műsor igazi érdekességét tulajdonképpen ők jelentették. A helyzet drámaiságára jellemző, hogy az értetlen politikai gyakorlat senkit sem kímél, s bár a magyar állam vendégszeretetét tőlük sem vonja meg, az ő sorsuk a legkilátástalanabb. A világnyelvnek nem nevezhető román nyelvtudással még nálunk sem lehet sokra menni, de a beilleszkedés bár­melyik nyugati országban épp ilyen nehéz lenne. Ezeknek a menekülteknek leg­többje ugyanis egy tévhit áldozata: Magyarországot afféle sétálóutcának gondol­ták, ahonnan nyugodtan mehetnek tovább, akár az óceánon túlra is. A menekültügy ma bonyolultabb kérdés, mint volt harminc évvel ezelőtt is, ha itt megrekednek, nem rajtuk múlik, azon pedig kár lenne töprengeni, hogy micsoda kétségbeesés ered­ménye az, amikor valakit csak a jóreménység vezet, maga sem tudja hova. A dokumentumfilm azonban itt adósunk maradt. Rendben van, érthető, ha a megszólaltatottak nem szolgálnak személyi adataikkal, nyilván jó okuk van rá, vi­szont sorsuk, tragédiájuk akkor lett volna világos, ha valamivel többet megtudunk róluk. Milyen indítékok játszottak közre, hogy vállalták a menekülés kockázatát, a to­vábbjutás esetlegességét, mi táplálta bennnük az otthonra találás reményét? A ha­társorompót lezárták mögöttük, visszaút nincs, a puszta remény keveset segít a hontalanon. Ekkor kellett volna elhangoznia a riporteri kérdésnek, ami sajnálatos módon elmaradt, pedig a válasz fontos adalék lehetett volna a menekülés lélekta­nához, egy értelmetlen politikai gyakorlat szerkezetéhez. Itthon lelkiismeretes álla­mi szen/ek, egyházak hivatalos és öntevékeny munkája igyekszik enyhíteni a mene­kültek helyzetét, segíteni sorsuk jobbra fordulását. Ennél többet nem tehetnek, mert akinek eltépik hazai gyökereit legföljebb beilleszkedni tud, de nem felejti, hogy igazi otthonát el kellett hagynia. Ki mit tud? Künnyű Kincses Veronikára vagy Schiff Andrásra hivatkozni, a kérdés mégis mindmáig eldöntetlen, hogy a Ki mit tud? igazi célja: Tehetségmentés vagy alkalmi szereplési lehetőség derék amatőrök számára ? Az igazi tehetséget nem kell félteni, előbb-utóbb áttöri az értelmetlenség vagy elfogultság falát, s legföljebb saját pa­zarlásunkon gondolkodhatunk, mint Cziffra György esetében, aki itthon csak arra volt jó, hogy éjszakai mulatóban játsszék. A televízió népszerű vetélkedője következésképp az amatőrök fóruma, aki a latin „amatőr” jelentésének megfelelően műkedvelők, s örömüket szívesen osztják meg másokkal is. Mint a nagyon rokonszenves Óbudai ifjúsági zenekar, melynek tagjai komoly felkészültséggel muzsikálnak, bizonyítva, hogy az amatőr soha nem kontár, s a pillanatnyi divatnál is fontosabbnak tartja azt, ami szívének, hajlamának legjob­ban megfelel. Ahogy indult az idei népszerű játék, mintha ezek lennének kevesebben, s a zsűri is mintha azok felé hajlanék, akiket a profivá válás reménye fűt, kevés eredetiség­gel, mert arra a vonatra szeretnének felkapaszkodni, amelynek biztos végállomása van. Ez elsősorban a zenélő együttesekre vonatkozik, s közülük nem egy kínos agy­tornával lehetetlen elnevezéssel jó előre szeretné felhívni magára a figyelmet. A TRI-Co még hagyján, de mit szóljunk az ilyen zavaros elnevezéshez, mint Testcsel- puszi vagy Technikai szünet? S baj van, persze nemcsak itt, az úgynevezett „saját szerzeményekkel" is. Megtörtént, hogy zenei értékelésük elől kitért a jeles zsűritag, a szöveg is gyatra, tele alapvető prozódiai hibával. Határozottabbnak kellett volna lennie az előzetes zsűrinek, vagy ilyen az átlagos színvonal? Nem egészen, mert a három néptáncegyüttes olyan magas színvonalon áll, ami sok mindenért kárpótolt. S talán a folytatás sem lesz rosszabb. De bármiként is van, szórakozik az ország, ki így, ki úgy, s közben olyan produkcióknak is tanúi le­hetünk, amelyek azt bizonyítják, hogy az igazi mű-kedvelők mű-értők is, akik saját maguknak, közönségüknek is tudnak örömöt szerezni. Befejezetlen forradalom Szilágyi Ákos gyűjteménye arra figyelmeztet, hogy a történelem ellenáll minden önkénynek, nem használ a hangos propaganda, vagy az elhallgatás, az idő mindig az igazságnak dolgozik. A Befejezetlen forradalom dokumentumai a sztálini korszak rettenetéit mutatják be, nemegyszer, mint Buharin végrendelete, a jövőtől várva az igazolást és igazságtevést. Az Új nyitott könyv Szilágyi Ákos gyűjteményéből válogatott, arra törekedve, hogy egységes történelmet mutasson be, Lenin halálától Hruscsovig, ezúttal az áldoza­toknak adva meg a szólás jogát. Egykorú filmfelvételek illusztrálták a történelmet, tulajdonképpen minden a helyén volt, az elhangzott részletek hatásosak voltak, egyaránt szolgálva a látványt és a történelmi ismeretek terjesztésének nemes szán­dékát. A forgatókönyv két írója, Szilágyi Ákos és a sorozatszerkesztő Czető Bernát László a jelek szerint az összeállítás műfaját nem tudta eldönteni, mert színházi lég­kört próbált teremteni, közben az egész átváltozott szabályos történelemórává, amikor maga a szerkesztő ült jobbára jelmezes hallgatósága között, s magyarázta az eseményeket. Ez fölösleges kettősséget adott a műsornak, a drámai részletek időnként a tananyag illusztrációjául szolgáltak, miközben lobogtak a gyertyák, na­gyon sok gyertya, a Bulgakov-részletben épp úgy, mint Ahmatova versénél, egy gyászszertartás hangulatát árasztva. Pedig az egymásra halmozódó tragédiák kö­zepette is valami másról van szó, történelmi igazságtevésről, s arról a felemelő tu­datról, hogy az igazságot semmiféle machinációval nem lehet elhallgattatni. Kevesebb több lett volna, az ünnepélyességre való törekvés nem egyszer a mel­lőzhető részletekre terelte a figyelmet, s ezeket a rendező, Koltay Gábor ki is hasz­nálta, a lényeg azonban a látványon túl volt, s akik a késő órákban is készülékük előtt ültek, az igazság szavát hallották. CS. L. Rádió Ki vagyok én? Jonathan, Bemard, George... az emlékképek villózásával tolulnak elő a nevek, hogy egymást átfűzve, szorosan rásimulva a lélek még élő és friss napfényre vágyó növényi szárára megfojt­sák és éltessék egyszerre. Olyan dzsungelnyi szövedék terebélyesedik, duzzad az idővel, amin egyre nehezebb átvergődni. De egyáltalán, akar- e az ember? Ez az ambivalencia feszíti a türel­metlen kifakadásokat, gyermeki csökönyössé­get eredményezve és mondatja az évtizedekkel kortalanná vált férfival: én Herbert vagyok! Nem az az ifjú szerelmes, akivel mézesheteidet Velen­cében töltötted, nem tőlem van a lányod és soha nem jártunk együtt Chicagóban. A kimondott szavak azonban alig tolulnak ki a száraz, görcsö­sen összehúzódó ajkak préséből, máris önálló életre kelnek. Míg az asszony szózuhatagát csak azzal a türelmetlen kifakadással állítja meg, hogy a gátnál megfékezve nagyobb lendülettel dübö­rögjön tovább: Én Jonathán vagyok...vagy az is lehet, hogy Georg, netán Bernárd? Két ösöreg- ember beszélget az idő peremén. Nevek, emlé­kek, személyiségek, a múlt történései és meg nem történt vágyak ködlenek egymásba, amit az öregesen makacs igazságtevő szenvedély, vagy talán az élethez való legerősebb ragaszkodás próbál kibogozni, úgy, hogy közben egyre kiis- merhetetlenebbé válik minden. Hogy Martha kezdte, vagy Herbert, teljesen mindegy, mindket­tőt ugyanaz a megkeseredett életvágy fűti és mi­közben egymásba marnak, jól szórakoznak, ér­zik, hogy még vannak... Robert Anderson kis- hangjátéka nem kínált felhőtlen kikapcsolódást, inkább egyfajta önirónikus mosolyt fakaszthatott a hallgatóból. Szabó Sándor és Tolnai Klári élet- hű tolmácsolásában élvezhettük az ismeretlen darabot, miközben lélegzetvisszafojtva futott át az agyunkon, hisz ez nemcsak Herbert dilemmá­ja. És a dermedt felismerés talán újra megformál­ta az egyszerű kérdést: Ki vagyok én? -tzs­A négy főhős harcba indul A leánykar a mözsi tsz kultúrtermében

Next

/
Oldalképek
Tartalom