Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-02 / 183. szám

rtfepÜJSÄG 5 1988. augusztus 2. Dinnyék a Zongorában Hogy kerül dinnye a Zongorába? Úgy, hogy nem a hangszerre kell gondolni, hanem a tengelici dűlőnévre, amit Zon­gorának neveznek. Itt beszélgetünk Mol­nár József általános iskolai földrajz-test­nevelés szakos tanárral és Haász Imre mezőőrrel, tsz-taggal a munkafolyamat­ról, ahogy a dinnyemag gyümölccsé érik a tengelici határban - a Zongorában.- Ez a terület nagyon alkalmas a diny- nyetermelésre - kezdi Molnár József, akit Haász Imre tisztelettel tanár úrnak nevez. Hagyománya van Tengelicen a dinnyének. Imre bácsi ebben szaktekin­tély, talán jobb lenne, ha ő mesélne. Udvariaskodnak még pár pillanatig, miközben a csőszkunyhóba kalauzol­nak. Ez volt az éjszakai szállása, őrhelye a tanár úrnak, aki termelötársai dinnyéire is vigyázott az éjszaka, de nappal is.- Szeretek vele foglalkozni - kínál hellyel a kunyhóban Molnár József -, de bevallom, hogy az élet kényszerített rá. Kiegészítő jövedelemforrás ez. A föld az anyósom háztáji területe, 800 négyszög­öl. A szomszédoké is ehhez hasonló nagyságú, legfeljebb 1200 négyszögöl, de mind háztáji, amit a tsz-től kapnak. Sárga-, cukor- és görögdinnye szeret itt a legjobban, de próbálkoznak már ja­pánnal is. Itt a Zongorában fóliások és szabadföldi termelők egyformák találha­tók.- Kezdjük talán a legelső mozzanat­nál ...- Akkor időben is vissza kell menni március végére, április elejére - mondja Haász Imre. - Akkor szedünk gyepkoc­kákat. Ez általában 5x6-os, vagy 7x7-es méretű. Kinek milyen a kihasítója. Ebbe a kockába rakjuk a csíráztatott magot.- A csíráztatást is magunk végezzük - jegyzi meg Molnár József -, a magot 30-350 C-os vízben áztatjuk, 24-26 órán keresztül, dunsztolt körülmények között, amíg a csírakezdemények megindulnak, és ezeket rakjuk a gyepkocka közepére fúrt lyukakba. Ezt enyhén száraz homok­kal megszórjuk és langyos vízzel locsol­juk. Természetesen valamilyen talajfer­tőtlenítőt is adunk hozzá.- Mindez fóliasátorban történik - ma­gyarázza Haász Imre -, én mindig maga­sabb, nagyobb légterű sátrakat haszná­lok, és nem szoktam benne fűteni, de van aki belülről is csinál mestereségesen meleget. Egy hét, másfél alatt kikelnek. Májusban aztán kiültetjük...- Ilyenkor kezdődik a „kockáztatás” - veszi át a szót Molnár József. - Mert fi­gyelni kell a fagyos napokra. Ha engedi az idő, ültetünk. Szerencse kell ehhez nagyon. Könnyen kárba vész a munka, ha a fagy elvisz mindent. Itt aztán ketté válik a munkafolyamat, mert aki fóliával termel, neki annak megfelelően kell vé­gezni a dolgát.- Beszéljen erről..- Nekem szabadföldi van - néz a kunyhó elé Molnár József - de a fölöttünk levő szomszédok fóliáznak. Egy sor két méter széles. Erre húzzák a síkfóliát, amit kétoldalt rögzíteni kell. Géppel végzik ezt. A fólián lyukak vannak a csapadéknak. Molnár József Vajszlóról hoztak már egy alagutas meg­oldást, ahol fém vázakra húzzák a fóliát. A kiültetés után ekézés, legalább három­szor kapálás, permetezés.- Ilyenkor a fóliát mindig ki kell takarni?- Igen! - válaszol Haász Imre - leg­alább kétszer kitakarják. Ami a fóliás ter­melés mellett szól, az a korábbi érési idő. Egy-két héttel előbb tudják eladni, és magasabb áron, mint mi.- Viszont én még augusztusban is szedhetek, remélem, amikor a fóliások már elvonulnak. Igaz, én a „szegényem­bereknek” árulom - mosolyog Molnár József. - A szezon második felében érik az enyém. Ha nem jön közbe betegség... Haász Imre és unokái- Bizony a fuzáriumtól rettegnek a dinnyések - bólogat Haász Imre - bor­zalmas látvány, amikor a már két kilog­rammos dinnye fonnyadni kezd. Ezt csak az idő tudja megállítani.- Szerencsés, kedvező időjárás ese­tén mennyi az érési idő?- Mikor az első kötés megjelenik, ez olyan mogyorónyi dinnye - mondja Mol­nár József -, ettől számítva 35-40 nap. Esős, felhős időben ez több.- Nagyon kockázatos vállalkozás, ahol a termelő a vesztes, kár esetén. Van-e biztosításunk?-Természetesen - feleli Molnár József - nekem van. Úgy állapodtam meg, hogy 100 százalékos kár esetén én 50 ezer fo­rintot szeretnék kapni. Szerencsére ne­kem még nem volt ilyen jégveréses bal­esetem.- Ön mondta ki az összeget, akkor megkérdezem, mennyit jövedelmez ez a nyolcszáz négyszögöl dinnyeföld?- Az idén én még-nem adtam el sem­mit. Említettem, hogy szabadföldi az enyém. Az elmúlt évek tapasztalatáról mondhatom, hogy 14-15 forintos kilón­kénti árral jól járunk.- Ne haragudjon, de engem mint vevőt ez ingerel, hiszen a piacon kezdetben én 40-50 forintért kapom meg ezt a diny- nyét. Miért nem mordulnak fel a terme­lők? ­- Mi nem szólunk bele a kereskedők dolgába, ha tőlünk mondjuk 15, esetleg 20 forintért megveszik.- Hm!- Igaz, miénk a kockázat, de így is szá­míthatunk mondjuk 60-70-80 ezer fo­rintra.- Mennyi befektetés árán?- Mi nem számítjuk a munkadíjat. A fó­liásoknál az anyagköltség is felmerül, permetezőszerek, fűtés, ez, az. Mondjuk 15 ezer forint. Haász Imre közben elköszön, mert ve­vők érkeztek... Átmegy a kunyhójához. Molnár József a papírlapra mutat, ahol a följegyzések vannak, mikor, hány mázsát vitt az ilyen és ilyen rendszámú Zsiguli. Szikrázik a Nap. Molnár József büszkén néz a fényesen gömbölyödő dinnyékre. Tekintete megáll a három legifjabb diny- nyecsőszön - Haász Imre unokáin -, akik kukoricaszárból készült puskákkal vi­gyázzák a termést. DECSI KISS JÁNOS Ausztriai úti nap ló Akadt az utasok között, akin némi szo­rongás lett úrrá a határállomás közeled­tével. Pedig az IbuszTolna Megyei Kiren­deltségének autóbuszában semmivel nem volt több valuta a megengedettnél, s ha az ember háromnapos ausztriai uta­zásra fizet be (ami ezúttal feltűnően ol­csónak is tűnt), nem az üzletelésen, sok­kal inkább a pihenésen töri a fejét. Hiába, aki először hagyja maga mögött az anya­földet, abba csak beleköltözik némi izga­lom, szorongás magától is. A rutinos uta­zó észre sem veszi, hogy idegen földön jár... Vagy mégis?! A határátlépés öt perc ha volt, most meg itt a tábla előttünk: Wil- kommen bei uns... - Üdvözöljük nálunk! Ugyanakkor az idő kifejezetten barátság­talan. Esni kezd. Később már zuhog, az ab­laktörlő alig győzi a szélvédőre zúduló vizet leterelni. Poppendorf határában zöld, PP-s rendszámú Trabant körül költi késői ebédjét egy háromtagú magyar család, de hirtelen fürgeséggel ugranak kicsi ko­csijukba a zivatar elöl. A sietésnek útjaví­tás állja útját, így nézelődünk. Rend, tisz­taság mindenütt. A házak egymástól tá­vol épültek, pedig faluban vagyunk, kö­röttük harsog a zöld, a fű, a fenyő, s ren­geteg a virág. Virág itt, és virág ott, ablak­ban, virágtartóban, előkertben... A „sógo­rok” adnak a szép környezetre, s mögöt­tem méla sóhajszerű kívánság: - Bár ná­lunk is így lenne... Ez nem pénzkérdés, ide igényszínvonal kell... Igaz, már mi is kezdjük itthon, s ez biztató lehet a jövőre nézve. Irány a „halaspataki erdészház” A benzin literje több mint 8 schilling, a kukorica silányabb, mint nálunk. A falu­határokban apró, kedves faházak tudat­ják a szemlélődővel, hogy itt is kedvelt a hobbikért. Talán kisebb, talán rendezet­teb, mint a mieink, s megkockáztatom: kevésbé árutermelő is, de közkedvelt. A buszváróban ép plakátok, töretlen ablakok. Az Alpok völgyei párát lihegve örvendeznek a hirtelen jött, de még bá­tortalan napsütésnek. A hétköznap munkanap - vallják az osztrákok, s így is tesznek, így is élnek. Hiába múlt jócskán délután négy óra, még javában dolgoznak, üzletekben, me­zőn és üzemekben egyaránt. A hét vége az ünnep, a pihenés ideje. Fischbachba igyekszünk, a szálláshelyre. A Forsthaus fogadóba. Kicsi hegyifalu, igazi üdülő­környék, mint a neve is mutatja - a patak­ban hal, a környék vadászterület is. Négyszáztíz lakos él itt, az Alpok kanyar­gó betonösvénye mentén. Fischbachban négy panzió, s vagy hat kiskocsma. Mind megél. Kedélyesen sörözgetö, vacsora­közeit érző osztrákok. Kedves helybéliek, s a fogadó gazdája, felesége és beosz­tottai mind az ajtóban, a magyar turista- csoport fogadására... A házaspár két gyermeke, s még négy beosztottja látja el a vendégeket. A konyha automata, a terí­tés gyors, precíz és tanítanivalóan gusz­tusos. A vacsora az elengedhetetlen for­ró leves után salátaköltemény és gom­bás hússzeletek... Mint mondják, tápláló, gyönyörű és egészséges. Séta követke­zik. Erre lehet csettinteni, tudta az IBUSZ, hogy hova hoz vendéget. A vendéglők zsúfoltak, bár egymás he- gyén-hátán is „jól élnek”. A sör valóban kitűnő, igazolja hírnevét, s állja a próbát. Nekünk kicsit drága, de kollégám szerint ez az, amit sohasem szabad magyarra „fordítani”, vagyis tilos néggyel szoroz­ni... A szobákban zuhanyfülke, pedáns mosdókagyló, patyolattiszta ágynemű, törülközők. A levegő feszegeti a tüdőt, az alvás nem lesz nehéz. Csend. Mindenütt csend. Hajnali randevú A korai ébresztő ellenére mindenkinek kész a reggelicsomagja. Benne van a fél­panzióban, s hajnalban készítették, hogy ne fülledjen a csomagba. Mindent a ven­dégért. Az úticél Eisenstadt. Az idegen- vezető friss, mint a hajnal, mosolyogva segít a nyügösködőn. S indul a hajnali kanyargózás, először Bierfildig. Kiderül, hogy 1250 méter magasból ereszkedünk lefelé, de mit lefelé, amikor máris kapta­tónak föl szuszog az Ikarus. Kétoldalt szálfaegyenes fenyőerdő. Amott a fenyő­csemeték fölött kilométereken át zöld há­ló... Az út menti magas parton bodzafács- kák karó mellé kötözve. Nem tévedés, bodzafák, s nem bokrok, csak úgy va­don, szerteszét nőve. A virága miatt tart­ják, szedik, szárítják s főzik... A legkisebb faluból kifelé igyekvőt is virágpiramisok kápráztatják el. A klíma párás, hűvöskés, kedvez is a futómuskátlinak, és a ki tudja hány színben pompázó sok száz virág­nak. A gondozás, s a látvány öröme is közös. A hegyoldalban szénát szárítanak, a rudakon csodás illatot árasztanak a bog­lyák. Az út mentén mindenütt lépcsős fa­dobogók, amikre a tejeskannák kerül­nek. Könnyű a begyűjtő tejeskocsi plató­jára húzni. Steyerben és Burgenlandban ősi hagyomány az állatartás. A szinte függőleges hegyoldalban alpesi stílusú házacskák. A szállítást kötélpálya segíti. Az emelkedőt jelző táblákon a szám kétjegyű, az Ikarus dohogva kúszik fölfe­lé. A nyomáskülönbséget sűrű nyelések­kel ellensúlyozzák a rutinos utasok, így a fül, a dobhártya lassan aklimatizálódik. Már jól fönn járunk, s a falvak mégis sűrű egymásutánban következnek. Nem túl nagyok, de annál szebbek. Az embernek gyermekkori mesekönyvei, s annak raj­zai elevenednek meg. Csodaszép házak, egyszerű formák, kontrasztos színek, fe­hér falak, barnára mázolt ablakok, piros cseréptető, a hegyoldalban legelő tehe­nek... Idilli kép, leírva szinte giccsesen szép, mégis igaz. A fű zöld-s ápolt. A Ste- yer traktorok a leglehetetlenebbnek tűnő oldalakkal is megbirkóznak. A nyereg­ben sokszor asszonyok ülnek. Az erdei bekötőutak a házakig vezetnek, s mind betonút. A kifordulást a főútra, közleke­dési tükör könnyíti mindenütt. Az út saját erőforrásból és állami támogatásból épül Ausztriában. A teljesplaccokon már ott lapul a hajnal friss zsemle, a péksegéd rút, kisdobozos Citroenje hordta szét. Senki nem viszi el, csak a tulajdonos, az, akinek odatették. A zsemle könnyű, pu­ha, szinte lebeg a levegőben. Szívesen ennénk otthon is ilyet. Újabb völgyre nyi­tunk rá. Kriegbach már csupán 3 kilomé­ter. Irány az autóút, a Bécs felé vezető pri­ma betonon hajnali a forgalom. A maximális sebesség 130 kilométer óránként, a falvakat, településeket zajvé­dő rácsok és falak védik. Az „első” Alpok- alagút 2135 méter hosszú, a fényszóró bekapcsolására tábla buzdít. A busz falja a kilométereket, a sofőr „érzi a pengét”. A hegyekben lengyel turisták törlik a párás autóüveget, a parkolóban. Olcsó szállás­hely. „Most” nyílik az orgona. Előttünk Semmering. Ezer lakosú kis­város, a múlt századtól híres gyógyfürdő­hely, a bécsiek kedvelt kirándulóköz­pontja. Az 1870-es évektől a 27 alagúttal megépült osztrák vasúthálózat hozta ide a fejlődést. Burgenland felé vesszük utunkat, elhagyjuk a steyer határt. Két völgyet átívelő, hatalmas pókra emlékez­tető völgyhíd betonlábai alatt húzunk el. Schrottheimnél vagyunk, ahol az autópá­lya kezdődik. Végre a nap is mosolyog. A távolban Eisenstadt tűnik föl, mögöttem egy nyugdíjas óvónő szomszédjával az Esterházyakról beszél... Végig az az érzésem volt, hogy mind­annyian szeretnénk követni az osztrák példát. Azt, hogy a kőműves hét óra előtt öt perccel érkezik Mazdáján, de hétre beöltözve keveri már a maltert, s nem koszt csinál maga körül, hanem maltert... Azt, hogy a pék könnyű, szép zsemlét süt állandóan, azt, hogy csupa derű és virág a környezet... azt, hogy nyitottak az üzemudvarok, mégsem hord el onnan senki semmit, azt, hogy... SZABÓ SÁNDOR Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Fischbachi faluszél Bierfild, az egyik kistelepülés

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom