Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

1988. június 4. NÉPÚJSÁG 11 Pictor ignotus Bonyhádi találkozás Máté Gyulával Szombathelyen a Derkovits-szabadis- kolában tanult rajzolni, mégis inkább vegyészmérnöki diplomát szerzett, anél­kül, hogy művészi becsvágyát feladta volna. Közben a fotografálás is csábítot­ta, szervezte a megye fotóéletét, tagja lett az Országos Fotótanácsnak, készített fo- tografikákat, fotogrammokat, igazi terü­lete mégis a szorosabban vett képzőmű­vészet, fával dolgozik, kővel, készít kerá­miát, kollázst, s mindenekelőtt tűzzo­máncképeket, melyekből jutott Fran­ciaországba is, ahol Victor Vasarely fi­gyelt fel rá, Illyés Gyula pedig „meglepő­nek, szépnek” nevezte. Pierre Székely, vagy Székely Péter is elismeréssel szólt alkotásairól, fölmerült, hogy közösen kiadnak egy mappát, melyhez Vasarely is csatlakoznék, majd nagyobb kiállítás terve foglalkoztatja francia barátaival, de mindebből nem lett semmi. Máté Gyula szerepelt ugyan néhány kisebb jelentő­ségű csoportos kiállításon, de művészi rangját tekintve továbbra is pictor igno­tus, ismeretlen festő, aki Bonyhádon él, mint maga írja, „nagyon kevesek által is­merve". Már kezdetben az absztrakt irányzat­hoz csatlakozott, s bár elhanyagolható mértékben hatott rá Vasarely, az abszt­rakt festészetnek azt az irányát képviseli, aminek nálunk legjelesebb mestere Martyn Ferenc és Lossonczy Tamás. Lossonczy oldottabb, líraibb, Máté Gyula vonzalmaihoz inkább Martyn áll közel, aki a képben a biztos formát keresi, a szerkezet véglegességét, akár így is mondhatnánk, kozmikus érvényét. Képeinek rendszerint címet is ad, en­nek azonban kevés a jelentősége, mert itt minden önmagáért áll jót, egyenesei és körei abban az értelemben szépek, aho­gyan Szókratész beszél ezekről Platón dialógusában. Magukban hordozzák lé­tük értelmét, a világot nem ábrázolni akarja Máté Gyula, hanem megmagya­rázni, a jelenségek egymásra rakódó esetlegességében keresi a végleges rendet és értelmet. Természetesen az anyag sem közöm­bös, az égetés folyamatát is szabályozni kell, s Illyés Gyula őszinte csodálattal írta levelében: „Soha ehhez hasonlót nem láttam s így már csak az új hatás: lehető­ség felfedezéséhez is őszintén gratulá­lok.” A tűzzománc régóta ismert, középkori ötvösök is használták, ma is sokan fog­lalkoznak vele. Máté Gyula új lehetőségét tárta fel ennek a technikának, a zománc IV. emelet 4. számára nem díszítő elem, hanem alap­anyag, amiből a kép épül fel, egészen új hatásokat ígérve. Színei frissek, a fények és árnyékok váratlan értékeket villanta­nak fel, sejtelmes látomássá változtatva világát, de mindig megőrzi a szerkezet biztonságát, mert ezeken a képeken semmi nem esetleges, minden a hibátlan rendet akarja szolgálni. Bonyhádi otthonukban beszélgetünk, képei között, amiket felesége emel ki a szekrényből, ahol egymás mellé sora­kozva várják, hogy valakivel megoszt­hassák örömüket. Máté Gyula nem pa­naszkodik, az érthetetlen mellőzés nem törte meg, de az igaz, hogy ma keveseb­bet dolgozik, mint korábban. Valahol el­akadt, félúton Párizs és Bonyhád között, ezt maga is tudja, s én csak arra bíztatha­tom, hogy semmit nem szabad feladni. Máté Gyula művészi sorsába - jól tud­juk - belejátszott a hazai idegenkedés is, ami ma is kísért, pedig az absztrakt mű­vészet már régen polgárjogot nyert s mű­vészettörténeti leg úgy beszélünk róla, mint a barokkról vagy az impresszioniz­musról. A művészet régi dilemmája, hogy feltétlenül ábrázolnia kell-e, de ez ál­probléma; minden magában hordja ér­tékét, függetlenül attól, hogy a kép lege­lésző tehéncsordát ábrázol-e vagy füg­gőlegesek és vízszintesek egymásnak megfelelő harmóniája rejti magában a képet, úgy ahogyan azt már Platón is gondolta. Máté Gyula képei ilyenek, s csak saj­nálni tudjuk, hogy évtizedek óta valóban „kevesek által ismerve" sorakoznak egy művészetet és értéket őrző bonyhádi la­kásban. CSÁNYI LÁSZLÓ r V "M íc v---------­) ZG-j Tízéves a Dunatáj Megyénk irodalmi folyóiratának 10. évfordulója alkalmából közöljük a szerkesztőbizottság - 1979. májusában megjelent - köszöntőjét, valamint Illyés Gyula költeményét. „Egy évvel ezelőtt Illyés Gyula Babitsra emlékező versével indítottuk útjá­ra a Dunatájt, s rögtön utána Babits Mihály néhány kiadatlan költeményét közöltük. Mindketten innen indultak, arról a vidékről, ahol Vörösmarty és Pe­tőfi járt, akik nemcsak örökséget hagytak az utánuk jövőknek, hanem fel­adatot is, ami Babits és Illyés életművében - ez utóbbi, mindnyájunk örömé­re, ma is egyre gazdagodik - a világirodalom szerves része lett. Akik az ő nevükkel indulnak, tudniuk és viselniük kell ennek minden etikai és esztétikai felelősségét. Úgy gondoljuk, a szándék tisztasága felment bennünket a szerénytelen­ség vádja alól, mert aki a leírt szó tisztességével akar szolgálni, csak a leg­nagyobb példákra vetheti szemét.” Illyés Gyula: Babits visszhangjaként Kár könyved nézned, ablakod nézzed: utolsó ábráit lapozza a kert. Hagyd az eszméket: Ne azt, ami ámít: láss egy kis valót: bár búcsúztatót: eligazít! Bár betegágyból: hívd be a távol vigaszait! mielőtt hó s köd ránt köréd függönyt. Az év (meg az élet) könyvében a képet immár napra nap villantja vadabb forgással a lap. November, december! • Mind henyébb ecsettel vázlatoz a mester, mígnem abbahagyja s az utolsó lapra, a pusztán maradira, az üres vidékre fehérrel fehérre hó sűrű esése írja, vége, vége,-hány folyt, k öv. helyébe! Évekkel ezelőtt tettem félre ezeket a verseket azzal: nagyobb írás részei lesznek. Álljanak itt így is, nyitányául annál, amivel szűkebb pátriánk­nak ez a folyóirata ápolja majd Babits Mihály emlékét. Nagysándor József észrevett a négy­szögben egy ismerős tisztet és hangos szóval odaköszönt:- Szervusz, kedves kamerád! A tiszt, százados volt az illető, a földet nézte.- Szégyenkezik! - mondta a többiek­nek Nagysándor József, cseppet sem csodálkozva.- Imádkozzunk! - szólt egyikük. Az ítélet kihirdetése után Urtióka főfog­lár Pöltenberg elé lépett és tisztelgett:- Kérem, kapitány úr! A vértanúknak a honvédségnél elért előmenetelét a császári hadbíróság nem ismerte el. A tábornok elköszönt a töb­biektől és a bitófa zsámolyára lépett. Szemtanút idézünk, Baló Béni reformá­tus lelkészt:- „A hóhér a kötelet a nyakára teszi s a vasszögre hurkolja. Egyik pribék kikapja a zsámolyt Pöltenberg alól, a másik kettő teljes erejével húzza lefelé két karját, és rákapaszkodik, hogy kinyújtsa a fel­akasztott testet. A hóhér erőlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Pöl- tenbergnek igen izmos, bikanyaka volt, s a hóhér sokáig vesződött vele, amíg cél­hoz ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt, s Tichy őrnagy nagy kár­örömmel nézte az első akasztást.” Az akasztást természetesen nézték a többiek, az ugyanilyen végükre várók is. A katonai négyszög tagjai szintén. Fia most valaki hangosan felzokog, idegro­hamot kap, ordítani kezd, senki nem szólhatott volna egy rossz szót sem. Flisz ki-ki a percek múlva elkövetkező saját sorsát láthatta beteljesedni bajtársain. A tábornokok azonban szótlanok voltak. Az egyik osztrák tiszt nem resteilte ki­buggyanó könnyeit letörölni. Az éles sze­mű Damjanich elismerően szólt oda neki.- „Ön derék embernek látszik, száza­dos úr! Kívánok biztos előmenetelt a pá­lyáján!” Török Ignác tábornok, az erődítéstan valamikori tanára, a kiemelkedő képes­ségű hadmérnök volt a következő. Mi­közben Urtióka az „alezredes úrnak” titu­lált Török bilincseit leoldotta, egy hirtelen mozdulatnál földre esett a kopasz tábor­nok parókája és a fejét váratlanul meg­csapó hideg eső, vagy a szégyen köny- nyeket csalt a szemébe. Tichy a lova hátáról azonnal észrevette:- Nem szégyellj magát? - ripakodott rá. - Sír, mint a gyerek! Török kiegyenesedett:- Szégyellje magát, hóhérlegény! Gyorsan halt meg, egyesek szerint az utolsó előtti pillanatban szívszélhüdést kapott és a hóhérsegédek már csak egy élettelen testbe kapaszkodtak. A következő, Láhner György, sorra ke­zet fogott társaival és szomorú mosollyal mondta:- Ma van az ötvenegyedik születésna­pom! Franz Bott gyorsan végzett vele. A tá­bornokok mind istenhivők voltak, de Knézich Károly különösen vallásos. Tár­sai halálát figyelve folyvást imádkozott. Amikor a lélekben már eltávozott ember az akasztófa alá lépett, egy másodpercre megtántorodott és szemüvege a földre hullt. Minden szemüveges ember reflexével utána hajolt és ezzel ismét módot szol­gáltatott Tichynek a megszólalásra:- „Flagyja ott! Lát maga az akasztófán úgyis!” Knézich nem felelt, de az őrnagyra ve­tett pillantása egyszerre árulkodott meg­vetésről és undorról. Halála után Urtióka a szivarozó Nagysándor József elé lé­pett:- Kérem, kapitány úr! Nagysándor elmúlta után Leiningen­hez fordult. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy különben se volt udvariatlan ember, de most különösen tisztelettudó akart lenni:- Kérem, gróf Leiningen tábornok úr! Tichy nyomban felhorkant:- Mit, gróf Leiningen tábornok úr! Lei­ningen százados és semmi más! Leiningen Buda bevételének egyik hő­se volt, akit az ostrom után azzal rágal­maztak a bécsi sajtóban, hogy védtelen hadifoglyokat öletett meg. Leiningen a végletekig kényes volt emberi és tiszti becsületére. Élni kívánt az utolsó szó tör­vényesjogával. Ezt nem lehetett megtilta­ni. Tichy bólintott:- Beszéljen, de csak röviden! Leiningen messzire hangzó szóval kö­zölte a katonákkal, hogy élete utolsó pil­lanatában, azelőtt, hogy az Örök Bíró elé lépne, változatlanul hazugságnak bé­lyegzi azt a gyalázatot, melynek elköveté­sével vádolták. A katonák közül egyre többen könnyeztek. Tichy már intett vol­na, hogy a dobok Leiningen szavait el­fojtsák, de Damjanich még a szekérről odakiáltott:- „Beszélhetsz ezeknek! Fiadd ab­ba, Károly!” Leiningen karcsú volt és majdnem olyan magas, mint a szekéren ülő tábor­nok. Szörnyű halála volt. Damjanich ráförmedt Tichyre, akiről úgy tudjuk, hogy valamikor ezredtársa volt:- „Mire való ez a kínzás? Miért nem lőt- tök agyon minket?”- „Mert így kell lenni!” - válaszolta amaz. Damjanich kiköpött:- „No, te is sokra vitted! Flóhérlegény lett belőled!” A német szót természetesen mindenki megértette és hallotta is, hisz Damjanich- nak gyakorlóterek áthidalásához szokott erejű hangja volt. Tichy vérvörös arccal parancsolta Bottnak:- Gyorsabban végezzen! Nem lehet tudni, hogy ez segített-e Au­lich Lajoson, de az ő halála gyorsabb volt. Urtióka most a szekérhez ment és is­mét megkülönböztetett tisztelettel szólt:- Kérem, százados úr! Damjanich szemlátomást a legtekinté­lyesebb volt a lázadó vezérek között, va­lamennyien így is viselkedtek vele. A tisz­teletből a cseh főporkoláb is érzett vala­mit. Damjanich ledobta fehér köpenyét és a lelkészek segítségével lekászálódott a szekérről.- „Azt gondoltam én leszek az utolsó, hisz a csatákban mindig első voltam...” Bott pribékjei már ugrottak volna, de rájuk ripakodott:- „Flohó, lassabban! Nálam nélkül úgyse mentek semmire!” Nehézkesen odasegítették a zsámoly­hoz. Felállva magasabb volt mint az akasztófacölöp.- „Vigyázzon a szakállamra - mondta figyelmeztetően. - Arra kényes voltam mindig!” Hinnünk kell abban, hogy valaki utolsó szavaival a neki legfontosabbakat kíván­ja összegezni. Damjanich a feleségére és az országra gondolt:- „Szegény Emiliám... Éljen a haza!” Ismét idézzük a szemtanú református lelkészt:- „...törött lábát térdben akarták hajlíta­ni a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszo­nyatosan szenvedhetett e pár perc alatt, mert a test hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy őrnagy kigyönyör­ködhette magát Damjanich kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatal­mas testet.” Renningsdorf huszár őrnagy, a tábor­nok egykori parancsőrtisztje, később távcsövén át megfigyelte a várból, hogy a többiekkel ellentétben Damjanich testét nem mozgatta a szél. Minden bizonnyal azért, mert a hat láb magas (190 cm) férfi talpa a földig ért. Feje pedig azért nem billent félre, mert nyakcsigolyáját valószí­nűleg nem sikerült eltörni. Franz Bott Damjanichot megfojtotta. Gróf Vécsey Károlynak nem volt kitől elbúcsúznia. Nincs tudomásunk arról, hogy a lélektan tudományának mívelői alaposabban foglalkoztak volna az aradi 13 magatartásának gyökereivel, melyet kivégzésükkor tanúsítottak. Vécsey odaadó figyelme, mely a végső pillanatig jellemezte, már-már többnek tűnik, mint riasztónak. Az utolsó előtti bitófa mellett elmenve a büszke magyar arisztokrata lehajolt és megcsókolta a gyakran általa is „vadrác”-nak nevezett, meggyötört Damjanich még meleg kezét. Már fenn állt a zsámolyon, amikor az utolsó pilla­natban még mindig akadt valami nézni­valója. Az újaradi molnárokat kivéve, akik valahogy ügyesen a közeibe sompolyog­tak, a katonaság távolabbra szorította a kíváncsiskodókat. Kíváncsiskodók azonban természetesen akadtak és so­kan közülük egy nem messze lévő disz­nóhizlalda tetejét szemelték ki magaslati pontnak, erre kapaszkodtak. A fedél azonban nem ilyesmire volt méretezve, nagy robajjal leszakadt. Vécsey kiegye­nesedett és érdeklődve figyelt a zaj irá­nyába. Ez volt az utolsó látvány, ami a szeme elé tárult. Az emberölés szertartásrendje azon­ban a kilencedik tábornok halálával se ért véget. A katolikus uralkodó keresz­tény hadseregének katonái Tichy „Imá­hoz!” vezényszavára féltérdre ereszked­tek. Imájuk alatt az őrnagy nyergében kardjával tisztelgett. Bevonulás után, odabenn a várban, Franz Bott minden egyes elítélt kivégzé­séről pontos nyugtát kapott. Schückl hadbíró egyikről se felejtette le a 6 krajcáros illetékbélyeget... ORDAS IVÁN Az aláhúzás hiteles szavakat jelöl! Ol. Tűzzománc és kollázs Nekirugaszkodás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom