Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
1 o tIépüjság r 1988. június 4. Képek a Dombóvári Galériából Rab-Kovács Éva: Zöld dombok * A Gőgös Ignác Gimnázium 75. évfordulója alkalmából rendeztek kiállítást a gimnázium öregdiákjai a Dombóvári Galériában. Alkotásaik reprodukcióját Gottvald Károly készítette. * Varga Gyöngyvé Csal k... Kedves Barátnőm! Tudod nagyon nehéz így levélen keresztül. Talán ha itt lennél, meg tudnám magyarázni, azt amit érzek. Segítenének a gesztusok, a jól ismert grimaszok, a hangok. - Hangban a muzsika - mondják nálunk. Mondd! Mondják ezt más nyelven is? Ismerik ezt a mondatot ott is? Ha látnám az arcodon, hogy megérted, amit mondani akarok, akkor is, ha nem egészen érthetően fejezem ki magam! Köny- nyebb lenne. Igazán örülök, hogy te megtaláltad a helyed abban az országban és köszönöm, hogy most is gondolsz rám. Segíteni szeretnél. De én most is azt mondom: nem. Én maradok. Hogy miért? Nem is tudom. Emlékszel? A felvételin megkérdezték tőlünk, miért választjuk ezt a pályát? Erre a kérdésre is milyen nehéz volt felelni. Okos, logikus érveket kellett volna felhozni, megmagyarázni nagy szavak, frázisok nélkül. És milyen nehéz volt. Egyszerűbb lett volna ennyit mondani csak. Kérdésedre, hogy miért maradok, most is ez lenne a legköny- nyebb válasz: csak. De most úgy érzem, Neked meg kell magyaráznom e sokadszor ismételt választ. Miért? Miért ragaszkodom ehhez a kis országhoz? Miért érzem magam biztonságban itt, mikor körülöttünk minden olyan bizonytalan? Mert szeretem. És tessék, itt vagyok megint a nagy szavaknál. Hogy miért szeretem ? Miért szereti az ember a társát? Nem azért, mert kék vagy barna szeme van, magas vagy alacsony, szép vagy csúnya. Hanem mert az övé. Az övének érzi. A Társa. És ezt muszáj nagy betűvel írnom. A hazámat sem azért, mert vannak folyók, hegyek, hanem mert az enyém. Annak érzem. Szükségem van rá és a hazának is szüksége van rám. Ránk. Gondold csak el! Ha mindenki elmenne innen, szétszóródnánk mi tízmilliónyian. Lenne akkor haza ? Pedig a hegyek, folyók akkor is itt maradnának! Szeretettel hívsz. írod: ott könnyebben élnénk. Nagyobbak a lehetőségek. Emlékszel? Gyerekkorunkban eszünkbe sem jutott, hogy a másik játszótérre menjünk játszani. Pedig az nagyobb volt, szebb és a parkőr sem kiabált, ha a gyerekek a főre dobták a labdát. És mi mégis a poros, szűk téren maradtunk, mert ide jártak a barátaink is. Ragaszkodtunk hozzájuk és ragaszkodtunk a kiabálós parkőrhöz is, aki ha tehette néhány pofont is kiosztott közöttünk. Akkor is a szűk kis terület volt a mi hazánk. Aztán ahogy nőttünk, a világ kitárult körülöttünk és Te az iskola elvégzése után messzire kerültél. Látod még ezt is milyen szépen mondja nyelvünk: idegenbe szakadt hazánkfia. Nem országunk lakója, hazánkfia. A miénk. Aki elszakadt tőlünk. Igen elszakadt, mert innen nem lehet csak egyszerűen továbbállni. Valami mindig itt marad, akár bevalljuk, akár nem. Ha semmi más, de az emlékek és a halottak. Mikor először hívtál, megírtam: én nem tudok innen elmenni. Hiába bizonygattad: szülésznőre ott is szükség van, ott is születnek gyerekek és nemcsak anyagilag járnék jobban, de jobb köÚjvári Lajos: Jó pásztor Majoros János: Arc : A szerző bonyhádi lakos, írása dijat nyert a Berzsenyi Irodalmi és Művészeti Társaság legutóbbi, „Mi a haza” címmel meghirdetett pályázatán. rülmények között dolgozhatnék. Azzal érveltél, az újszülöttek minden nyelven egyformán sírnak. Ez igaz. De az anyák itt magyarul mondják: köszönöm. És ez mindennél többet jelentett. Második hívásod akkor jött, amikor a műtőbe kerültem dolgozni. Akkor így érveltél: most a betegek nem köszönik meg a segítségedet sem magyarul, sem máshogy, hiszen amikor kitolják őket a műtőből, még kábultak. A foglalkozásod - anaesthesiolo- gus asszisztens - magyar fordítása: altatónővér, sem fedi egészen a valóságot. De a világon bárhol kimondod, megértik. Akkor így válaszoltam: Ez igaz. De a betegek magyar szót várnak ébredéskor! És én igazán jól csak magyarul tudok. Aztán megszülettek a gyermekeim. Édesanya vagyok. Szülőanya. Szülőföld. Haza. Összetartoznak. És most már nemcsak az én hazám ez az ország, hanem az övék is. Mindhármuknak meg kell adnom a lehetőséget, hogy megismerjék és megszeressék a hazájukat. Hogy ne idegenek legyenek egy idegen országban. Hogyha felnőnek, nyitott szemmel járjanak és ők dönthessenek arról, hol és hogyan akarnak élni. Most megint hívsz. De megint csak azt mondom: maradok. Hiába ajánlottad, ott elhelyezkedhetnék a szakmámban, ahogy írtad: azt csinálhatnád, amit hivatásodnak érzel. Igen. Ezzel fájó pontomra tapintottál. Amikor lakáshelyzetünk arra kényszerített, hogy más városba költözzünk, el kellett hagynom a munkahelyem és nem tudtam az itteni kórházban állást kapni. De most már dolgozom és szeretem a munkám. Még ha legbe- lül még mindig vissza is vágyom a kórházba. Az itteni Gondozási Központ vezetője lettem. Idős embereket gondozunk. Olyanokat, akiknek nincs senkije. Talán éppen azért maradtak egyedül, mert aki most a támaszuk lenne, elpusztult a negyven év előtti rettenetes világégésben. Talán épp ezt a kis országot védték, amit Magyarországnak hívnak, s a mi hazánk. És most már akkor sem mehetnék el innen, ha akarnék. Úgy érzem, becsapnám azokat az embereket, akik rám számítanak, tőlem várják ügyes-bajos dolgaik elintézését, a segítséget. Most azt mondod, ott is vannak idős emberek, akik segítségre szorulnak. Igen, de ők nem engem várnak, nem tőlem várják a segítséget! Érzed a különbséget ugye? Ők segítséget várnak, gondoskodást remélnek valakitől. Míg az én öregjeim engem várnak. Ragaszkodnak hozzám. És ki tudják mondani a nevem: Gyöngyvér. Hát lehet ezt másképp mondani mint magyarul? Ezért maradok itt. Ezért köszönöm meg sokadszor, hogy hívsz, a segítő szándékot, hogy úgy érzed jótakarsz nekem. Ha elfogadnám a hívásod, lehet, hogy könnyebben élnék, hogy jutna olyasmire is, amire itthon nem, de valamit elveszítenék ami nagyon fontos nekem. Látod erre is van magyar közmondás. Amit nyernék a réven, elveszíteném a vámon. Ha elmennék, ki támogatná anyámat, apámat öregségében? Megfoszthatnám őket unokáitól? Lenne jogom hozzá ? S mindezt egy könnyebb, jobb élet reményében? Hogy hagyhatnám itt az országot, amiért ötvenhatban apám képes lett volna az életét áldozni? Hogy hagyhatnám itt azokat, akik emberré tettek? És nem vihetnék magammal mindent, ami ideköt. Minél idősebb leszek, annál erősebbek lesznek a szálak, mik idekötnek. Eltéphetetlenné válnak. Igaz, vannak nehézségeim is. De az mindenhol előfordul. Még a mesében is! A gondokat, bajokat meg kell tudni oldani! Nem szabad megfutamodni. No ez nagyon „tanítónénisen" hangzott. Pedig távol áll tőlem a szándék, hogy kioktassalak. Csak magyarázok. Nem a bizonyítványom, magam. Az érzéseimet. Nem tudom, sikerült-e megértetnem veled, mit jelent nekem a hazám, miért nem tudom elhagyni. Haza, hazaszeretet. Borzasztó nagy szavak ezek. Nekem mindent jelent. A Dunát, a Tiszát, az apró patakokat, a helyeket, a városokat és a kicsiny falvakat, a szüléimét, férjemet, gyermekeimet. A régi szerelmeket, a boldogságot és csalódásokat, az emlékeket, a barátokat, a munkámat. Az életemet. Látod egyszerűbb lett volna kérdésedre, hogy miért nem megyek el innen ennyit válaszolni: csak. Szeretettel gondol rád: Gyöngyvér. Egy esős októberi nap* Azon a reggelen a várban tulajdonképpen nem is volt ébresztő. Howiger tábornok, várparancsnok, riadókészültséget rendelt el. Franz Bott hóhérnak ugyan ekkor még nem volt semmi dolga, de azért ott állt az udvaron, amikor az első tábornokokat kivezették. A papok csatlakoztak az elítéltekhez. Schweidel Józsefhez a minorita Bardócz, Kiss Ernőhöz Machot várkáplán, Dessewffyhez Baló Béni, Lázár Vilmoshoz pedig Vinkler Brúnó, ugyancsak minorita szerzetes. Tichy őrnagy egyenként szólította az elítélteket és gépiesen regisztrálta a válaszokat:- Heir! Jelen! Csak a fehér kesztyűs Dessewffy Arisztid válaszolt a huszártiszt gőgjével:- Talán nem ismer meg? A láncra vert tiszteket körülvették és a vár hátsó kapuján vezették ki. Kiérve jobbra kanyarodtak és megálltak. Lázár ezredes sarkantyúja halkan megpendült.- Tehát ez a bástya lesz a golyófogónk, barátaim! - mondta szakszerűen, miután körülnézett. Rövid ima következett, majd Schweidel a kezében tartott feszületet Bardócz lelkésznek nyújtotta:- „Tisztelendő úr! íme itt ezen feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam. Kérem, adja át fiamnak!" A fia, Schweidel honvédkapitány, a vár másik szárnyán raboskodott. A pap már nyúlt volna a keresztért, de a tábornok meggondolta magát:- „Kezem közt akarom tartani, úgy vele *Az 1987-es „Szabad hazánkért!” országos pályázaton első díjat nyert írás valamelyest rövidített változata, a szerző „Az aradi 13” című kötetének első fejezetéből. meghalni, s miután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, s fiamnak átadni!” A magyar tisztek kezet fogtak. Néhány lépésre egymástól sorba állították őket a fal mellett. Lázár, Dessewffy és Schweidel szemét bekötötték, de Kiss Ernő konokul megrázta a fejét:- Vigye innen azt a piszkos rongyot! Látni akarom a gyilkosaimat! Urtiöka főfoglár tanácstalanul nézett az őrnagyra, aki türelmetlenül legyintett:- Hagyja! Intésére mindegyik tábornok előtt, alig két lépésnyire 3-3 katona sorakozott fel. Ilyen távolságról lehetetlennek tűnt hibázni. Tichy kardja villant, a fegyverek eldördültek. Dessewffy, Schweidel és Lázár azonnal előre bukott, de Kiss Ernőnek csak a vállát borította el a vér, csupán egyetlen golyó találta. Odabenn a várban is jól hallhatták a valamivel későbbi egyes lövést. Az őrnagy parancsára egy katona Kiss Ernőhöz ugrott és közvetlen közelről a fülébe lőtt. Bardócz minorita a parancsnok engedélyével magához vette Schweibel József vértől lucskos keresztjét. A Kiss Ernő elé vezényelt három katonát Tichy később a prófosz- hoz küldte, hogy elzárásra jelentkezzenek. Rosszul céloztak. * A katonák visszatértek a várba és felsorakoztak ugyanott, ugyanúgy, mint korábban. Az elsőként kivezetett Nagysándor József Schückl hadbíró századossal találta szembe magát.- A kicsinyességben mily nagyok ezek a törpe urak itt - mondta Pöltenbergnek, amikor a többiek is megérkeztek és amazt melléje vezették. - Nézd ezt a hin- tót, amit Janinak fenntartottak!- Gyalázat! - mondta a másik, egyáltalán nem halkan. A várbeli szeméthordó szekér állt a kijárat mellett, tessék-lássék letisztítva. Damjanich mankóval, megláncolva jelent meg az ajtóban. Látnivaló volt, hogy a hatalmas test a maga erejéből nem juthat fel a szekérre. A Wocher bakák egyik tisztje intett két emberének, de a Tichy mellett megjelent Howiger tábornok rájuk ripakodott:- Hagyják! Ez a sintérlegények dolga! Damjanich sose volt sérelmeket eltűrő fajta. Megrázta roppant vállait és rábődült Bott embereire:- Félre, hóhérsegédek! Aztán, mint a hirtelen indulatú emberek annyiszor, egy szempillantás alatt lecsillapodott. Intett Bottnak és majdnem barátságos volt:- Jöjjön ide mellém! Átfogta a hóhér nyakát és a vállára nehezedve felszállt a szekérre:- „Üljön fel! Ön ma az én legjobb barátom!" Franz Bott elképedve engedelmeskedett. Damjanich ügyet se vetett Howiger- re és az őrnagyra, hanem végignézett társain:- Elindulunk hát utolsó sétánkra, barátaim? Ekkor hangzottak el Pöltenberg Ernő később híressé vált szavai:- „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képvisel- jeT Az út a bitófákig Franz Bott számára elképesztő volt. A szakállas lázadóvezér szivarozott, barátságosan felintegetett a kapubástyán tolongóknak és derűs anekdotákat mesélt. A bitófáknál a katonaság Tichy parancsára négyszögben vette körül a kivégzés helyét. A tábornokok és a papok Damjanich szekere körül gyülekeztek. Lippai Tamás rajza
