Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
1988. június 18. r • “NÉPÚJSÁG 9 És mégis maradni kell Gyönyörű ez az ország, mondja az öreg magyar. Meglep a kijelentése. Nem szoktam, szoktunk hozzá, hogy ezt a zsebkendőnyi - lám nekem is a kicsinyítő jelző jut eszembe - földterületet a gyönyörű szóval illessük. Elakad a szó. Én a cigarettát morzsolgatom. Az öreg meg a vastag műbőr kabátból próbálja kihámozni magát. Foglaljon helyet, mondom, kávéval kínálom, szeretném, ha oldódna közöttünk a kimondhatatlan valami, amit megnevezni sem lehet. Azt látom, hogy az öreg magyart eltökélt, fontos mondandó feszíti.- Én megmondom magának őszintén - kezdi a szót -, hogy nem jól teszi ezt a magyar kormány. Szusszan és várja a továbbmondásra alkalmas biztatást. Ülök vele szemben, a tekintetét keresem, de amikor találkozik szemünk, elkapom a fejem. Zavarba jövünk mindketten. Csak nem akar folyamatos lenni ez a beszélgetés. Az öreg magyar hosszú szüneteket tart, egy pillanatra leül, majd újból feláll. Nem tudom, mitévő legyek.- Üljön le, bátyám - noszogatom. A bátyám szónál kicsit megállók, nem tartom illendőnek. Milyen jogon bátyámozok én egy embert, olyat, akit életemben először látok? „Maradok inkább állva, fiam ” - mondja. S a fiam szópiintha varázsütés lenne, közelebb hoz egymáshoz bennünket. Oly régen mondták nekem: fiam. Csak apám. Ő meg már negyedszázada halott. Mintha megérezte volna.- A FIAIM miatt jöttem - mondja és lesüti a szemét. - Küldtek. Kijönnének ők is, csak előtte megbíztak: nézzek körül, csináljak helyet nekik. Flát én megnéztem az országot.... A szeme jelzi, hogy keserves országnézés volt ez. - Jártam Budapesten, Baranyában, itt Tolnában is. Mindenhol kedvesen fogadtak. De menekültnek néztek. - Szívfacsaróan keményen hangzott: menekültnek néztek. Az ember szeme még most is belevörö- södik. Nehéz teher. Érteni vélem az öreg magyart. Mit is mondhatnék neki. Itt ebben a fészekmelegben, érezni tudom-e az 6 gondját, a fiaiét, a lányaiét. Kijönni, vagy maradni? És most mit mondjon az öreg, ha hazamegy Hargita megyébe?- Mit mondjak nekik? Hisznek-e nekem, az öreg embernek? Elhomályosul a tekintet. Mélységes mély a csend. Gondolatainkkal vagyunk elfoglalva. Nekem a néni jut eszembe Szárazdról. Negyven éve él a faluban és azt mondja, hogy kérdezzem a szomszédot, mert az „idevalósi, lelkem". Magamra is gondolok, amikor Murgán nem mertem bemenni az öreg parasztemberhez, akinek a gangján ott állt szétdöntött dongákkal a hordó, amibe annak idején az edényeket rakták és csak most, negyven év múltán nyitották fel. A murgai ember csak az unokái könyörgésére nyitotta fel a hordót. „Mert talán egyszer hazamegyünk, és akkoriegyen minden együtt." Hogyan adjak én tanácsot a Hargita megyéből érkezőnek? Neki nem is tanács kell: bizonyosság. Bizonyosság, hogy igaza van. Igaza abban, hogy az ember nem hagyhatja el szülőföldjét, s nincs olyan hatalom, ami arra kényszeríthet népeket, hogy odahagyják szülőföldjüket. Kínban születnek a mondatok. Dadog a szó. Az embernek lúdbőrös lesz a háta. De mégis válaszolni kell. Pedig csak kérdései vannak az embernek. Kérdései, amire válasz van, megoldás nincs. Most mondjam nekik azt, hogy gyermekeik elleni vétek kijönni Magyar- országra ? Mondhatom én ezt nekik? Ki tudja meddig tart még? Sorolja az öreg magyar, én meg csak hallgatom lesütött szemmel. Gondolatban a Pest melletti faluban járok. Házat szeretnék vásárolni, hogy új életet kezdhessek a családommal. Sikeresebbet, nyugodtabbat, kiegyensúlyo- zottabbat. És akkor a néni elmesélte, hogy mindenórásként még adogatta a cserepet az urának, amikor építették a házat. És csak folyt belőle a szó... Az élete, a ház története. S nem volt szívem alkudni arra a házra. Hazafelé a vonaton egyre inkább hiányzott a szülőváros. Pedig még csak nem is hazát akartam cserélni.- Tudom, hogy nem adhat nekem tanácsot - ment fel az öreg magyar -, de legalább van akinek elmondjam, talán maga megért. A gyerekeim szenvednek, és ők mindenáron jönni szeretnének. Én meg öreg diófa vagyok, minden gyökerem ott van. Mi lesz velem, ha odahagynak a gyerekeim. Adhatok-e én nekik tanácsot? Nem magamat féltem, hanem azt a földet, ami majd elárvul, ha ők kijönnek. Mi maradunk csak ott, öregek, magtalanok, elpusztulók. És akkor elérték céljukat, az ősi juss az övék lesz. Még a történelemből is kitörölhetik az emlékünket. Pedig dacoltunk. Évszázadok óta ellenállunk minden viharnak. A mi asszonyaink olyan képességekre tettek szert, hogy a kevésből is pompásat tudnak az asztalra tenni. Nyelvünket megőriztük. Neveinket úgy alakították, hogy le ne fordítható legyen semmi nyelvre.- Értem én, bátyám, de nekünk kötelességünk segítséget nyújtani honfitársainknak, ha bajba jutnak bárhol a világon - motyogom csak a szavakat. Magam sem tudom mitévők is lehetnénk. Zárjuk le a határokat? Csalogassunk ide mindenkit? Ez a föld még újabb két millió embert is el tud tartani. El kell tudni tartania. Ennél keményebb éveket is megélt már ez a kis nép, s mégis fennmaradt.- Tudom, hogy tisztességesen cselekszik a magyar kormány - jelenti ki az öreg magyar. - Aki jönni akar, itt tisztességgel fogadják. Mégis, nekem protestálnom kell! A mieink érdekében. Maguk érdekében. Bele kell kiáltanom a világ szemébe, hogy nincsen ez jól! A jövőnket emésztjük el. A magyarságot. Később már pironkodhatunk, nem lesz, aki felmentsen bennünket. Muszáj ezt elmondanom a gyerekeimnek, még akkor is, ha ők most nem hiszik egyetlen szavamat sem. Meg kell mondanom nekik, hogy Magyarországon sem mennek jól a dolgok. Ez csak csillogás, csak a felszín, szemtévesztő ragyogás. Nem, véletlenül sem akarom megsérteni magát Az itt élő embereket. Két hónapig jártam az országot, s látom, hogy nem nekünk való az itteni élet. Hogy a mi gyerekeink a kijövetelbe bele fognak pusztulni. Nem most, hanem évek múltán, amikor a fény mögött meglátják a ráncokat, amikor már nem lesz újdonság, hogy a gyerekeiknek mindennap adhatnak tejet, vehetnek húst, szép ruhákat... Pár év múlva, amikor már az itteni élet lesz a mérce, amitől ők örökké lemaradnak. Mert nem tudnak házat, kocsit, színes televíziót venni, mert az itt élők előnye negyven év. És azt pótolni soha nem lehet. Azt is elmondom nekik, hogy a magyar ember már elvesztett valamit, azt, ami még bennünk megvan. A tartását. Behódol a cicomának, már csak a javak érdeklik, a megszerezhetők, a tárgyak, olyan tárgyak, amik fölöslegesek. Komorak vagyunk mindketten. Ő azért, mert úgy érzi, hogy vádaskodik, amihez vendégszerető országunkban nincs joga. Én meg azért, mert érzem gyötrelmét, igazának ránk nézve való keservét. Mindketten mentegetőzünk. Szeretném felmenteni keserves szavai súlya alól, 6 meg szeretné, ha nem okozna nekem fájdalmat. De hát egyikünk sincs olyan helyzetben, hogy a másikon segítsen. Közös a sorsunk, a közép-kelet-európai sors. Amiről minduntalan meg akarunk feledkezni, de az mindig visszanyúl értünk, figyelmeztet, hogy álljon meg a menet. / Ez a sors kikerülhetetlen. Nekik a várás, várás arra, hogy egyszer eljön az az idő, amikor nem az anyanyelvűk szerint fogják megítélni őket. Nekünk meg az, hogy csak kemény munkával tudunk felzárkózni oda, ahova tartozónak véljük magunkat. Órák óta ülünk egymással szemben. Egy tapodtat sem haladtunk előre. Csak kétségeink szaporodtak. Két magyar. Két világ. A történelemre azért mégsem foghatunk mindent. Könnyű felmentés lenne. Eleve elfogadni azt, hogy a kis népek ki vannak szolgáltatva. Hogy azok csak hánykolódnak a tengeren. S csak a szerencsének köszönhető, hogy nem zúzódnak szét egy sziklán, nem ragadja el őket egy örvény vagy forgószél. Szó sem lehet erről. Dacos mára nézésünk. Az öreg magyar megnyugodva sóhajt. A kimondott szó tisztítja a lelket is. Erőt ad a kimondhatatlan megfogalmazására is.- Nekem azt kell mondanom a fiaimnak - mondja az öreg magyar -, hogy tűmi kell. Várni. Tíz évig, vagy húszig, vagy talán tovább is, de az nem számít. A szülőföld a fontos, az a kis darabka, ami a talpunk alatt van. Ma egyszerűbb kijönni, mint maradni, és mégis maradni kell! Ezzel feláll, a kezét nyújtja.- Ne haragudjon, fiatalember, hogy szomorítottam - mondja -, de muszáj volt megtennem. Nem nézhetem tétlenül, ami most történik. Ha minden fiunk kijön, akkor elán/ul a föld; s ki tesz akkor egy csokor virágot a síromra? HAZAFI JÓZSEF A történelmi anekdota szerint Liechtenstein azért maradt független állam, mert a napóleoni háborúk után, a bécsi kongresszuson egyszerűen megfeledkeztek létezéséről. A kongresszus óta több mint másfél évszázad telt el, ám ennek viharaiban is sikerült megtartania függetlenségét az Ausztria és Svájc által határolt miniállamnak, amelynek tulajdonképpen még saját neve sincs. A XVIII. században az osztrák, és bizonyos mértékig magyar történelemből ismert család, az ország egykori tulajdonosa és uralkodója, Liechtenstein lett a névadó. A család egyik ága magyar főnemesi jogokat kapott honosítás útján. A birodalmi arisztokrácia tagjaként birtokaik is voltak Magyarországon, többek között Hőgyész környékén is. Európa utolsó német nyelvű monarchiája a legszegényebb államok közé tartozott még a századfordulón is. Ma a kontinens egyik gazdag országa. * Hömpölyög a tömeg a hőgyészi elszármazottak találkozóján a csicsói szőlőhegyen, egyik pincéből ki, a másikba be. Csillan a napfény a hébéren, gyöngyözik a bor a párás falú kancsóban. Magas, testes férfi, apró eszterházi kockás zakóban beszélget, jó fejjel kimagaslik a tömegből. Egymás után lépnek oda hozzá az emDIKI A demokrata herceg berek, nyújtják a kezüket. „Szerbusz Diki! Hogy vagy?” - köszönnek rá. „Wie gehst du?” - kérdezik. „Jól vagyok” - hangzik magyarul és németül a harsány nevetéssel kísért válasza Alexander Liechtenstein hercegnek.- Beszélgetésünk kezdetén engem is arra kért, hogy ne herceg úrnak, hanem Dikinek szólítsam. Mindig, mindenhol ilyen demokrata, vagy csak gyermekkora színhelyén, a hőgyészi dombok közelében tör elő ez az érzés?- Én itt Hőgyészen Diki voltam és maradok is mindig, mivel annak idején a szüleim és a barátaim egyaránt így hívtak. Amúgy az egész családom demokrata, apám is az volt, én is az vagyok. Ez nem is kérdés nálam, mivel minden ember egyforma. Szerintem nem a származása, hanem a tettei alapján kell megítélni mindenkit. Dél-Ausztriában, Karinthiá- ban, ahol birtokom van, és ahol többek között élek, a parasztokkal és tegező- döm... . - Meghívták erre a találkozóra, eljött. Örült a meghívásnak?- Nagyon, természetes volt, hogy eljöttem. Sok öreg barátommal, gyerekkori társammal találkoztam, Makó Palival napok óta idézzük a régi csínyeket.- Mit jelent Önnek Magyarország, Tolna megye?- Nagyon szeretem ezt az országot, az itt élő népet, amely olyan okos, intelligens emberekből áll, akik - mint ez már sokszor bebizonyosodott - bárhol a világon megállják a helyüket. Tolna megye, Hőgyész különösen a szivemhez nőtt, hiszen itt telt a gyerekkorom, amely gyönyörű volt és soha nem felejtem el.- Hogy kerültek Magyarországra? Meséljen a családjáról!- Nagyanyámnak, aki Apponyi lány volt, a lánykori birtoka volt ez a hőgyészi terület és a kastély, ami a magyar nemesek között nem számított nagybirtoknak. Ezt a princípiumot vette át édesapám, amikor megnősült, akkor jöttek Magyar- országra, előtte Ausztriában éltek. Apám szlwel-lélekkel gazdálkodott az itteni birtokán, mezőgazdasági mérnök volt. Édesanyám Észak-Olaszországból származott, de nagyon szeretett itt élni. Az olaszok temperamentuma hasonló a magyarokéhoz. Ó, sajnos, nem beszélt magyarul, édesapám viszont igen, de osztrák akcentussal.- ön viszont nagyon jól, szépen, választékosán beszéli nyelvünket, pedig még 1944-ben, 15 évesen hagyta el Magyarországot.- Már nem olyan jól, mint régen, sokat felejtettem, bár rendszeresen olvasok magyar nyelvű könyveket. Most vettem meg Pesten Széchenyi egyik történelmi müvét, valamint egy, a harmincas évek Magyarországának politikai helyzetét elemző könyetés Tolna megyei történelmi leírást. Amúgy a magyar nyelvet soha nem felejtem el, hiszen a német és az olasz mellett ez volt a harmadik nyelv, amelyiken nevelődtem. Ezt hallottam környezetemben csecsemő koromban, ezen veszekedtem a kastély körül a játszótársaimmal, a barátaimmal. Itt jártam az elemi iskolába is, ahol Csabonyi Hedvig volt az első tanárom, aki most is itt él, és szerencsére jó egészségnek örvend. Az alsó négy osztály elvégzése után a budapesti Rákóczi Ferenc gimnáziumba és kollégiumba jártam 1944-ig. Ötödik gimnazista voltam, amikor családommal, öcsémmel, húgommal és anyámmal Liechtenstein államba, a rokonainkhoz mentünk. A.nagybátyám ott a monarchia államfője. Édesapám később jött utánunk.- Mit csinált egy Liechtenstein herceg Liechtenstein államban? Milyen érzés egyáltalán a huszadik század második felében, Közép-Európában hercegnek lenni?- Nem mondhatom, hogy nagyon jó érzés, mert sokszor nehéz megértetni, hogy nem jelent túl sokat, hogy az ember, egy ilyen történelmi családból származik. A hercegi megszólítás, mint olyan, az tulajdonképpen egy öreg tradicionális titulus, ami még megvan, hivatalosan használjuk is ebben a kis államban. Amikor Ausztriában vagyok, ott mindenki Dikinek, vagy Alexandernek hív.- Mégis, mivel foglalkozik egy herceg?- Én egész életemben erdészettel foglalkoztam, mivel erdőbirtokot örököltem, és tudatosan készültem az átvételére. Ezért Svédországban, Kanadában jártam, ahol tanulmányoztam az ottani termelési és munkamódszereket. Jártam fakitermeléseken, papírgyárakban, fűrésztelepeken és a kanadai őserdőkben a favágók között. 1970-től átvettem az ausztriai apai birtokot és ott gazdálkodtam eléggé sikeresen, öt évvel ezelőtt eladtam, mert jött az erdöpusztulás, esett a fa ára, és láttam, hogy az erdőnek üzleti szempontból nincs nagy jövője. Azóta a részvényeimből élek. Tavaly, amikor a nagy tőzsdekrach volt, én is sokat buktam. Amióta visszavonultam az üzleti élettől, nagyrészt Liechtensteinben, Va- duzban élek, bár a karinthiai birtokom egy részét megtartottam az ottani kastéllyal együtt.- Szóval nem elég ma csak hercegnek, üzletembernek is kell lenni...- Igen, feltétlen alkalmazkodni kell a változó körülményekhez. Három fiam van, őket is erre neveltem. Van köztük orvos és közgazdász is.- Jóformán évente jár Magyarországra. Mikor jött vissza először?- 1949-ben, motorbiciklivel. Amúgy minden évben Nagykanizsa mellett vadászok. Nem vagyok szenvedélyes vadász, nem muszály szarvast lőnöm, de ha lövök, akkor örülök, és elmegyek mulatni... Elhúzatom a nótámat a cigánnyal, enélkül mit sem ér nekem az egész.- A hőgyészi találkozó megnyitóján, épp az egykori Liechtenstein kastély mellett mentünk el Újvári Lajos festőművész kiállítását megtekinteni. A kastély ódon falairól málladozik a vakolat, a zsa- lugáterekröl régen lepergett a festék. Mit érzett amikor ezt látta?- Éppúgy fájdalmas látni egy valamikori szép épületet leromlott állapotban, akárcsak találkozni egy öregasszonnyal, akiben alig ismerjük fel az egykori hódító szépasszonyt... Egyébként egy ilyen régi épületet, aminek nincs nagy haszna, re- nováltatni pénz kérdése, ezt én jól tudom, hiszen van egy kastélyom nekem is Ausztriában, aminek a karbantartása elég nagy összegeket emészt fel évente...- ön felajánlott a hőgyészi tanácsnak egy bizonyos összeget az épület tatarozására...- Igen, négy éve, amikor szintén itt jártam, már beszéltünk erről Pál Imre tanácselnökkel. Nem tudom, milyen konkrét elképzeléseik vannak, mi lenne kifizetődőbb, múzeum vagy hotel létesítése - az ő dolguk ennek eldöntése. Én mindenesetre - anyagi lehetőségeimhez képest - hajlandó vagyok a magánvagyonomból erre a célra áldozni. F. Kováts Éva Liechtenstein székhelye: Vaduz A kis Diki és húga magyaros ruhában
