Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-14 / 141. szám

4 KÉPÚJSÁG 1988. június 14. Smaragderdő A szőke hajú Tömmé találkozik apjával John Boorman angol rendező első al­kalommal az 1981-es Excalibur című filmjével aratott igazi világsikert. A mon­dabeli Arthur királyról és a kerekasztal lovagjairól szóló, misztikus elemekkel át­szőtt történet a magyar mozikban is telt házas előadásokat vonzott. Újabb alko­tása, az 1985-ben készült, hazánkban most bemutatott Smaragderdő is azt bi­zonyltja, hogy Boorman az átlagosnál jobban ért a filmkészítés művészetéhez: mindez akkor is igaz, ha a Smaragderdő néhány vonatkozásban a naivitás és a hi- teltelenség látszatát kelti. Az alapötlet - ahogy a film bevezetőjé­ben olvashatjuk - megtörtént esemé­nyen alapul. A Brazíliában gigantikus építkezést folytató - és ebből követke­zően hatalmas erdőségeket letaroló - Bili Markham hétéves Tommy fiát elragadják az indiánok. A mérnök tíz éven át keresi a „láthatatlanok népének” nevezett törzs fogságába került gyermeket, s közben bejárta Arnazónia dzsungeléit, megis­merkedik az itt élő indiánok nyelvével és szokásaival. Fáradozásait siker koronáz­za. a szőke hajú Tommy - azaz törzsi ne­vén Tömmé - a legválságosabb pillanat­ban bukkan fel, s megmenti egy ellensé­ges népcsoport elől menekülő apja éle­tét. Markham hiába kérleli s biztatja fiát a civilizált társadalomba való visszatérés­re, Tömmé már új környezetéhez tarto­zónak érzi magát. A cselekmény azonban hirtelen újabb fordu­latot vesz, egy véres háború után már a fiú indul a városba, se­gítséget kérni apjá­tól... Az eddigiekből ta­lán valamelyest kitű­nik, hogy a kalandos sztorira vágyók iga­zán nem panaszkodhatnak: akit a film­nek ez a vonatkozása érdekel, az való­ban nem csalódik, s élményekkel gazda­godva távozik a vetítőteremből. Ám a néprajzi hűséghez való ra­gaszkodás miatt azt sem szabad elhall­gatni, hogy a „láthatatlanok törzsének” Boorman-féle bemutatása több mint megtévesztő. Az indiánok között - a törzsfőnök kivé­telével - egyetlen idős ember sincs, az ágyékkötőben sétálgató fiatal nők bár­melyike részt vehetne egy szépségver­senyen, s ráadásul olyan „folklórműso­roknak” lehetünk tanúi, melyek egyszer­re késztetik mosolygásra, de ugyanakkor bosszankodásra a valamelyest is hoz­záértő nézőt. A befejezéssel szemben is jogosak a fenntartások, hiszen Boorman egy meglehetősen romantikus fordulattal oldja meg a fehérek mindent felbomlasz­tó civilizációja és az indiánok idilli, de ve­szélybe kerülő élete között feszülő ellent­mondást. Az erdők pusztulásának egyik oko­zója, a duzzasztógát a véget nem érő esőzés következtében átszakad, s elönti a sivataggá változott területet. A záróképek mégis elgondolkodta­tóak: a vásznon adatok jelennek meg ar­ról, hogy az ember milyen kíméletlenül semmisíti meg az őt körülvevő természe­tet. S ha ez a szomorú tény csak néhány embert gondolkoztat el s késztet ellenke­ző irányú cselekvésre, már nem volt hiá­bavaló vállalkozás a Smaragderdő. SZERI ÁRPÁD Moziban Rádió Borzárlat Mi minden fér el tizenkét percben? Tizenkét perc, az mondjuk hozzávető­legesen olyan hosszú, mint egy színpadi dráma csúcspontja - a mindent eldöntő végkifejlet. A falurádió tegnap reggeli műsorának a drámai történései már le­zajlottak egy héttel korábban. A fehérbo­rairól emlegetett és szorgalmáról is is­mert tájékunk egyik központjában, Kis­kőrösön kétezer kistermelő vonult az ut­cára, hogy gondjára, a nagy fáradsággal és odaadással megtermelt és eladhatat­lanná vált borának további sorsára, a he­lyi szőlőkultúra jövőjére választ kapjon. Nem tudom, példás gyorsaságnak ne­vezhető-e az, ha erre egy hét múlva tér vissza a Falurádió, de kétségtelen, hogy Lakatos Pál ésTrebitsch Péter min­dent megtettek a műsor elevenségéért. Tudatosan, már-már didaktikus igyeke­zettel törekedtek arra, hogy a feltett kér­désekre lehetőség szerint tömör, kitérők nélküli választ kapjanak. Hogy merre, s hogy van-e egyáltalán a borban igazság, arra Nagy László minisztériumi főosztály- vezető és Zsitvai Attila főkertész válaszol­tak. Mondhatnám úgy, hogy a kérdezettek állták a sarat, még pontosabban; nem hagyták, hogy levegyék őket a lábukról a könnyű alföldi borok. Vannak ugyanis körülmények, amelyeket tényként kell el­fogadnunk. Ilyen az, hogy a Szovjetunió­ba irányuló borexportunk a felére zsu­gorodott a bevezetett alkoholtilalom miatt. Ilyen az, hogy még a tőkés piacon messze nincsenek kiaknázva a lehető­ségeink. Ilyen az, hogy drága az olcsó bor. A tények bármennyire is makacsok, egy részükön változtatni lehet. Ilyen talán a termelők támogatási mechanizmusá­nak megváltoztatása, mert a hallottak szerint az adó mintha az ellenérdekelt­séget erősítené. Ezért lesz júniustól bor­verseny, ezért készül már egy megvita­tásra váró előterjesztés, amely annak az alapelvnek a jegyében javasolja a szük­séges „szerkezetváltást", ahol kell, ott új fajták telepítését is, hogy hazánkban a szőlőre igenis nagyon nagy szükség van. És van jövője. Arra viszont, hogy a lengyel és az orosz vodka, valamint az orosz pezsgő behozatalának megtiltásával lesz-e fe­ketepiac, azonnal és valamennyien tud­juk a választ. Tudjuk, hogy borban (vod­kában, pezsgőben) az igazság, de 9t ör­dög se alszik... _ . _ Hangverseny Rendhagyó recenzió a szekszárdi jazz-quartett műsoráról Interjú Juhász Előddel A szekszárdi jazz-quartett a közönség tetszését méltán megnyerő, igen nagy sikerű koncertet adott június 6-án a Babits Mihály művelő­dési központban. A műsort Juhász Előd vezette, akit régi kapcsolat fűz e quartetthez, azaz kétszer hívta meg a négy profi színvonalon ját­szó amatőr zenészt - Hulin Istvánt, Kelemen Endrét, Lőrinczy Gyulát ás Radnai Tibort - televíziós műsorába szerepelni. Négy évvel ezelőtt a Vigadóba, ahonnét a Zenebutikot közvetítették, két évvel ezelőtt pe­dig Bajára, egy Hét vége műsorba. A közönség lelkes és elismerő tap­sát kővetően Juhász Előddel beszélgettünk. *- Úgy tizenöt évvel ezelőtt találkoztam az együttessel először egy székesfehérvári jazzkoncerten, akkor, amikor az együttes még trió volt. Amikor nem zenéltek, sokat beszélgettünk... Ebből a találkozás­ból nagyon komoly barátság lett, ami nem a találkozások sűrűségé­ben, hanem elmélyültségében, intenzitásában nyilvánul meg... Tehát bármikor találkozunk, ott folytatjuk a beszélgetést, ahol és ahogy va­lamikor abbahagytuk.- Az ön műsorában kétszer szerepeltek igen jó visszhang­gal. Nem értem, hogy nem kérik fel gyakrabban őket szerep­lésre?- Én azt hiszem, hogy először a műfaj mostoha helyzetét kell emlí­teni. Mert hiába hivatkozik Gonda Jánostól Pege Aladárig bárki, hogy egyre több publikáció, könyv, illetve lemez jelenik meg a műfajról, il­letve e műfajban, Magyarországon még mindig nem foglalta el azt a helyet a jazzmuzsika, amit megérdemelne. Ennek talán az az oka, hogy a jazz hosszú ideig tiltott gyümölcs volt.- Annál izgalmasabb...- Természetesen, de az első izgalmon már túl vagyunk. Te­hát most még csak eszegetjük ezeket a „régi-új” gyümölcsö­ket, de még igazán rangja, presztízse nálunk nincs a dzsessz- nek... A másik magyarázatom pedig az - lehet, hogy kényesebb témát érintek ezzel - menedzselés kérdése, amit Szekszárdra is kell már vonatkoztatni r. váló menedzser és muzsikus egy személyben, mint Benkó i* *.. . nagyon ritka ebben a szakmában, de látszik is, hogy hol tartanak. Biztos vagyok abban, ha hasonló menedzserek felkarolnának nem kevésbé tehetséges együtteseket, akkor sokkal j . /.)b -jj üdülünk léphetne ki, illetve föl Európa-, vagy világszínpad- ! ra.- A szekszárdi quartett nagyon tehetséges együttes, de - csak idézőjelben merem mondani - „amatőrök". Hol van az ő helyük dzsesszéletünkben?- Én azt hiszem, hogy egy nagyon tisztes élvonalban. Profi szinten és profi lelkülettel - s ha amatőrként lehet a profit fo­kozni, akkor profibb lelkülettel - játszanak, mint ahogy megszoktuk azoktól, akik a muzsikálásból élnek, a zenélést iparszerűen űzik és évente kétszáz koncertet adnak. A szekszárdi jazz-quartettnél én mindig attól vagyok a legjobban elragadtatva, hogy mennyire élvezik ezt a zenét, ezt a zenélést, mennyire sugárzik ez az öröm a játékukból. Soha nem éreztem rajtuk fásultságot, produkciójukba mindig telje­sen beleadják magukat, kicsit el is égnek benne.- Engem meghatottak azok a szavai, melyeket műsorközlő­ként is mondott az együttes hitéről és szellemiségéről.- Én itt arra célzok, hogy muzsikálásuk nagyon rangos és kiművelt. Lehet, hogy technikailag még nem minden sikerül nekik a legvirtuózabban, de szellemiségében, intellektusában európai ran­gú, és az a bizonyos hit négyük szellemi összjátékával párosul. Mert négy különböző egyéniségű emberről van szó, akik a zenében tudják egymást erősíteni, doppingolni, kiegészíteni, s amikor játszanak, mindegyiküknek a mély oldala mutatkozik meg és olyankor a megnyi­latkozásuk a legigazibb énjükhöz nagyon, de nagyon közel áll.- Az előadásból rám talán a Naplemente tette a legnagyobb hatást. Önt melyikek ragadták meg, érintették legjobban?- Két kompozíciót emelnék ki a Naplemente mellett. Először a Theolinos Monk szerzeményét. Valami egészen fantasztikus átéltség és szuggesztivitás sugárzott ebből az előadásból, a másik - érdekes módon egy kicsit hasonló hangulatú - a Requiem. Ez már az a szféra volt, amit szavakba önteni nem nagyon lehet, legfeljebb azt mondom, hogy megragadó, megfogó, nem engedte a figyelmünket lankadni. Itt valóban teljes kitárulkozás volt az, amiben egyesült az előadó quartett és a közönség.- Kérem, hogy mondjon néhány szót külön-külön is az együttes tagjairól.- Radnai Tibor fokozatosan tárul ki, viszont, amikor az meg­történt, akkor képes megfelejtkezni önmagáról, a világról, és azt adja, ami valóban ö maga. Lőrinczy Gyula játéka az utóbbi időben differen­ciáltabb lett, igen bölcsen és melegen játszik. Hulin Istvánban fan­tasztikusan keveredik az ösztönösség és a tudatosság, s e kettő har­col is benne. Amikor az intellektusa engedi elszaladni az ösztönét, akkor a legigazibb. Ilyen szempontból Kelemen Endre is hasonló, de azzal a különbséggel - lehet, hogy ezt azért érzem különösen, mert négyük közül őt ismerem a legrégebben és a legjobban - hogy min­dig érzem a játékában azt a humánus hangot, amellyel ő az embe­rek között, a társadalomban is közlekedik, ugyanígy a zenélé­se is mindig emberi. Képes a zenét humanizálni... Mondom, nagyon szerencsés a négyük találkozása: az előbb említett jellemzők egé­szen sajátosan és egymást inspirálóan olvadnak össze.- Köszönöm a beszélgetést. V. HORVÁTH MÁRIA Tévénapló Anyanyelvűnk Anonymus még megvetően írt a köznép „csácsogásáról”, s a népi kultúra fel­fedezése, megbecsülése és tervszerű kutatása sokáig váratott magára. A XVIII. század derekán több angol gyűjtemény jelent meg, nálunk Herder hatására kez­dődött a nyelvi emlékek, elsősorban a népdalok gyűjtése, bár Révai Miklós azt is feljegyezte, hogy Faludi Ferenc már jóval korábban szívesen időzött cselédembe­rek között, „tsak a’ végett, hogy őket szabadabb beszédre felbátorítván, igazab­ban kitanulhassa a' tulajdonabb Magyar szó ejtéseket’’. Nem sokkal később, pon­tosan 1782. január 16-án megjelent Ráth Mátyás lapjában Révai Miklós felhívása a népdalok tervszerű gyűjtésére. Ma már nem kell magyarázkodnunk, - Petőfi, Arany költészetében politikai programmá is vált -, hogy mit jelent a népi kultúra megőrzése és ápolása. Minden az anyanyelvvel kezdődik, s nem lehetett meghatódás nélkül hallatni a Beregszász környéki öreg szülét, aki önérzetesen mondta, hogy nem a sió­agárdiak beszélik az igazi magyar nyelvet, hanem ők, ott messze a Kárpátalján. Azt is megtudtuk az Anyanyelvűnkön című riportfilmből, hogy ezen a vidéken körülbe­lül kétszázezer magyar él több mint kilencszáz faluban, s bár sokáig alig hallot­tunk róluk, nyilván annak jeleként, hogy a sztálini nemzetiségi politika is korrekcióra szorul, most meggyőződhettünk arról, hogy ez a szép vidék töretlenül őrzi nyel­vét, történelmét, népi emlékeit. Türelmetlen világban élünk, sok helyen magasra csap a vallási, faji, nemzetiségi ellentétek lángja. Romániából egyenesen riasztó hírek érkeznek, pedig a kölcsönös megértés nélkül csak tetézzük a régi, közös bűnöket. A múlt emlékeit mindenütt kivételes megbecsülés övezi, világszerte nagy összegeket költenek a tárgyi emlé­kek, elsősorban épületek megtartására, tudós gyűjtők és lelkes amatőrök járják a falvakat, hogy lehetőleg semmi ne vesszék el a múltból, mert pótolhatatlan vesz­teség, ha akár egyetlen népdal elmerül a feledésben. Aki megtagadja vagy megha­misítja a múltat, a jövőt árulja el, miközben a jelent is szegényíti. A Kárpátalja magyarországa - ezt is hallottuk - voltaképp három nyelvű, s ép­pen ez jelenti a szolgálatot, így tud kultúrát megőrizni és továbbadni. S lehet-e fon­tosabb feladat ennél nyugtalan világunkban? * Jó volt hallgatni azokat, akiket megszólaltatott Pálfy István, mert ugyanarról be­szélt az ukrán anyanyelvű tudós, mint az öreg néne vagy az egyetemista lány, aki magyar szakos akar lenni, mert élete nagy élménye a magyar irodalom. így kell, gondoltuk örömmel, de az is bizonyos, hogy csak így lehet, kölcsönös megértés­sel és megbecsüléssel. Hungarian Dracula Havaselve, latinul Transalpina vagy ha így jobban tetszik, Valichia fejedelme 1431-45 között II. Vlad volt, akit kegyetlensége miatta „drakul”, ördög jelzővel illet a történelem, a népi képzelet pedig évszázadok óta kegyetlen vérszopót lát benne, akivel a gyerekeket szokták ijesztgetni. Ezt a baljós történeti jelzőt angolosította Müller Péter s hogy még egyet csavarjon rajta, megtette magyarnak, s ennél ügyet­lenebb címet nem is választhatott volna tévéjátékának. Mert ki is ez a Hungarian Dracula ? Jámbor melós, akit próbára tesz a történelem, mégpedig az ötvenes évek kíméletlen történelme. Természetesen ilyen is volt, mert az élet mindenféle példá­ról gondoskodik, de a történelem mindig valóság, melynek szereplői épp úgy érez­tek, reménykedtek, mint mi. Azzal viszont, hogy a falra akasztanak egy Rákosi-ké- pet, nem lehet a kort felidézni, Müller laza szövésű játékán egyébként is úgy lóg a történelmi kosztüm, mint cigányprímáson a kölcsönkért frakk, amihez elfelejtett ci­pőt húzni. De nemcsak a történelemmel van baj. A történelem kusza, az alakok el­nagyoltak, hiteltelenek, s bár minden van ebben a tévéfilmben, még bokszverseny is, csak egyszerűen nem hiszünk el semmit, rezigráltan nézzük, nézünk akkor is, amikor legföljebb a csodában lehetne reménykedni. A csoda ebben az esetben azonban elmaradt, s kárba veszett az igyekezet. Füzérradvány Mit tudunk a hazáról? Bármiként is van, kevesebbet, mint kellene és illenék. Én például soha nem jártam Füzérradványban, a térképen is keresgélnem kell, pedig Szabados Tamás operatőr honismereti sorozatából nyilvánvaló, hogy mulasztás terheli azt, aki életében legalább egyszer nem megy végig a füzérradványi fasoron. Sok fasor van az országban, a múlt századi somogyi birtokos nemesek egymással versengve ültették a nyárfasorokat, s a legnevezetesebb, a nagycenki is, gondos tervezés eredménye. Szabados Tamás Füzérradványban vezetett el bennünket, Ordas Iván társaságá­ban, s nem is érdekelte más, csak a híres fasor, a természet és az ember közös és gyönyörködtető alkotása. Itt csak a fák beszélnek, meghitten és személyhez szó­lóan, a honismeretet terjesztő operatőr nem kért meg senkit, hogy sétáljon végig a fasoron, a fák külön és együtt szólnak hozzánk: ha magukban nézzük őket, fantasz­tikus alakzatokkal is gyönyörködtetnek, ha együtt látjuk az egészet, az útrahívás örömét kínálják, azt ígérve, hogy aki elindul a fasorban, valahova meg is fog érkezni. Szép film volt, utazásra csábító, amit Ordas Iván emelkedett, költői szövege kí­sért, okos útitársként. CSÁNYI LÁSZLÓ Hangverseny Az Alpok virágai Különlegesen értékes zenei esemény színhelye volt Szekszárdon a Művésze­tek Háza. Liszt Ferenc: Az Alpok virágai című svájci népdalok felhasználásával készült, kileng darabból álló kompozíció­jának bemutatására került sor, mely részlet az Egy utazó naplójából elneve­zésű ciklusból. Ez alkalomból látogatottá városba Paul Wipfli Svájc magyarországi nagykövete és felesége, hogy aktív köz­reműködői legyenek az est műsorának. Méry Éva az intézmény igazgatója kö­szöntötte a szívesen látott vendégeket. Az üdvözlő szavak után Paul Wipfli tartott bevezető előadást, melyet Kiss Kálmán, a Liszt Ferenc Társaság elnöke közvetített - a hallgatóság felé. Megtudtuk, hogy a nagykövet behatóan érdeklődik Liszt munkássága iránt. Felfedezte, hogy sváj­ci dalkincs rejtőzik az Alpok virágaiban. A mestert megihlető dalokat felkutatta és megérett az elhatározás egy olyan teljes képet nyújtó előadásra, ahol a zongora- darabok interpretálása előtt megszólal­nak az Alpok vadregényes tájait a zene eszközeivel elénk varázsoló eredeti sváj­ci dalok. Ebben, a budapesti bemu­tató után a szekszárdin is felesége Irma Wipfli segítette, aki nem lévén képzett énekes, mégis sok átéléssel, nemes egy­szerűséggel és bájos közvetlenséggel énekelte hazája dalait, ahogyan azt ott­hon, vagy az iskolában tették. Paul Wipfli pedig - ahol a zenei anyag úgy kívánta - a legtermészetesebb módon együtt éne­kelt feleségével. Ez a közvetlenség, em­berközelség, mély nyomokat hagyott a hallgatóságban. A műsorban megismerkedtünk a Jön a tavasz, a Hová visz a szíven engem című dalokkal, de hallottunk a honvágy, a fájdalom, a szerelem múlandóságát fel­idéző énekeket is. Ez utóbbi az egész so­rozatból egyike a legtartalmasabbaknak. A tehénpásztor dala az Alpokban folyó életet rajzolta elénk. Feltűnt a havasi kürt jellegzetes hangja. A sorozat hetedik és nyolcadik darabjában Paul Wipfli nem ta­lált svájci zenei jellegzetességet. Az előző Chopin muzsikájára emlékeztető, mig az azt követőben a népdalkarakter domi­nált. A ciklus befejező, kilencedik műve a hazaszeretet érzését fejezte ki. A pátosz- szál megírt rapszodikus futamok a ma­gyaros temperamentum megnyilatkozá­sai. Az Alpok virágait zongorán a Szek­szárdra gyakran ellátogató és a megye- székhelyen mindig szívesen fogadott Se­bestyén János játszotta a tőle megszo­kott nagy hozzáértéssel, magas színvo­nalon. A koncert újfent bizonyította, hogy kö­zös kincsünk az európai kultúra, melyet ápolni, gazdagítani az itt élő népeknek együttes feladata. LEMLE ZOLTÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom