Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-13 / 114. szám
1988. május 14. Képújság 3 Teásfindzsa és gulyáságyú Megszelídült hómezők Beszélgetés Kamii Ahmedovics Szamigulinnal Régi ismerősként, ügyetlenül tréfálkozva talán azt kérdezhettem volna tőle először: kedves Kamii Ahmedovics Szamigulin, mennyire van az az Ural folyó menti Orenburg Várpalotától? És erre azt válaszolhatná: A távolságot akkor sokadmagammal együtt, a Sztálingrád melletti Dubov- kától mértem. A város köré fonódó, fojtogatú gyűrű pereméről. Attól az időponttól, amikor megfordult a front. A tűzkeresztség történelmet író, kegyetlen hónapjaitól, alig huszadik évesen. Ahová egyenesen az iskolapadból kerültem. Kérdezném Orenburgról, ahol született, Várpalotáról, ahol, husz- enegynéhány évesen városparancsnok-helyettes, majd városparancsnok. Ha a háborúról van szó, néha egyetlen kérdés sem állja meg igazán a helyét. Egyébként is, mire megszólalnék, már itt nyüzsög jóné- hány idős ember és egy-két asszony körülöttünk. Az asztal körül a szekszárdi Gemenc előcsarnokában, ahol Kamii Ahmedovics Szamigulin- nal összefutottam én is. Valamennyien őt keresik. Egy kissé bizonytalanok a további napi programot illetően. Mikor lesz az ebéd? És hol találkoznak, hova indulnak utána? Mégiscsak ő a turista- csoport vezetője. A Szovjetunióból érkezett harmincöt vendégnek - és közülük annak a tizenkettőnek, aki annak idején hazánk területén is harcolt - föltehető, hogy most, itt csak ennyi a gondja. Most, hogy többen négy évtized után, turistaként látogatnak vissza, vajon elhessegetik-e felidéződö emlékeiket? Mert az ifjúság kék madara, amely elsőként nem a szerelmet, hanem a fogcsikorgató küzdelmet, az életben maradást tanulta, egyben- másban tollatépett. Legalább egy teát... Fogadjam csak el, biztat, már az étteremben. A pincérfiú elsőként a fehér porcelán teásfindzsát helyezi a fehér abrosszal terített asztalra. Behavazott gulyáságyú valahol Voronyezsnél a hómezőn. Kamii Ahmedovics Szamigulin barna ujjai a világító porcelánon. Beszélgetésünk csendesen figyelő tanúja Alekszander Szergejevics Bulgakov, akivel Frunzében, a katonai akadémián együtt tanítottak. Először róla beszél. Hogy a háború kitörése előtt tanár volt. Történelem-földrajz szakos. Majd a 6. hadseregben lett harckocsizó, később már Mali- novszkij vezérkarához tartozott...- Az én szüleim parasztok voltak - mondja. - Nem voltak nagyon szegények, de gazdagok sem. Öten voltunk testvérek, három fiú, két lány. Az egyik testvérem ezredes lett, mint én, a másik elektromérnök... - Keresi a szavakat, a mondathangsúly ettől irtott megtörik, aztán lendül tovább. Szinte idegen akcentus nélkül. Magyarul.- A lány, az egyik, geológus, a másik... - kérdően néz rám, majd kollegájára, de már „fordítja” is - történe- lemgeográfia-tanár. A szocialista forradalom után mind az öt gyerek tanulhatott tovább. Később többen elkerültünk Orenburgból, szüleinket már Frunzében temettük el.- Hogyan került Várpalotára?- A harmadik Ukrán Front Mo- hácsnál-Bezdánnál-Batyinánál érkezett Magyarországra. A Dunán keltünk át. Mohácsnál megsebesültem, Szegeden voltam kórházban 1945 márciusáig. Akkor se volt még a beteg kezem erős, mi sebesültek nem mehettünk harcolni. így kerültem Várpalotára. Miklós főhadnagynak hívtak az emberek. Kamil Ahmedovics Szamigulin- Fiatalemberként elkerül egy távoli, idegen országba, egy kisváros parancsnoka három évig, ahol a lakossággal is meg kell értetni a szándékait...- Most is emlékeszem, a várpalotai emberek hogyan segítettek felkutatni a szovjet katonák sírjait. - Segítettek emlékoszlopot állítani... Kamii Ahmedovics Szamigulin tányérján kihűlöben a gondosan felszeletelt virsli. Először a villáját emeli, aztán mégis a teájából kortyol.- Nem gondolt arra a három év alatt, hogy megnősül és letelepszik Magyarországon?- Nehéz azt megmagyarázni, hogy mi volt az én szívemben. Gondolja meg, mit érezhet egy fiatalember, aki május 9-ét itt éri meg! És az első békeéveket is aztán! Ez az ország nagyon tetszett nekem, hogyne fordult volna meg a fejemben. De akik akarattal elhagyják a hazájukat, azok is visszatérnek. Minden hívott haza... Otthon is nősültem 1948-ban. Frun- zéban befejeztem a háború előtt megkezdett katonai akadémiát, majd ott tanítottam - később docensként. A feleségem orvosnő, a lányom angol filológus. Könyvillusztrátor a fiam.- Unoka?- Egy. A lányomtól. Ljova, hatéves. Ő az én nagy barátom. Később említi Szabó István nevét. A parancsnokság tolmácsa volt, akitől magyarul is tanult. Zakója belső zsebéből, talán éppen a szíve fölül elsárgult, apró igazolványokat vesz elő. Sorban kiteríti az asztallapra, akár a kártyát. Segít kibetűzni: ez itt A. A. Odzelasvili Tbilisziből. Nagyon értett a tankok „megbütyköléséhez”. Most buszvezető. H. B. Szimonyan és Elena A. Szimonyan. Férj-feleség. Orvosok, a pesti harcokban vettek részt. Sz. A. Ivljev, L. E. Kuznyecov. Azután B. M. Borodaj, aki Budapest után Távol-Keleten is hadba állt... E. R. Tál, aki a leningrádi blokádról tudna beszélni. Ma otthon, Észtországban mérnök. Ügyetlenül betűzöm a cirkalmas cirill kézírást, a katonásan sorakozó betűk nyugalmát. Kamii Ahmedovics Szamigulin nehéz ujjai a hártyavékony papírlapokon. A sebek hegedősével ennyire elvékonyodna a múltunk is?- ... és milyen érzés negyven év után újra Magyarországon járni? - szalad ki a számon önkéntelenül.- Magyarországot én azzal az eszemmel nézem, amelyik tudja, hogy mi volt itt akkor, és azóta milyen virágzó ország lett. És gondolja csak el, mit érzek, és milyen az én lelkem, hogy negyven év után sem felejtettem el magyarul. BÓKA RÓBERT HÉTRŐL HÍRRŐL HÍRRE A19. hét a „fagyos szentek” hete. Pongrác, Szervác és Bonifác - ahogy illik hírükhöz - meghozták a lehűlést. Szerencsére nem olyan mértékben, mint György- napkor, mikor is a váratlan havazás - korántsem áprilisi tréfaként - fagykárokat okozott a mezőgazdaságban. Emlékezés - verssel Hétfőn volt a győzelem, a béke napja. Ünnepelték Európában, ünnepelték Amerikában. Szűkebb pátriánkban, Szekszárdon a párt- és állami szervek képviselői koszorút helyeztek el a Felszabadulás téri emlékműnél. Május kilencedikéről - nem a győztes zászlók lobogá- sa, az emlékezés koszorúi és a kegyelet virágai jutnak eszembe, hanem egy olyan költő sorai, aki szíve mélyéből vágyta, de soha nem érte meg ezt a napot. A győzelem napján mindig Radnóti Miklós szavai kavarognak a fejemben: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent...” A béke napját én mindig a hazaszeretettel párosítom. Mert Tamási Áron Ábeljét idézve - aki egyéni boldogulását keresve bejárta a fél világot, hogy végül visszatérjen édes szülőföldjére, az erdélyi havasok közé - választ kapva a kérdésre, hogy mi végből vagyunk a viláÖk fogják a XXI. századot alakítani gon. Hogy valahol otthon legyünk benne... Ha mindenki békében élhetne és otthon lehetne azon a földön, mely születésétől fogva hazájának jelöltetett. Ha nem fogna fegyvert egymásra senki, nagyobb koncot remélve. Ha gyerekeink, leendő unokáink, dédunokáink és valamennyi majdani leszármazottunk soha nem tudná meg, hogy „mit jelent egy nyári alkonyon, / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”. Ha nem kellene rettegni az atomtöltetű, egymásra szegeződő rakéták árnyékában, az agyonvegyszerezett, kemizált földön, akkor mondhatnánk, hogy megálljunk, „mert itt van már a Kánaán”. „Tudománnyal a népért!” Elkoptatott szólam a fenti, de érvényes ma is. A Tolna megyei tudományos hetek immár harmadik heti programját tanulmányozva jutott eszembe a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat jelmondata. Az eddigi előadások, viták a tudományos élet majd minden területét felölelték. Volt szó - a megye különböző településein és munkahelyein, művelődési házaiban - az egészséges táplálkozásról, a kábítószerekről, az adóreform bevezetésének tapasztalatairól, az integrált szolgáltatású digitális hálózat jellemzőiről, a középkori művészetről, a diáknyelvről, a csillagászatról, a cigányság történetéről és néprajzáról. Voltak a tudományos előadások mellet útibeszámolók Leningrádról, Los Angelesről, Ausztráliáról és a Góbi-sivatagról. Akit érdekelt, megnézhette a vadászati kiállítást Bonyhádon, vagy vitatkozhatott a környezetvédelmi feladatokról. Programjaival a MTESZ alkotóan hozzájárult és hozzájárul a társadalmi és gazdasági élet megújulásához. A programok minden rétegigényt kielégítenek, bárki találhat érdeklődési körének, egyéni beállítottságának megfelelőt. Dr. Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes a kormányzati munka továbbfejlesztéséről tartott előadást tegnap Szekszárdon, a tudományos hetek keretében. A miniszterhelyettes nevét tegnapi lapunkban munkatársunk figyelmetlensége következtében tévesen írtuk, ezért mind olvasóinktól, mind az érintettől elnézést kérünk. Május van Képesség szerint Tetszik nekem a pécsi nevelési központ oktatás-nevelési módszere. Végre egy iskola, ahol a gyerek és nem a tananyag áll a központban. Itt a képességek kibontakoztatása a cél, és nem az osztályzatok. Nem a közepes képességű tanuló - akivel nincs sok baj - a pedagógus ideálja. Itt képességük, terhelhetőségük figyelembevételével kapják a feladatokat a nebulók; felzárkóztatják a gyengébbeket és differenciáltan nehezebb feladatokat kapnak a jobbak. Olyan iskola ez, ahol nem a csengetés, hanem a figyelem lanyhulása jelzi a pedagógusnak, hogy szünetet kell tartani! És teszik mindezt az itt dolgozók különleges tananyag, plusz pénz nélkül. Ha már az oktatásról van szó, akkor a jövőnkről is, hiszen ezek a gyerekek, akik most sajátítják el az írás-olvasás alapismereteit - lesznek a jövő század munkásai, tudósai, mérnökei, orvosai. Tőlük, az ő alkotókészségüktől, kreativitásuktól függ, hogy milyen lesz a huszonegyedik század Magyarországa. Erre érdemes! Az utóbbi időben egyre többször és többen próbálnak a zsebünkbe nyúlni - az adóhivatalon kívül. Jönnek a felhívások; adakozzunk ilyen-olyan célra. Ami engem illet, fenntartással fogadom az ilyen felszólításokat. Általában nem szeretem, ha velem, állampolgárral akarnak megfizettetni olyan beruházásokat, szolgáltatásokat, amelyek egyébként is megilletnének. Múlt héten olvastam lapunkban, hogy megalakult Szekszárdon a Tolna Megyei Rákellenes Egyesület. A „Rák ellen az emberért, a holnapért!” mozgalmat bárki támogathatja tagdíjbefizetéssel, alapítványi befizetéssel, társadalmi munkával. Ez a felhívás nem keltett visszatetszést bennem, hiszen ki ne félne közülünk korunk egyik legveszedelmesebb betegségétől, amikor valamennyien jelöltek vagyunk a rákra! Ez az egyesületi kezdeményezés megadja nekünk a lehetőséget, hogy személy szerint is tehessünk valamit. Ennek a társadalmi alapítványnak a célja: a rákos betegek önbecsülésének visszaadása, a konkrét rehabilitációs programok segítése, az egészséges életmódra nevelés, a rákszűrés országos megszervezése. Eredményei pedig konkrétak és megfoghatók, segítségünk valós értelmet nyerhet. Nemzeti zászlók Két Tolna megyei település - Paks és Decs - vehette át a héten a Hazafias Népfront Országos Tanácsa Nemzeti Zászlaját a településfejlesztésben 1987. évben elért kiemelkedő társadalmi munkájáért. Az erkölcsi és anyagi elismerésen kívül - a díj másfél, illetve kétmillió forintot „hozott” a települések tanácsa kasz- szájába - sokkal fontosabb, hogy az itt élők ingyen végzett, értékteremtő, önkéntes munkájukkal tanúságot tettek erősödő közösségi érzésükről, lokálpatriotizmusukról. Munkájuk válasz a napjainkban oly gyakori közömbösségre, önzésre, céltalanságra, tehetetlenségre. Tanúságtétel arra, hogy értelmes, elérhető dolgok érdekében igenis mozgósítani lehet az embereket. Egy a lényeg, hogy lássák, hogy lássuk a célt! F. KOVÁTS ÉVA
