Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

1988. május 7. / TOLNA.'\ tíÉPÜJSÁG 11 Bekopogtunk Tiszteletem Mr. Brook ; Baky Péter festőművésznél Paradicsomi jelenet: almát kínál Éva, a kép jobb alsó sarkában. Balra mellettük három poharazgató idős férfi. Ezek feje fölött ülve nyújtózkodó alak. Mellette jobbra szeretkező emberek. Kissé föl­jebb egy faun, az érzékiség és csúfolko- dás jelképe. Álló figurák apró sziluettjére egy szembenéző félarc nehezül, majd egy mindent látó szem, aztán a kompozí­ció legtetején a halál lovasa. Baky Péter: ...a bűnbeesés előtt című grafikai lapján látható mindez. „Figuráinak fanyarsága ...finoman humorosnak tűnhet, ám éltető eleme véresen komoly kritika; eszközei pedig a borotvaéles megfigyelés és gyé­mántkemény bírálat.” - olvasható egy kétnyelvű, színes ábrákkal illusztrált ka­talógusból Baky Péter bemutatásaként. *- A katalógusok jelentőségéről be­széljünk!- Egy alkotó - művész - életében na­gyon fontosak azok a munkáját rendsze­rező, bemutató füzetek, amelyek általá­ban egy-egy kiállítási alkalomhoz kötőd­nek - kezdi Baky Péter, Szekszárdon élő festőművész. A közeli hónapok esemé­nyei igazolják ezt az én esetemben. Min­dent megkönnyítenek. Tények, magya­rázkodás nélkül. Az előszó esetleg meg­kísérli a művészeti irányt, szándékot is felvázolni, amit a festő, a szobrász, a gra­fikus képvisel. Olyan dokumentum, ami egyre költségesebb lesz. Amit most lapo­zunk, az NSZK-beli kiállításomhoz ké­szült.- Ezzel a mondattal egy másik problé­mához értünk: magyar festő külföldi kiál­lításai...- Van Magyarországon mondjuk nyolcvan, száz olyan képzőművész, aki jól megél a „művészetéből". A többi két­ezernek kell valami mást is találni mellet­te, ami szükséges a létfenntartásához. Tanít, vagy szakkört vezet, szaktanácsot ad, vagy bármi egyebet. Énekesek, zené­szek esetében gyakran hallhatjuk, hogy külföldön turnéznak és nagyon jól keres­nek ezzel. A képzőművészeti élet keve­sebb hasonló hírrel szolgál. Saját pél­dámból indulok. Mondjam azt, hogy a vé­letlen szülte a németországi bemutatko­zási lehetőségemet? Úgy történt, hogy a Balaton mellett rajzolgattam. Arra jött egy idős német házaspár. Figyelték munká­mat és megtetszett. Ennek én természe­tesen megörültem és nekik adtam a raj­zot. Később levélváltás következett, majd egy olyan alkalom, hogy kiállíthatom fest­ményeimet Nienburgban, ahol ők élnek. Ez Szekszárdnál kisebb város, de a mű­vészeti élete úgy gondolom mozgalma­sabb. Azt azért szögezzük le, hogy nem lehet összehasonlítani a körülményeket. Mindenesetre ott éreztem először azt, hogy ők tekintik megtiszteltetésnek, hogy én ott megjelentem munkáimmal és nem nekem kellett fejet hajtanom, hogy kiállít­hatok. Ezt nagyon lényeges szemléletbeli kérdésnek tartom. Nálunk ugyanis meg­kérdőjelezték, hogy szükség van-e mű­vészekre? Ez nem Tolna megyei jelen­ség, de itt sem lehet az országos egésztől eltérő képet fogalmazni.- Ennek a „Bekopogtunk” című so­rozatunknak egyik célja az is, hogy a Tol­na megyében élő képzőművészektől megkérdezzük: hogy érzi magát? Aki ta­lálkozott Baky Pétert bemutató kataló­gussal, az önéletrajzi adatokból azt is megtudja, hogy 1950-ben született Bu­dapesten, 1969-ben érettségizett a Kép­zőművészeti Gimnáziumban szintén Bu­dapesten, majd a Magyar Képzőművé­szeti Főiskolán szerzett 1977-ben diplo­mát, 1985-ben költözött Szekszárdra és itt a tanítóképző főiskolán tanít. Nős, há­rom gyermeke van. Hogy érzi magát egy budapesti illetőségű művész vidéken?- Főiskolás voltam, amikor első alka­lommal rendeztek fesztivált a művészeti főiskolások Szentendrén. Itt megismer­kedtem a lánnyal, aki a feleségem lett. ö nem művész, hanem fogorvos, de szintén pesti, csak itt Tolnában Magyar- kesziben vállalt állást. Utána jöttem és nagyon kedves emlékű időt töltöttünk a megye északi csücskében. Jobb lehe­tőséget kínáltak neki Zombán, így közelebb költöztünk Szekszárd- hoz. Aztán egy újabb lé­pés, amikor nekem nyílt alkalmam egy műtermes lakásba költözni ide a megyeszékhelyre. A rövid történet ennyi. Ám ezt nem lehet csak így tőmondatokban elintézni, hiszen ahol lakunk - ha nem is teljesen gond­mentes - mindkettőnk­nek megoldotta az otthon végezhető munka tárgyi feltételeit. Ezt nem sza­bad elfelejteni. Azt sem, hogy amikor külföldi kiál­lításomhoz szükségem volt pénzre, a megyei ta­nács megvásárolta az Illyés Gyuláról ké­szült festményemet, a Kölesdi Képtár ré­szére. Gondolom e sorozatot azért indí­totta az újság, mert talán felerősödött a hang, hogy a Tolna megyei művészek elégedetlenek.- Nyilván, nem zörög a haraszt... és ez derült ki abból a kerekasztal-beszélge- tésből is, amit a szerkesztőségben tartot­tunk és a nyilvánossá tételének ezt a formáját választottuk.- Akkor most kell válaszolnom a hogy érzem magam kérdésre. Egyszóval: jól! Ami az említett szerkesztőségi beszélge­téskor hangot kapott nyugtalanságunk­ban, az nem személyes problémákra, ha­nem a képzőművészeti életet érintő kér­désekre adott válaszunk. Ez elsősorban Szekszárdot érinti és a mecénás szemé­lyét keresi egy-egy hivatal mögött. Ami felszínre hozta mindezeket, az egy szá­munkra jó lehetőség. Konkrétan: szeret­tünk volna egy olyan kisgalériát, ahol a megyében élő, alkotó művészek állandó tárlata kapott volna helyet. Itt természete­sen árusítanák is a kiállított tárgyakat. Mi úgy gondoltuk, hogy erre nagyon al­kalmas lenne, a Mattioni Eszter gyűjte­ményének a terme. Mint ismert ez felke­rül a régi megyeháza épületébe, a Liszt Ferenc-emlékszoba mellé. Minden átala­kítás nélkül mi elfogadtuk volna ezt a vá­rosközpontban levő helyiséget és akár holnaptól állhatna a kisgaléria, ami jelen­tős lépés lenne a megye művészeti életé­ben. A városi tanácsnak viszont más el­képzelései vannak. így maradt mozdulat­lanul a gondolat. Amikor szóvá teszünk valamit, akkor a közösség érdekében történik az. Valamivel nagyobb pezsgés kellene. Ez kétoldalú természetesen. Nekünk többet kell dolgozni, alkotni, ám azt sze­retnénk, ha a művészeti beruházásokkor - itt a megyében - a mi nevünk is elhangzana. * A nienburgi kiállítás tovább gyűrűzött és folytatást követelt. Újabb terveket kért a kiállító művésztől. Jelenleg Bremen- ben, októberben Delmenhorstban, jövő év tavaszán Hamburgban, majd az azt követő őszön Worpswede-ben várják Baky Péter alkotásait. Ez feszítettebb munkát, termékenyebb hónapokat igé­nyel, a tanítást egyeztetve a művészi hét­köznapokkal. Elsőként talán a „Tiszteletem Mr. Brook” című triptichont, három részre ta­golt művet kellene elhelyezni egy színház előcsarnokában, ami lehetne Szekszár­don a Deutsche Bühne Német Bemutató­színpad is. DECSI KISS JÁNOS Herbert von Karajan 80 éves Baka István: Balcsillagzat (Liszt Ferenc: Unstern, Sinistre, Disastro) Balcsillagom, te szárazon csikorgó homokszem Isten fogai között, hová rohansz a kristályhéjú, forgó szférákon át, mint földi üldözött, kitől házat, hazát és anyanyelvet elvettek, és körötte kürt rivall, s mégis, mint víz alól, a mennyezet szippantja távcsők nádszálaival Balcsillagom, te égi eb, ki rúgott beléd, miféle ütlegek elől loholsz, kilógó nyelvvel és behúzott farokkal, s bár tetőled tündököl a földi éj, a szégyened sugárzik csak a sikátor-mindenségben, és angyal röhög, felfegyverezve állig, mögötted, s szárnya éles, mint a kés Balcsillagom, szétszaggatott uszályod vonszolva, véres öllel futsz tova, akár egy égi Szúza meggyalázott, zsoldos elé lökött menyasszonya, s nincs menedék, a barbár palotában dőzsöl a gőgös, parvenü görög... Balcsillagom, lobogj az éjszakában, gyalázatunk, akár a fény, örök Herbert von Karajan, a világ talán legnagyobb, de minden­képpen leggazdagabb és legvitatottabb karmestere most ünne­pelte 80. születésnapját, az általa alapított Húsvéti Salzburgi Ün­nepi Játékok színpadán, „alattvalói”, a Berilini Filharmoniku­sok és a közönség jelenlétében. Élte hosszú és sikeres. Salzburgban született, görög beván­dorlók családjában, s már hároméves korában elkezdett zon­gorázni tanulni. Két év múlva már fel is lépett, s 1928-ban állt először a karmesteri emelvényen, mikor a bécsi zeneakadé­mia diákzenekarát vezényelte. Hamar kiderült, hogy a hangsze­res játék nem elégíti ki, s tanárai azt tanácsolták, legyen kar­mester. Az első próbálkozás az ő esetében is „gyógyíthatatlan betegséget” idézett elő: rövid időszaktól eltekintve soha többé nem tette le híressé vált fehér varázspálcáját. Útja az ulmi és az aacheni operán át vezetett Berlinbe, ahol már 1937-ben első fellépése, mostani zenekara élén olyan si­kert aratott, hogy alig egy évvel később szerződtette őt a berlini opera. Ekkor azonban kezdetét vette Karajan életének egyik sötét fejezete is: a náci párt tagja lett. A háború után azt állította, csu­pán azért lépett be, mert szerződését ehhez kötötték, s neki mindegy volt, mit ír alá, annyira meg akarta szerezni az állást. Később kétkedők iratokat kutattak fel, s ezek azt bizonyítják, hogy Karajan már 1933-ban belépett Hitler pártjába. A maestro azonban még a bizonyítékok láttán is tagadja ezt. Életrajzírói szerint egyszerűen elvárja, hogy a zene és a művészet nevében utólag megértést tanúsítsanak „ballépése” iránt. Múltja most a Waldheim-ügy kapcsán egyre hevesebb vitákat kavar ismét: egy osztrák újságban a minap „A zene Waldheimje” címmel je­lent meg cikk róla. Karajant náci párttagsága miatt az amerikaiak a háború után néhány évig nem engedték dobogóra. 1948-ig visszavonultan élt, immár második válásával a háta mögött. Ettől kezdve azon­ban karrierje szédítő sebességgel bontakozott ki. Rövidesen ő a Bécsi Zenebarátok Körének igazgatója, s számos más fontos megbízatást is kapott, sokat turnézott egész Európában, majd szerte a világban. A Berlini Filharmonikusokkal úgy került ismét kapcsolatba, hogy az együttes 1954-es amerikai turnéja előtt Wilhelm Furtwängler, a zenekar vezetője megbetegedett, s Karajan ug­rott be helyette. Furtwängler halála után őt nevezték ki - még­hozzá élethossziglan - a Berlini Filharmonikusok élére. S ez a második sokat vitatott történet a maestro életében. Karajan híressé-hírhedtté vált, mint ellentmondást nem tűrő diktátor, aki saját és kizárólag saját elképzelései szerint irányítja az egyre békétlenebb, de még ma is engedelmeskedő, kiváló zenekart. Számtalan vita, botrány, kíséri az együttműködést. Néhány éve egy ifjú klarinétos hölgy önkényes elbocsátása ka­vart ilyet. S most a Der Spiegel hosszú cikket közölt arról, hogy Karajan nemcsak saját művészi elképzelései szerint, hanem ki­fejezetten saját anyagi hasznára irányítja a zenekart. A lap írásos bizonyítékokat közöl arról a hatalmas üzleti biro­dalomról, amelyet Karajan alakított ki, kezdve attól, hogy a mes­ter a Deutsche Grammophon társasággal több száz lemezt vett fel. Ezeket közel 12 millió példányban értékesítették, s csupán ebből évi tízmillió márka körül jár bevétele. S egészen odáig, hogy hogyan fonódott össze munkája a Columbia Artists New York-i menedzserirodával, amely egyebek között filmre és vi­deóra rögzíti Karajan produkcióit, s ugyancsak hatalmas ösz- szegekért forgalmazza. Legutóbb kiderült, hogy a Berlini Film- harmonikusok - értsd: Karajan - néhány koncertből álló tajvani fellépésért közel 700 000 márkát követelt a Cami útján, holott a zenekar és a maestro fellépti díja, valamint az egyéb költségek maximum 300 000 márkát tettek volna ki. Sőt: a Cami azt köve­telte a tajvani meghívóktól, hogy további sok százezer márkáért vegyenek meg tíz Karajan-videofelvételt. A Berlini Filharmonikusok muzsikusai panaszkodnak. Nem­régiben nyugdíjba vonult a zenekar timpanistája, aki 30 éven át dolgozott Karajannal, s leleplező könyvet tett közzé a mester és a zenekar viszonyáról. A karmester dolga persze az, hogy a le­hető legkiválóbb teljesítményt hozza ki a zenészekből, s ez bi­zony néha kemény kezet követel. De a berliniek arra is panasz­kodnak, hogy immár évek óta nem játszanak új műveket, sőt, a régi műsorok színvonala is romlik, s hogy ma már Her­bert von Karajan „tehertétel” a zenekarnak állandó spekulációi miatt a nemzetközi zenei piacon. A Der Spiegel szerint „Herbert von Karajannak, a szférák fényalakjának, s a két lábbal a földön álló konszernfőnöknek már régen nincs füle ahhoz, hogy le­mezei és produkciói egyre vitatottabbak...” A születésnapi cikkek azt is von Karajan szemére vetik, hogy karrierjét kiváló képességei mellett playboy-szerü életvitele is elősegítette, amely bőven szolgáltatott mindig reklámot a lapok pletykarovatainak. A maestrót lassan cserbenhagyta azonban egészsége. Mindannyian láthattuk az 1987. január 1-jei bécsi újévi koncert közvetítésekor, hogy már alig tud járni, s a karmes­terdobogó korlátjába épített alkalmatosságon diszkréten tá­maszkodva vezényel. Ö azonban a jelek szerint nem hisz az idő múlásában: mint a nemzetközi sajtó némi malíciával hírt adott róla, már megrendelte szállodaszobáját a jövő téli síeléshez. Függetlenül persze az ilyen támadásoktól, nyilvánvaló, hogy Herbert von Karajan korunk egyik legkiválóbb karmestere, zenei virtuóz. Amint az egyik kritikus irta: „Más karmesterek vezényel­nek, Karajan művészetet produkál”. Milliós példányban elkelt le­mezei igazi zenei kultúrát terjesztenek. Fogadjuk tehát el Herbert von Karajant olyannak, amilyen, hiszen a kimagasló tehetség mentség sokmindenre. S ha ma már talán valóban nem az, ami volt hallgassuk a pályája csúcsán készült felvételeit: hála a maest­ro üzleti érzékének ezek is százszám állnak rendelkezésre. „...a bűnbeesés előtt” című grafika Baky Péter a triptichon részlete előtt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom