Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
1988. május 7. rtEPÜJSÄG 5 Péntek délután a Pincehegyen Három pincesor Itt fönt szó esik mindenről - szépen, nyugodtan... Hallgatagon indul a péntek délután. Úgy, ahogy ez lenni szokott a hét bármelyik napján. Persze, még korán van, három felé jár az idő. Ilyenkor az alsónánai Pincehegy nyugalmas még. Föltekintek az égboltra, lomhán úszik egy-egy felhő. Később, négy körül fönt is beindul a mozgás, ahogyan a heggyé avanzsált domb élénkül. Olyan érzete támad az embernek, mintha amaz ott fönt egy hatalmas tükör lenne, hogy mutassa a lenti mozgásokat. Amikor sétára indulunk a három pincesor egyikén, azért nem olyan „sima” a dolog. Néha tíz lépés után meg kell állni, le kell ülni a tanyák, pontosabban a présházak előtti asztalok mellé egy kis beszélgetésre. Itt majdhogynem törvényszerű, hogy az elhaladót invitálják, amit a legnagyobb illetlenség visz- szautasítani. Az asztalnál a gazda, kezében a hébér, amely vállához támaszkodva szinte várja, mikor kínálnak valakit aranyosan csillogó nedűjéből. Száznál néhánnyal több tanya, illetve pincelyuk van itt: hatvan magántulajdonban, negyven pedig bérben. Nem is régen adtak ki hosszú időre 21 pincelyukat, megmentve ezzel azokat az enyészettől... Egyébként ennek duplájára is lett volna talán igény, mert az alsónánai Pincehegy - talán különlegessége miatt - közkedvelt pihenőhely. Hogy miben áll sajátossága, szinte egyedülállódása? Abban, hogy itt a tanyákhoz nem kapcsolódik szőlő. A gyümölcs lent, a lakóházak udvarán terem - már akinek egyáltalán van ott is szőlője -, s ide hozzák földolgozásra, majd tárolásra. Szóval ma már lényegében nem is a szőlőkultúra „alattvalói” ezek a hangulatos épületek, pincék, hanem az embereké, azoké, akik építkezni, takarítani, s főként beszélgetni és vendégeket fogadni járnak ide föl.- Ha váratlanul vendéget kap valaki otthon? Az fél óráig beszélget vele a nappaliban. Csak addig, míg az asszony ösz- sze nem csomagolja az elemózsiát, aztán máris indul ide föl a kis csapat - mondja vendéglátónk Romvári Jakab, aki szíves- látásáról híres. - Itt nem az a lényeg, hogy kinél jártak, hanem az, hogy mit láttak, mit beszélgettek, hogyan érezték magukat. Kedves közlékenysége lelkesít, hiszen szívesen adom közre, hogy kinek a tanyájában láttunk annyi szép, régi, muzeális dolgot, s azt, hogy kinek az elbeszéléséből villantak föl a múlt tényei, szép és hangulatos emlékei.- Valaha lent a falu körül 260 hold szőlő volt. Sok olyan család élt itt, akinek évente száz hektónál is több bora termett. Jó termés esetén több volt a faluban a bor, mint a viz. De ez így igaz! - mondja, aztán így folytatja: -1928-ig szerbek laktak itt, azután németek. Majd következett a kitelepítés... A betelepültek - hetvenkét községből telepítették ide az embereket - nem értettek a szőlő műveléséhez, így teljesen kiirtották e nemes gyümölcsöt. Pedig igen jó borok teremtek ezen a vidéken. Amikor jöttek a borkereskedők, merthogy szívesen vásároltak itt, nyitva volt minden pince. Kollegám megízleli az egyik fajta fehéret. Hozzáértően forgatja a szájában, lágyságát dicséri. De így tesz a - már meglehetősen nagy - társaság minden tagja. Ez is a szertartáshoz tartozik. A idegen ezen csodálkozik, hiszen az itt termett borokból gyakran kortyolgatnak az idevalósiak.- Amikor összejövünk itt a hegyen, soha senki nem issza le magát. Inkább beszélgetünk, amit úgy is mondhatunk, hogy itt élünk közéletet - mondják egybehangzóan, majd megtudhatjuk, hogy 1990-re felhozzák a villanyt is. Azért az „is”, mert a víz már fönt van.- Különben itt fönt mindenről többet tud meg az ember, mint lent, a faluban - szögezik le, majd mintha vezényszóra történnének a dolgok, fölállunk, hogy pincenézőbe induljunk, erre megszólal a távolban a sógorisztikus zene, s megérkezik Pohlon Ádám, az egyik szomszéd, aki a községi tanács karbantartója. A másik szomszédot, Farkas István nyugalmazott tanácselnököt már nem várhatjuk. Tőle a napokban vettek örök búcsút az alsónánaiak. Időzzünk kissé Romvári Jakab présházánál és pincéjénél! Olyan, mint egy múzeum. A nyugdíjas prés 1885-ből származik, talpazatát egyetlen fából faragták. A halászlésarok a gazda büszkesége, de szívesen mesél a rokkáról, a falon levő régi munkaeszközökről, szeretettel veszi kezébe a gyertyás lámpát, amivel annak idején világították az utat az asszonyok a fonóba menve. Nyílik a pince ajtaja, még egy pillantást vetek a körülötte levő csecsebecsékre, a különböző országokból hozott, vagy kapott emlékekre, s máris az itteni pincékről hallhatunk, melyeket nem le, hanem beástak a hegyoldalba.- Az asszonyok régen nem szerették, ha férfiak feljártak a hegybe, ezért „kénytelenek” voltak szervezkedni. Sorra mondták, hogy mélyíteni kell a pincét. Aztán jöttek négyen-öten, beszélgettek és ásták tovább a hegy gyomrába vezető folyosót. Na és iszogattak is. így történhetett, hogy némelyik pince harminc méternyire is megnyúlt az évek folyamán... Ami földet meg kihordtak, abból lett az első sor előtt ez a jókora terasz.- A legtöbben meg abból döngölték a présház falát - teszi hozzá az egyik „vendég”.- És manapság mit szólnak az asszonyok férjeik kiruccanásaihoz?- Ma már más világ van. Jönnek ők is. De ha maradnak, azt sem bánják... Ha zsörtölődnek, akkor megkérdezzük, tán a másik hegy oldalába menjünk? De hát ezt senki nem gondolja komolyan... (Arról van szó, hogy Alsónána két domb - az ottaniak szerint hegy - közé ékelődött. Az egyiken vannak a pincesorok, a másikon meg a temető.) Legalább olyan lassan jövünk ki a pincéből, mint amilyen csigatempóban mentünk befelé, mert mindenkinek eszébe jut valami, amit most, itt, feltétlenül el kell mondania.- Nemcsak alsónánaiaknak van a Pincehegyen tanyájuk, hanem járnak ide Pörbölyről, Szekszárdról, Komlóról, Bá- taszékről, sőt egy NSZK-ban élő család is rendre itt tölti a nyarat. A többiek pedig a délutánokat és a hétvégeket... Kifelé menet nevetés támad, s mondják, olvassam csak el a falra függesztett, szép betűkkel szedett verset. Elolvastam, sőt le is másoltam. íme: Akivel itt ülsz, nem a feleséged, Nem árullak el, bármily nagy a vétked. Diszkréciónk teljes, ne fájjon a fejed! Neked sem árulom el, kivel volt itt a nejed. Pohlon Ádám újból sietteti e társaságot, mert az ő tanyáját is meg kell nézni. Menet közben köszönés jobbra, aztán hangosabban távolra, de mindhez hozzávetődik: „Gyere, tarts velünk”! Úgyhogy népes „csapatunk” egyre gyarapodik - a „háziak” számára természetesen. Pohlon Ádámék tanyája modern, nem régen épült. Lent a falakat borversenyen nyert oklevelek díszítik, a kis emeleti szoba pedig családiasán berendezett, mint egy lakószoba.- Ádikám, legyél szíves adjál nekem egy nagy ütleget! - hadik kintről Kósa Gábor hangja, s pillanatokon belül a jókora kalapáccsal távozik. Beszélgetésre majd este jut ideje. Hogy ez a Gábor mennyit dolgozott itt a teraszok kialakításával! - mondják elismerően többen is. Aztán együtt jövünk ki az 1974-ben épült tanyából. Valaki átszól a szomszédasszonynak, Marhás Sán- dornénak:- Hát a Sanyi nem jött ki?- Nem ám! Homokot hoztak otthonra - így a válasz, majd megmagyarázzák, hogy Marhás Sándor napjában három- szor-négyszer is felballag a hegyre, mert mindig talál tennivalót.- És Irma néni mit csinál?- Babot fészkelek, fiam. Mert Sanyi „nagyon” szereti. Visszamegyünk a régi tanyához, ahol Katalin asszony pazarul megteritett, s asztalhoz invitál mindenkit. Szabódunk, zavarban vagyunk.- Üljenek csak le, s legalább néhány falatot egyenek! Tőlünk még az idegen sem megy el étien... E szavak és az egész alsónánai hangulat megigézett, de része volt ebben Romvári Jakabnak, a jó házigazdának, aki összetartó erő a Pincehegyen és a közvélemény hasznos formálója a faluban. V. Horváth Mária , Fotó: Czakó Sándor Két pincelyuk: az egyik kimódolt, a másik öregecske A pincesorok a túloldalról
