Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-16 / 116. szám
4 Képújság 1988. május 17. Moziban A rózsa neve Umberto Eco olasz író (továbbá filozófus, nyelvész, történész, egyetemi tanár) híres középkori témájú regénye A rózsa neve már hatalmas világkarriert futott be, mire - s ez hazánkban nem szokatlan jelenség - a könyv NSZK-olasz-francia megfilmesített változata eljutott hozzánk. A vaskos kötet időközben már huszonöt nyelven megjelent, s a tervek szerint idén nyáron végre magyarul is napvilágot lát. Éppen ezért nehéz az öszehasonlítás: mennyiben sikerült Jean-Jacques An- naud kanadai rendezőnek - A tűz háborúját láthattuk tőle nemrég - visszaadni a könyv lényegét? Ugyanezt a kérdést feltették Eco professzornak is, aki diplomatikusan kitért a válasz elől. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a XIV. század elején játszódó műben megtalálható mindaz a kalandos, krimiszerű olvasat, melyre Annaud a filmet építette. Az első képsorok egy észak-itáliai hegyi kolostorba kalauzolják el a nézőt, ahol rejtélyes halálesetek tartják rettegésben a babonás szerzeteseket. A nyomozást folytató főhős, William of Basker- vill (Sean Connery, az egykori 007-es ügynök kitűnő alakításában) a földöntúli erők beavatkozását elvetve ésszerű magyarázatot keres a történtekre. A konfliktus az inkvizíció kegyetlen képviselőjének a megjelenésekor robban ki... A rózsa neve - bár részletező aprólékossággal, nemegyszer a maga véres valóságában eleveníti meg az 1300-as évek mindennapjait, a kor titokzatos, misztikus, fojtott légkörét - nemcsak a história megsárgult lapjai iránt érdeklődőknek okoz élménygazdag másfél órát. A könnyedebb szórakozást igénylők mintegy a filmbéli nyomozásba kapcsolódhatnak be, végigkísérve a cselekményt a mindenki számára váratlan végkifejletig. Az alkotás egyébként a múlt évben Franciaországban elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Cézár-díjat, s azóta sikere világszerte töretlen. SZERI ÁRPÁD Színházi esték Rákóczi A rossz lányoknak nagy irodalma van. Lukiánosz éppúgy írt róluk, mint Aretino vagy Dumas, nálunk Kosztolányinál bukkannak fel sűrűn, Schwajda György tehát nem járatlan úton indult el, amikor felkereste a Rákóczi teret. A téma enyhén pikáns, az álszemérem sokáig lesütötte a szemét, azt gondolva, hogy ez az ősi mesterség a mi körülményeink között megalázza művelőit, miközben mégiscsak virult az ipar, s végül tudomásul vettük, hogy ilyen is van, majd a jelek szerint bele is nyugodtunk. A téma tehát nem új, csak éppen kezdeni kell vele valamit. Schwajda György darabjában fel is villan egy szerény ötlet: a Szabadság szobor nőalakja, miután elveszítette a kezében tartott olajágat, leszáll az oromzatról, s elindul városnézőbe. Ártatlanságában a Rákóczi térre téved, s úgy érzi, nagyon jó helyre került. A gépfegyveres katona, aki évtizedeken át lábainál állt őrt, utána iramodik, meg is találja, de az angyalruhába öltözött hölgy elkergeti, mire a katona az állandóan kezeügyében levő gépfegyverrel lepuffantja. Az alapötlettel, bár nem túl eredeti, lehetne valamit kezdeni, ám Schwajda kezében összekuszálódnak a szálak, a történetet egyre nehezebb áttekinteni, a lányok most már végképp céltalanul lófrálnak a téren, s azzal se megyünk sokra, hogy váratlanul apácák vonulnak fel, aztán megint lövöldöznek, s végre a lányok, mintha maguk is beleuntak volna, a szabadságról kezdenek dalolni fülsiketítő gépzene kíséretével. Mit kerteljünk, a Rákóczi tér nem végiggondolt, minden részletében elkapokodott darab, mintha a szerzőt a vélt aktualitás hajtotta volna, s a tetszetős ötletre szervetlenül építkezett, pedig musical nélkül is sok lehetőség rejlik itt. Sajnos, Döme Zsolt zenéje sem meggyőző, az invenciót nem pótolja a fölösleges hangerő. Ami megmozdítja a nézőteret, néhány nem is mindig helyénvaló politikai utalás és az a bizonyos szókimondás, ami valami torz „bátorság” látszatát szeretné kelteni. Ez bizony aszfaltszellemesség, amire akkor sem lehet színdarabot építeni, ha divatosan musicalnek hívják is. Mégis azt kell mondanunk, nem volt felesleges bemutatni, mert a Rákóczi tér pontosan érzékelteti színházi életünk kétségeit, amikor a vélt siker felcsillanó reménye minden mást feledtet. tér — Az alakok körvonalazatlanok, esetlegesek, a nagyon sok szereplő közül szinészileg csak Koós Olga és Dobák Lajos játéka értékelhető, akik nemcsak a darabot bemutató szolnoki színház kitűnőségei. Családi ágy Jan de Hartog neve nem egészen ismeretlen nálunk, egyik regénye, a Wandelaar kapitány még a háború alatt jelent meg. Családi ágy című játékát pedig 1957-ben mutatták be. Nem jelentős, de népszerű író, aki mindig tudja, meddig lehet elmenni izgalomban és érzelgősségben. A Családi ágy is ezt példázza. A darab egyébkén pontosan arról szól, amiről Thorton Wilder drámája. A mi kis városunk: három felvonásban mondja el, hogyan múlik az élet, s akik az elején boldog fiatalok voltak, a végén menthetetlenül megöregszenek. De ami Wilder drámájában a pillanat és múlandóság feloldhatatlan tragédiája, itt kedélyes játék csupán, mert az angolul író holland szerzőt csak az igazán mindennapi kérdések érdeklik, s a megöregedett házaspár a végén pontosan olyan érzelgősen viselkedik, mint a Három a kislányban Tschöll papa és Tschöll mama, még dalra is fakadnak. Ennyi és nem több, viszont javára kell írnunk, hogy mindvégig mértéktartó, ízléses, valószínűleg ez sikerének titka is. Meg az, hogy a felújítást két jeles színész játssza, Voigth Ági és Gálvölgyi János, akik felett szemünk előtt múlik az idő, hogy a végén esetleg öregekként búcsúzzanak tőlünk. Közben kedélyeskednek, szomorkodnak és reménykednek, ahogy az igazi életben szokott lenni, de mindnyájan tudjuk, hogy ez csak játék, a valóság a színház falain kívül van. A Thália Színház újította fel a darabot, ami most is őszinte siker, Pesten is, Szekszárdon is. Ebben Voigth Ágin és Gálvölgyi Jánoson kívül a rendező Pethes Györgynek is érdeme van, aki Fehér Miklós hatásos díszletei között olyan kedvesen mozgatja a két szereplőt, hogy esetenként hajiunk a gondolatra, mégiscsak ilyen egyszerű az élet. CSÁNYI LÁSZLÓ Rádió A doktor úr szíve Mint legutóbb, most is valami rigmus, ezúttal egy régi sláger jutott eszembe a Kossuth rádiót hallgatva. A refrénje valahogy úgy szól: „Doktor úr, a maga szíve sose fáj?” Forró Tamás és Havas Henrik ötven percet áldoz a „Szív-baj-ok”-ban a szívbajainkra. Május a szerelem hónapja is, de ezúttal a Balatonfüredi szivkórház betegágyaiból kitekintve a társadalmi szív- ' bajokra keresi a választ a műsor. A föl- idéződő refrén miatt vádolhatnának ka- jánsággal is, de inkább tekintsék keserű fintornak, amely a sajtó, a rádió, a televízió nagyreményű és egy bizonyos ponton túl hiábavaló erőfeszítéseinek szól. A „szerzőpár” olyan jelenségkörbe markol bele egy bátor mozdulattal, amelyről már sokadszor mondjuk el az elmondhatót és mintha egymásnak adná a tömeg- kommunkáció a labdát. Tudnillik egy fertályórával korábban a televízió Új reflektor magazin című műsora május második hetének egyik Magyar Nemzetbéli karikatúráját, Lehoczky István emelte ki másodmagával, ha jól emlékszem. A képaláírás szellemesen foglalja ösz- sze a megelőzés nevében és érdekében folytatott, gyakran meddő vitáink tanulságát. Valahogy úgy szól; doktor úr mi már mindenről - alkoholról, cigarettáról, zsíros ételről is leszoktunk, mégis rossz a közérzetünk. Mit tehet az infraktuskérdés társadalmi diagnózisához az adminisztrátor, az üzletember, a jugoszláviai külkereskedő, a betanított munkás, az orvos, a szociológus? Azt a körülményt színezgetheti, hogy a doktor úr szíve is manapság egyre gyakrabban fáj? Lehet-e dönteni abban, hogy a szervezetlen munka miatti állandó idegfeszültség, a túlhajtott becsvágy, a lakásépítés kálváriája, vagy a hiányos önismeret közül melyik a legrombolóbb? Az egyéni kórkép változatossága mj- ként fedi el az egyén felelősségét a társadalom rovására, és miként fedi, rejti el a társadalom felelősségét, amelybe viszont az egyén rokkanhat bele? Azért volt jó a műsor, mert a betegségük okait kereső lábadozók egyúttal vitatkoztak is. Az ismert fogalmakat újraőr- lő, belátásunkra, szemléletünkre apelláló imamalom helyett tények, életutak érveivel.-brTévénapló Herczeg Ferenc visszatérése Kevés magyar író volt, akinek értékelése annyira ingadozott, mint Herczeg Ferencé: a század első felének ünnepelt szerzője, a két háború között egyenesen „író- fejedelem", még felsőházi tagsággal is jutalmazták, ugyanakkor az igazi irodalom elfordult tőle, Ady, Babits, a Nyugat köre nem sokra becsülte. A siker azonban melléje szegődött, s nem is volt egészen méltányos, amikor a Magyar írószövetség megalakulásakor mégcsak tagnak sem vették fel, jóllehet a Szovjetunióban is sűrűn játszották darabjait, s arról is van adatunk, hogy a felszabadulás hónapjaiban szovjet tisztek jártak nála. De más az alkalmi siker, s más az érték. Herczeg beláthatatlanul sok munkája között van, amire szívesen gondolunk, mint kisregénye, Az élet kapuja, s emlékezetem szerint ilyen az utolsó bemutatott darabja (ez 1944 körül volt), a Fecske és denevér. Ilyen A kék róka is, ami valóban világsiker volt, amit nemrég a Radnóti Színpad újított fel, most pedig élőadásban a tévé is közvetítette. A Herczeg-rejtély, ha ugyan van ilyen, nem olyan mély, mint ahogy az előadás utáni beszélgetésből következtetni lehetett rá. Valószínűleg Schöpflin Aladrának van igaza, aki a Szendrey Júlia című darab bemutatójáról azt írta, hogy „a beszéd nem a költőileg a színpadra varázsolt életből jön, hanem a súgólyukból". Várkonyi Nándor is hasonlóképp vélekedett, midőn színműveiben azt ismerte fel, hogy az általános érvényű átadja helyét az aktuálisnak. A kék róka mindenképp ezt példázza. A legalkalmagasabb időpontban szólt ahhoz a réteghez, amelyik valóban komolyan vette a kérdést: Megcsalta-e a kényes- kedő Cecíí trotli férjét? A maga korában valóban izgalmat tudott kelteni, de csak bizonyos körökben, mert Illyés pusztáján, Rácegresen az öregbéres azt se tudta, hol van a Török utca, de még azt se, hogy merre kell elindulni Pestre. A kérdés ma már minket sem hoz izgalomba. Két hölgy társaságában jól fésült úriemberek méláznak három felvonáson át, s úgy tesznek, mintha kozmikus feladvány lenne, hogy mi történt a Török utcában. Ez egyben Herczeg írói fogyatékossága is. Az egyedi mindig pletykaszinten jelenik meg, valami olyan öröknek gondolt boldogságban, amit korai elbeszélésfüzérével, a Gyurkovics-fiúkkal kapcsolatban már Péterfy Jenő is szóvá tett. A kérdés másik oldala, hogy Herczeg mégiscsak vérbeli író volt, jól szerkesztett, dialógusai szellemesek, frissek. A kék róka mindenképp ezt igazolja, még akkor is, ha világa nagyon távol van tőlünk, s legföljebb azon csodálkozunk, hogy volt egy világ, pontosabban a világnak egy része, melyben izgalmas kérdés lehetett, hogy mit csinált Cecil a Török utcában. A Radnóti Színpad előadása nagyon jó. Bencze Zsuzsa rendezése, maradéktalanul felidézi ennek a régmúltnak alakjait, a színészek pedig, Kozák András, Takács Katalin, Nagy Sándor Tamás, Kelemen Csaba, Varga Mária oly meggyőzőek, mintha nekünk is fontos lenne, hogy Cecil járt-e a Török utcában. A védelem elnémul Az ember ül és néz és nem hisz a szemének. Az még rendben van, hogy a kisfiú kap egy kutyát, bár nem erről szól a tévéjáték, mert az a kérdés, hogy a huzat becsapja-e vagy éppen kinyitja az ablakot. Közben Enikő megígéri, hogy legközelebb töltött káposztát főz, de ezt már nem látjuk, mert a szomszédasszony megmérgezte a férjét, de ezt is csak hisszük, mert igaz ugyan, hogy kinyitotta a gázcsapot, de arra senki nem gondolt, hogy a huzat kinyitja az ablakot, a részeges férj pedig, megkönnyítve a szerzők és a védelem dolgát, szabályosan öngyilkos lesz, még búcsúlevelet is ír, de az ördög tudja, hogy van ez, csak a végén találják meg, természetesen a huzat jóvoltából, ami a megismételt helyszíni szemlén a lábuk elé sodorja. Az ember csak néz és azért nem hisz a szemének, mert ennyi ötlettelenséggel ritkán találkozik, mint „A védelemé a szó” című sok részből álló tévéjátékban. A két szerző, a dramaturg, a rendező mindent elkövetett, hogy az unolom sűrű köde lengje be a lapos párbeszédeket, a gyermeteg történetet. Azoknak, akik valóban nem hisznek a szemüknek, meg is ismétlik, május 17-én. A tévében egyébként már tanúi voltunk egy-két látványos bukásnak. Kár ezek számát szaporítani. CS. L. A német nemzetiségi baráti kör kórusának és fúvószenekarának minősítő hangversenyéről Úgy tűnik, hogy a nagyközönség feltétlen szimpátiája kíséri a nemzetiségi együttesek működését mert annak ellenére, hogy a plakátok és falragaszok kicsit megkésve hívták fel a figyelmet az eseményre - a Babits Mihály művelődési központ színháztermében szép számú hallgatóság gyűlt össze. Elsőként a német nemzetiségi baráti kör kórusa lépett pódiumra, zenei stílusukat öltözékükkel - természetesen népviseletben - is alátámasztva és megerősítve. Műsorukat kellemes színfoltként harmonikakísérettel, illetve egy-egy darabot a cappella - kíséret nélkül - adtak elő. A számok kiválasztása a legtisztább forrásból történt, eredeti népzenei anyagot hallhattunk, nagyrészt a kórus vezetőjének, Müller Katalinnak a gyűjtéséből. Több dal szólt a hazáról, hazaszeretetről, a szülőföldről, ezek közül külön kiemelkedett az „Oh, heimat, oh heimat” autentikus megszólaltatása. A műsor második részében a német nemzetiségi baráti kör fúvószenekara lépett porondra. Hangulatos muzsikálásukkal hamar kivívták a közönség tetszésnyilvánítását. Az együttes műsora részint a nemzetiségi számokból, részint régi szép magyar indulókból, illetve átiratokból építekezett. Nagy meglepetés volt a nemrégiben újjá alakult együttes árnyalt, stílusos megszólalása, amely vitathatatlanul a zenekari tagok felkészültségének, szorgalmának és a kiváló fúvóskarmester, id. Véghelyi Miklós szakmai hozzáértésének köszönhető. Az együttes erőssége a színesen megszólaló mélyrézsor, de egyenrangú partnerekként szólaltak meg a fafúvók szép trillái, a búgó vadász- kürtakkordok és a dallamvivő szárnykürtsor. Külön is ki kell emelnünk a két nagyszerű trombitaszólistát, Kovács Zsoltot és Kiss Lászlót, akiknek a produkciója nagy nyereség az együttes számára. A népzenei és fúvós szakemberekből álló zsűri a tízéves jubileumát ünneplő német nemzetiségi baráti kör kórusának produkcióját országos arany oklevél, fúvószenekarát pedig ezüst oklevél minősítés megadásával jutalmazta. PECZE ISTVÁN William of Baskervill (balról) nem hisz a földöntúli erőkben
