Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-16 / 90. szám

1988. április 16. NÉPÚJSÁG 11 Dombóvári Galéria Napraforgók és pieták Szántó Piroska kiállítása Aki az alkotóval való személyes talál­kozás reményében indult a Dombóvári Galéria soron következő kiállításának megnyitójára, csalódott pár pillanatig. Szeverin Ferenc a köszöntőjében tudat­ta: Szántó Piroska és Vas István Jeruzsá­lembe utazott. Maradt tehát a csöndes szemlélődés a napraforgók és pieták között. Növények, biblikus ihletettségű színes kartonok uralják a dombóvári tárlatot. Világának e darabját küldte Tolna megyébe, a Kos­suth- és kétszeres Munkácsy-díjas, ér­demes és (április 4. óta) kiváló címmel ki­tüntetett Szántó Piroska. Míg képről kép­re járva ismerkedünk a látvánnyal, fel- idézhetjükiönéletrajzi vallomását: Kiskunfélegyházán születtem 1913. december 7-én. Édesanyám ötéves ko­romban meghalt, egyedül maradtunk bá­tyámmal és Anna nővéremmel. Nélküle sosem lettem volna festő. Egész gyerek­koromban dolgoztam, hogy a gimnáziu­mot elvégezhessem. Érettségi után, 1931-ben kerültem Pestre. Egy évig ta­nultam grafikát az Iparművészeti Iskolán, azután a Képzőművészeti Főiskola Va- szary-osztályán dolgoztam. De a főisko­láról kicsaptak, mert részt vettem a kom­munista diákmozgalomban, és letartóz­tattak. Később még egyszer lebuktam. Közben Vaszary János magániskolájá­ban tanultam tovább. A Tamás Galériá­ban állítottam ki először, a Szocialista Képzőművészek Csoportjával...” E néhány sornyi tényt kiragadva - a dombóvári kiállítás közönsége - ellent­mondást érezhet a látottak és az életrajz tartalma között. Arról van csupán szó, hogy Szántó Piroska olyan örökérvényű gondolatiságot jelenít meg, amelynek helye van - kell, hogy legyen - a materia­lista szemlélődöben csak úgy, mint az idealistában. Ennek közös nevezője a humanizmus. Az 1940-es években ez gyakorta kapott hangot az antifasizmus és a munkásmozgalom eszméinek pro­pagandájaként. Így vált akkor program művészetté an­nak a csoportnak a tevékenysége, mely­nek tagjai, magukat szocialista képző­művészeknek vallották. Szántó Piroska 1937-ben kezdett Szentendrén dolgozni. A szentendrei művésztelep a megalakuláskor (1928) a nagybányai iskola örökét akarta folytatni. Az alapító tagok célja a „nemzeti magyar művészet, nemzeti piktúra” éltetése, for­Erdeklödök az „Álarcos” előtt málása volt. A szentendrei művészet nem pusztán a művésztelepen dolgozók mun­kássága, hanem a városban élő, vagy csak a nyaranta ott megjelenő, alkotó művészeké is. Köztük olyan neveket kell említeni, mint Czóbel Béla, Vajda Lajos, Ámos Imre, Szántó Piroska. Ha a telepen munkálkodók neveit felsorolnánk, érez­hetővé válna, hogy Szentendrén nem kristályosodott ki olyan tiszta képletű művészeti iskola, mint Nagybányán. Szántó Piroska művészete is nehezen kategorizálható. Ha csupán a dombóvári kiállításának darabjait példázzuk, akkor olyan sokszínű és formájú megoldások­kal találkozunk, melyek több festőkéz munkája is lehetne. Közös bennük a sze­retet dicsérete. Ezt talán hangsúlyosan kellene fogal­mazni, hiszen a művésznő gyakran kéri beszélgetőpartnereitől, hogy inkább a szeretetről, szerelemről essék a szó, mint a rajzolásról, festésről. Mivel nem adatott meg - e kiállítás ide­jén - a személyes találkozás, a krétaraj­zok, olajfestmények zengik a szeretet himnuszát. Művészeti írók sokszor megfogalmaz­ták azt a biztonsággal, utánozhatatlan természetességgel készített - néhány szavas - vonalrendet, ami Szántó Piros­ka sajátja. Kukorica, napraforgó, vagy mezei virágból kötött csendéletei is drá­Két nö és a „Bajóti asszonyok” című festmény maiságot hordoznak. Nem kevésbé a fáj­dalmas pietái. A kiállítóteremben a bejárattal szem­közti falon helyezték el az Álarcos címet viselő festményt. Voltaképpen egy sze­relmespár, akiket ölelkezés közben te­metett el örökre a föld. Egy ásatáson szerzett élményét dolgozta fel Szántó Pi­roska és az egymásba csomósodott csontvázakkal hirdeti: a szeretet erősebb a halálnál. Ez maga az élet. DECSI KISS JÁNOS Múltunk őrzése - remény a jövőhöz Műemléki világnap Az évente megtartott április 17-i emléknapon szenteljünk néhány szót a műemlékvé­delem múltjának, jelenének, lehetséges jövőjének. A régesrégi időkben sem volt ismeretlen fogalom a műemlékek védelme, főleg az egymást követő hatalmak és az idő romboló készsége következményeként. Hazánkban 1881-ben született meg a műemlékfenntartásról szóló rendelet, s nyo­mában - ha szerény formában is - az a tudatos társadalmi és hivatalos tevékenység, amit 1949-től kezdődően törvényerejű rendelet szabályoz. Harminc esztendeje - 1957-ben - jött létre az Országos Műemléki Felügyelőség. Et­től kezdve egy helyen összpontosul a hatósági-felügyeleti, és szakmai-gyakorlati, komplex műemlékvédelem. S mindinkább érvényre jutnak a jelenkori elvek: a kastélyok, katedrálisok, középüle­tek mellett védelmet élveznek a hajdani szegényparaszti porták, gazdasági épületek, kézművesmühelyek, és óvják a műemlékek természeti környezetét is. Megőrizve- szemléltetve rekonstruáljuk az egyazon épületen egymást követő korok produkálta különböző stíluselemeket. Sarkalatos pontja a mai elveknek a helyreállított műemlék- épületek falai között odaillő funkció. Erre is sokasodnak a jó példák. Sikerült túllépnünk a múlt minden emlékét-dokumentumát leromboló-elprédáló időszakon. Ezt szemlélteti a méltó szerepet betöltő műemléképületek sora, apró pa­rasztházaktól kastélyokig, skanzenektől műemlékvárosokig. Nemzetközi koncertek, konferenciák színhelye, falumúzeum, kulturális centum, fizető-vendéglátó, lovasiskola működik falaik között. Vajdahunyadvár, Szentendre, Kecskemét, Simontornya, Hortobágy, Nagycenk és a többi; említésük becses műemlékek képét, s azokban meghonosodott tevékeny­ségeket idéz. A magyar műemlékvédelem hire a világban egyre inkább növekszik; így vált Eger az ICOMOS-konferenciák színhelyévé, így választották be a Világörökségbe a budai Vár­negyedet és Hollókőt. Joggal mondhatjuk, hogy műemlékvédelmünk szerves része a nagyvilág hasonló célú tevékenységének. Hogyan folytatható a munka? Csaknem tízezer - pontosan 9400 - lajstromba vett műemlékünk van, köztük 650 védett kastély. Az 1981. évi, kastélymegmentést elrendelő határozat előre lendítette tatarozásukat, de még mindig számos értékes, romlásnak indult objektum várja újjászületését; sok a huszonnegyedik órában. Anyagi lehetőségeink azonban hasonlóképpen romlanak, s ez hatványozottan sújtja a kultu­rális szférát. A szűkös esztendők egyik reménysugara a külföldi tőke bevonása lehet. Reméljük, valóban az lesz. PÉRELI GABRIELLA Ágh István: Csillagvilágos Csillagvilágos ablakok csillag és bolygórendszerek nem a téléji hidegek szomszédaim e lentiek szívmelegben keringenek nem az észvesztő űrbe fenn a szétszáguldó éjszakát még az Isten sem éri át midenható kezeivel nem az a megnevezhető gyűrűs jeges kénhólyagos kitörő és zsugorodó alulról méricskélt titok csillagvilágos ablakok fölakadt függönye mögött látom a nőt amint haját mosván gyöngyében gőzölög. Csanády János: Meditáció Lelkem történetét amely a vad világba ojtott nemes ágból kihajtott nem akarom elmondani - árulóim, a betűk, rajukban elbeszélik, amit nem tudok kiváltani. Megkísértem a lehetetlent, mint valaha a régi kertben meg akartam számlálni a hangyá­kat; vihar jött, szélzavarta esőcseppek pattogtak megszámlálhatatlan. Bekentem a talakat mésszel, lehér köpenyük alól kiütött a lelásott sötét folt - penész-illat szállongott, lelkem történetét elmondják a regék, idézik ősi rétegét a kimondhatatlannak. Tenyészik a világ a szőlőhegyen, csattognak kertész-ollók, hogy majd ősszel szüret legyen; lelkem történetét mondják el a lemetszett fürtök, a must a kádban a Világ-prés alatt - s a pincében forró bor. Egy nagyapa tűnődései Egyetlen nap alatt három olyan cikk került a kezembe, amely arról igyekszik meggyőzni: ne avatkozzanak bele a felnőtt korosztályok a fiatalok dolgába. Ha szertelenek, ha különcködnek, ha viseletükkel-viselkedésükkel meg akarnak hökkenteni, ne törődjünk velük, és főképp ne bökkenjünk meg. Majd belátják, hogy minden erőfeszíté­sük hiábavaló, s beleunnak a meghökkentésbe. Az idő­sebbek úgy zsörtölődnek - érvel a másik cikk -, mintha ők sosem lettek volna fiatalok, és mintha nekik nem oko­zott volna bosszúságot szüleik és nagyszüleik zsörtölő- dése. Törődjünk végre bele - int a harmadik -, hogy más az élményviláguk, más az életérzésük a mai fiataloknak; hagyjuk őket szabadon érlelődni, hogy korlátozások, megalkuvások nélkül valósíthassák meg önmagukat. Ezekben az érvekben sok a rokonszenves vonás, nem szólva arról, milyen célirányosak: a felnőtt korosztályok felelősségét a nevelésben a praktikus be nem avatko­zásra korlátozzák. Találkoztam én e nevelési elv fejlettebb - mondhatni: tudományosan megalapozott - formájával is; ifjúkori ba­rátom annak idején - miközben apai örömökre készülő­dött - csinos kiselőadást tartott nekem a „rousseau-i pe­dagógiáról", melyet majd apai minőségében alkalmazni fog. A dolog lényege - magyarázta -, hogy a gyereket sa­ját tapasztalatai és személyes élményei nevelik a legha­tásosabban. A tilalmakat száműzni kell a pedagógiából, mert a legtöbbször visszájára sülnek el: ami tilos, az lesz a vonzó. Ha a gyerek meg akarja fogni például a gyertya lángját, ám fogja meg. Ne féltsük attól a kis égés­től; egész életére okul belőle, jobban, mint akárhány tila­lomból. Az ilyen és hasonló nevelési elvek kétségkívül jogosan vitatkoznak azzal a pedagógiával, amely szapora tilal­makra, szigorú rendszabályokra, kaszárnyái fegyelemre bízza a nevelést. Tegnap sem válthatták meg, ma annál kevésbé. Meg­iramodott a technikai, a civilizációs fejlődés, átalakult - s még egyre átalakulóban - a társadalmi szerkezet. Vala­mikor a nemzedékek egymás sarkát taposták, egymás nyomába léptek, gyerekek a szülők nyomába, mint a táv­futók az első körökben. De széthúzódik lassan a mezőny; minden új nemzedék megváltozott élményvilággal, ter­vekkel, vágyakkal, feltételekkel indul. Nemcsak a szülők és gyerekeik közt nőtt meg a távolság, a testvérek közt is már az öt-tízéves különbségek érzékelhetők. Az a peda­gógia, mellyel az idősebb korosztályok - jól, rosszul - a saját képükre és hasonlatosságukra igyekeztek meggyúrni a fiatalokat, végképp talaját veszti, s aki ma az atyai verdikt kényelmeiről nem képes lemondani, az a ha­gyományos drámai főszerepből előbb-utóbb egy kabaré közepébe csöppen. Marad tehát a másik véglet kényelme: mindent ráhagy­ni, nem beavatkozni. Ahogyan nő a nemzedékek között a távolság, úgy szaporodnak ez irányban az indokok és az elméletek. És az ellentmondások. Mert ugye a politika, a közélet, a munkaerkölcs dolgában mégiscsak el kell reteszelni az ötödik emeleti erkély ajtaját. Ami lehet szükségszerű, de mintha vele együtt - szívós szimbiózisban - tovább élne a különvéleményt nem tűrő atyai verdikt, saza végképp idejét múlt törekvés, hogy gyerekeinket - legalábbis az említett régiókban - a saját felglóriázott képünkre és ha­sonlatosságunkra gyurmázzuk meg. Elvárjuk tőlük: örül­jenek, mert az ő térdükön már nem foltos a nadrág - va­lódi foltokra értve, nem műfoltokra -, s legyenek boldo­gok, mert nem pofozza őket az éhségtüntetésen a csen­dőr. De ha meggondolom, én is tanultam történelmet, mégsem éreztem boldognak magam diákfejjel soha amiatt, hogy engem már nem húznak deresre. És alig hi­szem, hogy jobbágy ősapámat boldoggá tette volna az a tudat, hogy őt csak deresre és már nem karóba húzzák. Gyerekeink is, ha pörölnek, nem a mi múltunkkal per­lekednek, hanem a saját jelenükkel; az újkeletű gondok­ra, bajokra, társadalmi igazságtalanságokra nyilván érzé­kenyebbek új cipőjükben, mint mi a kitaposottban. Fiatal vérük lázad, ha másért nem, hát a különváló egyénisé­gért, a gondolati függetlenségért, az emberi nagykorúsá­gért. S legtermészetesebben azok ellen lázadozik, akiket - felnőtteket - legközelebb ér: a szülők ellen; a kölyökku­tya is az anyján próbálgatja először körmeit és fogait. Majd azután a legjobbak azért is lázadnak, hogy vala­melyest megforgassák a világot. A legjobbak, mondom, s ezzel azt is mondtam, hogy nem a szocializmus ellen lá­zadnak, hanem a szocializmusért. Égnek bizony a tettvágytól, és mi azt válaszoljuk nekik bölcsen, megfontoltan és igazán nem indokolatlanul: most nem a világ megforgatása van soron: javítsátok öt tizeddel a tanulmányi átlagot. Csakhogy annak, aki a világ megtorgatására - törté­nelmi tettekre - vágyik, ez az öt tized vérforralóan kevés. A gyengébb egyéniségek tehát látványos vásári meg­hökkenésekbe, formaságok elleni olcsó kis lázongások­ba, ügyeletes divatokba, mániákba ölik fiatal életük legdinamikusabb, legszebb energiáit. A legjobbakat pe­dig, akik a konformista és a nonkomformista tucatember sorsától, az eljövendő csatlakozó-felszólalásoktól és a jelenvaló műextázistól, műtoprongytól egyaránt irtóznak, az önálló cselekvés, a saját márkájú történelmi tett lég­szomja kínozza. Az ötödik emeleti elreteszelt szobában, ahonnan pedig nemcsak az erkély rácsához, - hanem a felsőbb emeletre, majdani főbérleti lakásuk emeletére is vezetne kijárat. De az nem tárul ki sem verdiktre, sem be nem avatkozásra. Nincs számomra izgalmasabb kérdés: hogyan lehetne az ő tettvágyukat szabad kijárathoz juttatni valóban szu­verén cselekvési tér, valóban történelmi érvényű felada­tok irányába - az építendő magasabb szintek felé. Hadd érezhessék valameddig azt, amit mi is éreztünk valameddig, és minden - emberi nagykorúságra képes - fiatalnak éreznie kell valameddig, hogy - a tettek felső határa a mennybolt. FEKETE GYULA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom