Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
c 4 i^ÉPÜJSÁG 1988. április 30. Chicagóban kezdődött Fejezetek a május elsejék történetéből A munkaidő humánus korlátozásáért már több mint egy évszázaddal ezelőtt megkezdődött a küzdelem. Európa munkásmozgalmában az 1860-as évek derekán honosodott meg a nyolcórás munkanap követelése. Ez az igény azonban még jó ideig csak ábránd maradt az öreg kontinensen: a dolgozók gyorsan beleütköztek a 10-12 órás munkaidő valóságába. Ilyen előzmények után bontakozott ki viharos erővel a mozgalom az Egyesült Államokban a „három nyolcas” bevezetéséért. A haymarketi mártírok 1886. május elsején az USA különböző területein az Amerikai Munkásszövetség felhívására 350000 munkás lépett sztrájkba a nyolcórás munkanap megvalósítását követelve. Az akciót véres események kísérték. A chicagói McCormick mezőgazdasági gépgyár dolgozói üzemük elé vonulva tüntettek. A felvonuló rendőrök a tömeg közé lőttek, a sortűz követkzetében négy ember életét vesztette. A rendőrség brutális beavatkozása elszabadította a szenvedélyeket. A munkásvezetők a chicagói Haymarket Squa- re-re tiltakozó nagygyűlést hívtak össze. Közel 3 000 ember hallgatta nyugodtan a szónokókat, amikor váratlanul bomba robbant. A merényletnek egy kivezényelt rendőr esett áldozatul, többen megsebesültek. Az incidenst a helyi kormányszervek arra használták fel, hogy leszámoljanak a fellendülő munkásmozgalommal. Nyolc munkásvezetőt állították bíróság elé, nem a merénylet vádjával (ezt amúgy sem tudták bizonyítani), hanem eszmei felbújtás bűntettének elkövetésével. Az esküdtszék - a nemzetközi tiltakozás ellenére - a nyolc vádlott közül hetet halálra ítélt, s négyükön az ítéletet végre is hajtották. A négy mártír egyike, August Spies már a bitófa árnyékában kiáltotta világgá: „Eljön majd az idő, amikor a mi hallgatásunk a sírban beszédesebb lesz, mint elmondott beszédeink.” Spies nem tévedett. Példájuk, emlékük valóban felejthetetlenné vált. Még mielőtt Az illegális kommunista párt 1939- ben kiadott május elsejei röplapja 1892-ben hivatalosan meghozták volna a semmítő döntést, az Amerikai Munkásszövetség St. Louisban tartott 1888. decemberi kongresszusán elhatározták, hogy ezentúl május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s a tüntetéseket nemzetközivé teszik. „Új korszak kezdete” Az 1890-es első május elsejére a magyar munkásmozgalom is nagy lelkesedéssel készült. Ez év januárjától kezdve pedig a Magyarországi Általános Munkáspárt lapja, a Népszava minden számában közölte az emlékeztető felhívást: „Munkások! Elvtársak! Ne feledkezzetek meg a munkásünnepről! Tartsátok figyelembe az 1890. évi május hó első napját. Gondolkozzatok a nyolcz órai munkaidő kivívása felett.” A magyarországi előkészületekkel egy időben folytak a nemzetközi előkészületek. A szervezés eredményeként május elsején munkások százezrei szüntették be a munkát Európa valamennyi nagyobb országában. Hatalmas méretű harcos ünnepséggé változott a felvonulás Ausztriában, ahol a dolgozók egységesen léptek fel a május elsejei követelések mellett. Engels később így írt erről: „Ellenség és barát egyetértenek abban, hogy a proletárünnep az összes kontinentális országok között, a legragyogóbb és legméltóbb formában Ausztriában folyt le és az ausztriai városok közül Bécsben.” Budapesten nagyarányú felvonulást, ahogy akkor mondták, „körmeneteket” terveztek, de ezt a rendőrség nem engedélyezte. így tehát a tömegek kisebb csoportokban vonultak a Városligetbe. A résztvevők számát 60 000-re becsülték. Óriási, soha nem látott összejövetel volt ez a fővárosban. A gyűlésen felszólalt a Magyarországi Általános Munkáspárt egyik vezetője, Engelmnn Pál is, aki többek között ezeket mondotta: „Nem mulatós kedvéért jöttünk itt ma össze. Mi a mai napot, mint új korszak kezdetét ünnepeljük.” Vörös Május Az első világháború alatt a szociáldemokrata pártvezetőség „önként” elállt a május elsejei tüntető felvonulás szervezésétől, s csak gyűléseket és ünnepélyeket rendezett. Csak a háború utolsó évé- v ben, 1918-ban tartottak ezen a napon or- szászerte általános munkabeszüntetést a dolgozók. Külön fejezetet érdemel a hazai május elsejék történetében 1919. május elseje. A Magyar Tanácsköztársaság, ahogy azt a Forradalmi Kormányzótanács LXXX. számú rendelete is kimondta, „május elsejét, a világ forradalmi proletariátusa nemzetközi egységének emléknapját, a proletárállam ünnepévé avatja. E napon minden munka szünetel.” Budapesten mindenütt vörös virág- és zászlóerdő, szoborcsoportok, festmények díszítették a házakat és az utcákat. A felvonulásban részt vett hatalmas munkásmenetben nagy feltűnést keltettek az anyanyelvükön írt táblákkal menetelő külföldi dolgozók: a németek, lengyelek, csehek, szlovákok, románok, törökök, szerbek és mások. „Kitörő örömrivalgás- sal fogadta a közönség az orosz elvtársakat” - jegyzete meg az egykori tudósító. A Városligetben Landler Jenő szólt a tömeghez: Huszonnyolc esztendő május küzdelme nem volt hiába való (...) Látom lelki szemeimmel a feltámadást (...) amely végleg eltemeti a kapitalizmust és végleg megszünteti a népek kizsákmányolását.” Ugyanezen a napon hozott határozatot a budapesti Munkástanács, melynek értelmében mozgósítani kell a munkásosztályt az intervenciós támadás következtében végveszélybe került proletárhaza megmentésére. Á május elsejei határozat alapján néhány nap alatt a fővárosban csaknem százezer dolgozó jelentkezett a Vörös Hadseregbe. Rövid kiképzés után a frontra mentek és az északi hadjáratban visszaverték a cseh hadsereget. így kezdődött ez a nagyszerű fegyvertény a munkásosztály nemzetközi ünnepéhez. 1919-re emlékezve A két világháború közötti időszak dicstelen évei nem kedveztek a május elsejei megmozdulásoknak. Magyarországon hatalomra jutott az ellenforradalmi rendszer, melytől mi sem állott távolabb, mint a munkásosztály nagy ünnepének a támogatása. Érdekes módon a náci németország a május elsejéket nem tiltotta be, ellenkezőleg, azokat saját céljai érdekében sajátította ki: ezt a napot a Német Munka ünnepének nevezték el a III. Birodalomban. A II. világháború utolsó napjaiban, 1945. május elsején a romba dőlt Budapest szomorú látványát csak a fővárosi munkásság felszabadult ünnepélye ellensúlyozta valamelyest. A felemelő hangulat - a beszámolók szerint - az 1919-es Vörös Májushoz volt hasonlítható. Az egyik - talán a legnagyobb - embertömeget megmozgató nemzetközi ünnep ettől az időponttól kezdődően lett egyúttal a magyar dolgozók nemzeti ünnepe is. Ä Összeállítottá: SZERI ÁRPÁD Mert mi ilyenek vagyunk A Türelmesen hallgatom az Igazgató papírról felolvasott válaszait a riporter köntörfalazástól mentes kérdéseire, de az első két perc múltán már tévénézőként is kezdem pocsékul érezni magam ennyi mellébeszélés hallatán. Bosszúságom egyre fokozódik. A riporter már erőlködik és egyre csak ezt kérdezi: „Mit tettek az alaphiány megszüntetéséért?” A válaszból pedig tízmillió társammal együtt azt tudhatom meg, hogy a tőkés kooperációs partnerre miként is hat a világgazdaság. A riport negyedik percében, amikor több tízmilliós hiányért és a „létszámleépítés szükségességéért” az igazgató mindvégig a jelenlegi hazai gazdaság- irányítást szapulja, már kezdem a türelmemet elveszíteni és ráüvöltök két kisiskolás gyermekemre. Mintha ők tehetnének a Felelős Gazdasági Vezető hazug mellébeszéléséről, hazánk romló gazdasági helyzetéről és mindazon bajokról, amelyek azt a csöppnyi hazát mostanság sújtják. Önkritikát gyakorolva gyermekeimet gyorsan kiengesztelhetem, de az igazgató és napjainkban a saját munkájuk fogyatékosságait a társadalomra - mint a Nagy Bűnbakra! - ráfogó társaik vétségeire nem találhatok magyarázatot. Közgazda barátom meglehetősen furcsán néz rám, amikor elmondom neki a tapasztalatomat.- Magam is láttam a művekről azt a riportot - mondja. - Egyetértek veled, mégis megpróbállak rávezetni a nyilatkozó indítékaira.- A gazdasági szabályozók és hatások léteztek. Bel- és külpiac mindig is csak törvények szerint működött. Mégsem tudom elfogadni, hogy valaki úgy olvassa fel a saját hibája miatt elúszott tízmilliós veszteséget egy gépelt jelentésből, hogy még lelkiismeretfurdalást se érezzen miatta - mondom. Innen indult a beszélgetés.- Magam is hitetlenkedtem - állítja a közgazda, hogy a kerekasztal körül ülő párt- és állami vezetők előtt volt bátorsága ezt tenni. De figyelj csak ide, mivel hazánkban a pocsékolás, a rossz munkaszervezés és a deficites gazdálkodás miatt évtizedeken keresztül nem volt divat senkit felelősségre vonni, ezért ne csodálkozz azon, hogy sokan élnek az igazgató taktikájával. Az államháztartást mindig is fejős tehénnek tartották. Hosz- szú évekig csak arra menta játék, hogy a tőgyet ki tudja magának megszerezni. Aztán, ha sikerült neki, akkor addig fejte, míg kiürült. Ismered ugye, Murphy törvényét? Hát, az államháztartás is olyan, mint az a nevezetes műszer, amely nem tehet mást, hát elromlik. Ellenben - mondta végül közgazda barátom ha tolmácsolhatom: még jogászokkal is beszélj! Tanulságos lesz. Megtettem. A beszélgetés félórája után a táskámba vágtam a toliamat meg a jegyzetfüzetemet. Kinek van arra ereje, hogy a manapság hatályos és a közeljövőben érvénybe lépő törvények, törvényerejű és miniszteri rendeletek, valamint állam- titkári utasítások pontos számát és tárgyait följegyezze? Beszélgetésünk emiatt a vétség miatt mégsem ment vakvágányra. Megtudtam: hozzávetőleges annyi pénzügyi és igazgatási jogszabály van érvényben, határozza meg a gazdálkodó szervek és szervezetek tevékenységét, ennyi nem egy, hanem legalább tíz szuverén állam pénzügyi gazdálkodásának irányítására lenne elég. Ha kis túlzás is rejlik ebben a kijelentésben, akkor is kisilabizálható a jogszabályok tengeréből, hogy a fegyelmi felelősségrevonás új módszerére egyikben sem történt generális rendelkezés. Ezek után mit akarok, mit akarunk a csődtömeget maguk után hagyóktól? - kérdezte a jogász. Tényleg mit? Mielőtt még valaki rámsütné a vezetőellenesség bélyegét, szolgálok még egy hétköznapi történettel. B Kálmánt nagyon tisztelem. Nemcsak enyémtől alig különböző életkora, hanem következetesen igazságos magatartása és az irányítása alat álló egység eredményes gazdálkodása miatt. Egy riport kapcsán találkoztunk évekkel ezelőtt. A szakmákat kölcsönösen tisztelő érdeklődésnek az lett a végeredménye, hogy néha-néha leállunk az utcán beszélgetni. így volt ez nemrégiben is. A találkozás első részében Kálmán a tavalyi franciaországi utam egyik epizódja, a Renault Művek Flins-i gyárában tett látogatásomról kérdezett. Legalábbis az érdekelte, hogy láttam-e ott csellengő munkást. Nem - mondtam neki. Erre azt válaszolta, hogy napjainkban már többféleképpen értelmezhető nálunk is, ha egy üzemben nem cselleng a munkás. Vagy nincs munkája és még nem mondtak fel neki, vagy nincs munkája, de azért rossz a hangulata, mert létszámleépítéseket terveznek ott, és nem tudja, hogy hol dolgozzon a továbbiakban. De lehet, hogy egyszerűen lógós, jól álcázza magát. Ezt követően bementünk az egyik presszóba. Kálmánt láthatóan aggasztotta valami. Kérdeztem, mi? Mosolygok magamban - felelte. - Azon, hogy én most munkaidőben vagyok, megsértem a rendelkezést, mert konyakot iszom. Ezért tulajdon magamnak kellene fegyelmit adnom. Válaszom: azt megkapja a felettes állami vagy pártszervektől, ha úgy dolgozik. Ekkor tört ki belőle a keserűség. Hiszékenynek mondott, de megkérdezte, hogy mikor írtuk meg az eddig eltelt időben, ha hasonszőrű vezetőtársai nem produkáltak, ha veszteséges lett az általuk vezetett üzem, vagy sokat tintáztak. A pályán eddig eltöltött nyolc évem sok apró szilánkja döfött újra a mellembe... Kálmán rámnézett, aztán megértőén bólintott, majd rátért, hogy ők igenis tartják magukat. Jók az eredmények, a pénzügyi rendelkezések és az általános társadalmi helyzetkép ellenére is jól vannak. Ő ennek ellenére mégis aggódik, mert kénytelen látni azt, hogy a munkahelyeken egyre többen lesznek azok az emberek, akik mindig csak a kifogásokat keresik, akik magyarázkodnak és nem döntenek a vezetői értekezleten, akik három perc alatt intézik el a szervezet ügyeit, majd nekiállnak pletykázni. Ha pedig a dolgozó elé kell kiállni, akkor azonnal és szemérmetlenül a szabályozórendszerre meg a politikai demokratizmus ellentmondásaira hivatkoznak. De akkor is véghezviszik az akaratukat, ha az szb vagya vállalati tanács másként döntött. Elválásunk után azon vettem észre magam, hogy félteni kezdtem Kálmánt. Féltem őt. És félteni kezdtem azokat az ismeretlen Kálmánokat is, akik meggyőződésüket mindmáig megőrizték és nem estek ideológiai pánikba. De kiktől féltem őket? Azoktól a kórustagoktól, akik nemcsak Tolnában, de az egész országban mindenütt egyre csak kivörösödve fújják az előénekesek dalát. Akik hosszú időn keresztül ezt tették, azoktól. Még akkor is, ha az ének fals volt, vagy kizárólag egyéni, személyi jócselekedetekről szólt. És azoktól a dúdolóktól is féltem őket, akik mindenkor tagjai voltak'az éppen aktuális gruppnak, mert sem vadászpuska, sem pedig a borospohár emelésében nem remegett a kezük. De azoktól a mindig hihetetlenkedők- től is féltem őket, akik egyszerre kétszemélyes életet éltek és a Kálmánokról azért terjesztették a rossz hírt, mert azok a véd- és dacszövetségbe verődött csoportjuk érdekei ellen próbáltak fellépni. Kálmán alig múlt 35 éves. Szeretném, ha vigyázna magára... C Kezdünk megbarátkozni bruttósított fizetésünkkel. » Miniszterelnökünkről naponta halljuk a legújabb vicceket és örülünk neki, mert tudjuk, hogy azokat a tisztelet szülte. Párttaggyűléseken megvitattuk és támogatjuk a Központi Bizottság téziseit, ám annak már nem örülünk, hogy a füzet címlapjára ráírták, a „Szigorúam bizalmasat. Moziba ritkán járunk, mert fél kiló hús egy mozijegy ára. Könyveket csak ünnepekre veszünk, rnert az olvasnivalónak át kell változnia egy pár gyermekcipővé. Megdöbbenünk a magyarországi milliomosokon, de nem sajnáljuk attól az embertől, a nyolcmilliót, aki a totón nyerte ezt legutóbb. Világútlevelet váltunk és örülünk, hogy világot láthatunk. Beülünk a Trabantokba, a Zsigulikba, a mindig szidott Daciákba és utazunk. Csak oda, ami nagyon olcsó, vagy nagyon drága. Elmegyünk Várnába, Palma de Mallorcára, tisztelgünk Moszkvában Lenin szarkofágja előtt és mag hajtjuk fejünket a párizsi Diadalív alatt, az ismeretlen katona sírjánál. Mert mi magyarok vagyunk. Az új mechanizmus után megtörve és az új reform első évében kicsit bízva, bosszúságunk, országerősítő megnyugvásunkkal együtt fokozódik. Mert mi ilyenek vagyunk. Magyarok... SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Egykori rajz az 1890-es budapesti május 1-jéről így ünnepelték a május elsejét Magyarországon 1945-ben
