Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
10 KÉPÚJSÁG 1988. március 12. Kiss Benedek: Ha marad örömöd Az ég havat zihál. De jössz már, jössz hamar, Ikrásodik a fény. hisz íme: este lett, Darvadozik a táj. A szél havat kavar, Felsír e költemény, a szél körülsziszeg, akár egy csecsemő. a szél arcodba vág. Lehull a szürkület. A busz mindig tömött, Alig virradt a nap, a cucc mindig nehéz, s egyszerre este lett. s ha marad örömöd, S még nem is láttalak az a megérkezés, rögzött későnkelő. hogy itthon, újra itt, Menned kellett korán, itt, hol gond kövül gondra, hogy értekezletek, hol újabb munka vár, viták, csaták során meg egy versek-bolondja, őröld idegzeted, ki iszik, kiabál, fogyaszd energiád. bár óvnák karjaid. Jan Brzózka: Kulcscsörgés ébresztette a házigazdát az ebéd utáni szunyókálásból, de továbbra is fekve maradt, mivel azt gondolta, bizonyára a felesége jött haza a piacról. Kis idő múlva azonban valósággal kővé meredt, amikor egy fekete álarcot viselő férfi lépett a szobába. Igaz, ő is meglehetősen csodálkozó szemeket meresztett.- Maga itthon van?- Ledőltem egy kicsit ebéd után. Kihez van szerencsém?- Engedje meg, hogy bemutatkozzam... - udvariasan meghajolt, aztán hirtelen éles hangra váltott. - Még mit nem? Csak semmi bizalmaskodás! Elvégre én betörni jöttem ide!- Betörni? Nem értem...- Hát nem látod, te fajankó? Elég a szóból, kezeket tarkóra!- Miért rögtön tarkóra, nem lehetne inkább...- Pofa be! Várj csak, mindjárt móresre tanítalak... Az ördögbe is, hol a pisztolyom?... Megvan!- Ismerem ezt a típust, a fiamnak is ilyen van.- Kuss! Azt hitted, igazi pisztollyal mászkálok? Hátra a mancsokkal! Biztos, ami biztos, összekötözöm a kezedet. A házigazda kénytelen-kelletlen engedett az erőszaknak, mi mást tehetett volna. A betörő kutatni kezdett a lakásban.- Hová dugtad? - keresgélt tanácstalanul össze-vissza.- Semmit sem dugtam el.- Hogyhogy semmit? Hol tartja az asszony az ékszereit?- Nincs neki.- Eladtátok mi, gazfickók? Akkor ide a lóvét!- Nem értem...- A pénzt, te ökör! De főleg a valutát! Hová dugtad?- Őszintén bevallom, nem sok maradt belőle, és azt a pár fillért is magával vitte a feleségem a piacra.- Te jó ég, megőrülök magától! Mindegy, elviszek mindent, ami mozgatható. Nini, itt egy magnó...- Nem működik...- Hát persze...- Tényleg nem működik. Próbálja ki!- Ember, ne hozzon ki a sodromból. Hol tartja a szőrmét, a bundákat?- A szekrényben, hol máshol. De már mind régi, molyrágta... A betörő magába roskadt. Lerogyott a házigazda mellé a kanapéra. Reszketett a keze, és szaggatottan vette a levegőt.- Sehogyan sem tudok zöldágra vergődni magával.- Iszik egy kortyot? - kérdezte együttérzően a házigazda.- Köszönöm, nem. Rögtön elmúlik. Egy kicsit felidegesítettem magam.- Ne vegye annyira a lelkére! Nem mindig sikerülnek a dolgok...- Uram, nekem még soha sem volt szerencsém. Pedig már mit meg nem próbáltam!- Régóta űzi a hivatását?- Ez az első próbálkozásom.- Akkor maga valóban peches ember - mondta részvevőén a házigazda.- Peches? Ezt inkább átkozott balszerencsének nevezném! Ilyen szerencsétlen vagyok születésem óta.- Nagyon szeretnék magán segíteni, de higgye el...- Nincs szükségesm könyörületre!- Pedig a nyolcadikon lakik egy felfuvalkodott pojáca... Reggel elutazott, a saját szememmel láttam.- Én is láttam. Azt hittem, hogy maga volt.- Ugyan, én a hetedik lakom.- Látja, milyen mamlasz vagyok?- Megesik az ilyesmi, egyszerű tévedés az egész.- Köszönöm, hálásan köszönöm. Alkalom adtán viszonozni fogom. - A betörő megszorította a házigazda kezét, és szökdécselve fölrohant a nyolcadikra. A házigazda örült, hogy ismét segített egy embertársán, és megnyugodva újból álomba merült. Jó cselekedetekkel igyekszik ugyanis megőrizni erkölcsi tartását - és az iménti tette immár sorban az ötödik volt. Lengyelből fordította: ADAMECZ KÁLMÁN Kokas Ignác köszöntése Szekszárdon Egyszerű és pontos kifejezés jelöli az ide invitáló meghívón mondandóm műfaját. Igen, nem több, nem más ez, mint köszöntő; sőt személyes, baráti köszöntő. Nem vagyok sem művész, sem esztéta, sem kritikus. És itt és most közhivatalnok sem. A megtisztelő felkérésnek eleget téve úgy állok itt, mint egyike azoknak - tudom, nagyon sokan vagyunk -, akiknek fontos Kokas Ignác festészete és egyike azoknak - így sem vagyunk kevesen -, akik (talán nem önkényesen és méltatlanul) a barátságával is büszkélkedhetnek. Kérem, engedjék meg tehát, hogy a szakszerű elemzés, a minden részletre kiterjedő áttekintés, vagy a protokoll szabta szóvirágok helyett egy kicsit a saját Kokas-ké- pemről szóljak. Jó alkalom erre ez a rokonszenves gesztus is, hogy a szekszárdi Művészetek Háza vezetői, munkatársai éppen a mai napon tervezték a tárlat megnyitását. Ha Kokas Ignác egész eddigi életműve számomra a vonzások és választások, a küzdelem és a feloldódás, a rész és a teljesség különös kettőssége, akkor nem alkalmas- e a pillanat, hogy az élet legnagyobb minisztériumaihoz hasonlítsuk? Lám, megint egy ambivalencia: talán a születés az egyetlen dolog az ember életében, amelyről bizonyosan nem tehet, amelyet semmiképpen nem befolyásolhat. És mégis - mikor ha nem ma, a művész születésnapján - milyen világosan, magától értetődően látjuk, mennyire meghatároz mindent, hol is áll az a bizonyos jászol. Hogyan és hányszor kell fölföldobott kőként egekbe szállani, majd visszahullani, hogy az elszakadás és megtérés olyan feloldhatatlanságából (a kegyelem ritka pillanataiban) megszülethessen a mű. Alekszander Bernát írja: „A terméStáció szetnek nincsenek kontár művei, barokk ízléstelenségei, kudarcot vallott törekvései. A természet kifogyhatatlan csodaművekben és csodajelenségekben... Ha lelkünket ki akarjuk tágítani, a tér óriási vonulatait nézzük, melyek mellett minden emberi alkotás eltörpül; ha kedvünk támad ösz- szezsugorodni, a virágos rét virágaival és kis élőlényeivel a mikrokozmi- kus élet szépségeit tárja föl előttünk. Ha szemünk szomjazik a színek pompájára, a fény és árnyék csodás ellentétére, a természet túltesz minden álmainkon és a legnagyobb festő is kétségbeesik, ha versenyezni akar vele...” Kérem, pillantsanak majd a „Szent György miután legyőzte a sárkányt” és a „Bejárat Szent György-pusztára ” című nagyszerű kompozíciókra. Mindent érteni fognak. Szorongás és a béke égi csendjének vágya, a világmindenség és egy tört üvegpalack; igen Ginza, Szent György-puszta, egyszóval az alkotó szülőhelye, a most már mindannyiunknak otthonos és ismerős Váli-medence valóban maga az egész világ. Kokas attribútumai, ikonográfiájának valamennyi eleme mélyen természeti. Csakhogy mítoszt teremt, világmindenséget láttat (legalábbis kutat) minden megfestett fű, bogár, elomló híd, kerítés, vagy épületdarab. Vessenek pillantást azokra a kompozíciókra, ahol közvetlenül is megjelenik az ember. A több mint húszéves „Elmúlás’’-tól a döbbenetes „W. S. költő arckép”-én át egészen a legvégső kérdéseket is feltevő „Legyen béke”-ig, a figurával közel egyenértékű jelkép az asztal. A létezés, az étel és ital, a baráti szó, baráti kör, a testi és szellemi jelenvalóság egyszerű és szép kifejezője. Mindezek után ne gondolják, hogy Kokas Ignác valamiféle ösztönös vagy éppen jókedvében festő művész. Ő azért fest, mert nem tud nem festeni. De önmagában ettől még nem lesz boldogabb az alkotó. Legfeljebb többet szenved. Majd 25 éve - azóta is legendásan szokatlan tettként - visszaadott egy nagyméretű mozaik készítésére kapott megbízást, sőt - és ez megint oly jellemző - ha lehet, még szokatla- nabbul, az előleget is visszafizette. Mintha letett volna két súlyos bőröndöt, amelyet rábíztak, de amelynek terhei igazán nem érintették meg. Más ilyenkor, hogy a hasonlatnál maradjunk, fü- tyürészve, könnyed léptekkel halad tovább. Történt is valami ilyesmi. Nagyszerű évek és nagyszerű művek következtek. A velencei biennálét (ahol Kondor grafikáival, Vilt szobraival együtt volt jelen) követte a ma már legendás 1969-es műcsarnoki önálló kiállítás. Sokan azóta tudjuk biztosan: jelentős festő, kivételes ember kortársai lehetünk. De közben - és ez megint milyen magától értetődő - az „ottfelejtett” bőröndök helyett akadt másfajta (legfeljebb önként vállalt) szebb teher. A főiskolai tanári munka. Megint egy újabb furcsa paradoxon. Sőt a látszatellentmondások sora. Akaratán, szándékán kívül - megkockáztatom, annak ellenére - sorra-rendre megjelentek a kis Kokas Ignácok. Művészi, erkölcsi formanyelve, színvilága tucatnyi követőt, szinte divatot teremtett. Neki pedig egyre kevesebb ideje maradt saját alkotásaira. Főiskolai műterme - kései utódaként a legendás reneszánsz műhelyeknek - művészi, emberi, szakmai viták központjává vált. S amikor a festészet „új hullámai” - például éppen Kokas legtehetségesebb tanítványai - törvényszerűen szembe kerültek a mester alkotómódszerével, amikor sem Kokas-epigonnak, de éppen a Kokas nemzedékét megtagadva vált divattá lenni; nos ekkor bizonyosodott be megint egyszer a művészet történetében, hogy alkotni sem csak (talán nem is elsősorban) tehetség, hanem erkölcs és emberség dolga. Mert kevesen segítettek annyi megértéssel, türelemmel, atyai barátsággal a tőlük elszakadni vágyóknak, mint éppen Kokas Ignác. Amikor magukkal az alkotásokkal ismerkednek, gondoljanak az el nem készült képekre is. Azokra, amelyek az itt látható festmények legfelső rétegei alatt (javítások, átfestések, törlések, vakarások elszenvedőiként, a művészi elégedetlenség áldozataiként) mégis beépültek a műbe; és azokra is, amelyek csak a művész fejében, lelkében születtek meg, de éppen akkor benyitotta műterembe, vagy most újabban a Válón visszafoglalt szülőházba egy tanítvány, egy barát, pohár bor, kenyér, sült került az asztalra és Kokas Ignác megkérdezte tőle: „Hogy vagy, mi van, kedvesem”. Az állványon pedig megint félbemaradt a munka. De ezek a pillanatok, ezek a gesztusok is részei az életműnek. így teljes Kokas Ignác művészi és emberi portréja. Egy nyilvánosságra hozott beszélgetésben mondta: „Örülök, ha valamit létrehozok, nincs másra igényem. Egészséges legyek és tudjak dolgozni... Nekem mindenem a festészet”. VAJDA GYÖRGY művelődési miniszterhelyettes Fotó: GOTTVALD KÁROLY (Elhangzott Szekszárdon, a Művészetek Házában március 4-én a kiállításmegnyitón.) Legyen béke Bejárat Szent György-pusztára
