Tolna Megyei Népújság, 1988. febuár (38. évfolyam, 26-48. szám)
1988-02-13 / 37. szám
4 NÉPÚJSÁG 1988. február 13. „Zajos testületben éltem hangtalan” Harminchat évről - harminchat percben Elmondta: Kaiser Jánosné Hétköznap a kakasdi utcán- Csavargással kezdtem a reggeleket. Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek magammal. Ezt a négyórás elfoglaltságot is azért találták ki nekem, hogy segítsenek. Nem leányálom nyugdíjasnak lenni. Január elsejétől az vagyok. Harminchat évet dolgoztam tanácsi munkában. Mit mondjak? Hol kezdjem? Az első tizenkét perc- Mintha tegnap történt volna. Beállított hozzám a tanács hivatalsegédje. Azt mondja hívatnak. Ez 1951. június 12-én volt. Bementem vele a tanácsra. Odaültettek egy szép írógép mellé és írnom kellett. Igaz ugyan, hogy tanultam gépelni, de akkor azt sem tudtam, merre vannak a betűk. Édesapámtól egy néni sertést vásárolt, ha jól emlékszem, de nem tudott fizetni érte. Ö beszélte rá a szüléimét, hogy helyette megtanít a gépírásra. Szegények voltunk. Apám végül is beleegyezett. Naponta két órát tanított. Jártunk oda többen. Ez nekem remény volt, hogy kikerülök abból a körből, ahova sodort az élet. Előtte varrni tanultam, de a gépírásnak jobban örültem. Szóval azt mondták ott nekem a tanácson, hogy holnap jöjjek be, mert fölvettek. A fizetésem 360 forint volt havonta. így kezdődött. Később, ha jól emlékszem 1953- ban, anyakönyvi felügyelői vizsgát tettem. Egerben voltam tanfolyamon januártól májusig. Amikor hazajöttem, utána áthelyeztek a Szekszárdi Városi Tanácsra. Vonattal jártunk be. Akkor még autóbusz-forgalom nem volt ilyen mint most. Úgy emlékszem, hogy azok vidám évek voltak. Jól éreztem ott magam, mert fiatal voltam. Szinte minden munkaterületen dolgoztam a tanácson, kivéve az adót. Amikor innét Bátaszékről elment valaki, akkor szólt az elnök, hogy nem volna-e kedvem itt dolgozni... A második tizenkét perc- A munkaidő nyolc órakor kezdődött, volt két óra ebédszünet, de este néha tízóra után értem haza. Azok az évek - a mai szemmel - furcsák voltak. A munka amit csinálni kellett, nem volt népszerű: begyűjtés, végrehajtás, békekölcsön. Nem lehetett válogatni, hogy mit szeretnék csinálni. Reggel beosztották, te ezzel a lovas kocsival Leperdpusztára mész, te azzal Kövesdre és kész. A tervet teljesíteni kellett. Ott szerepelt egy listán, hogy mit kell behozni. Sertést, baromfit, vagy terményt. Akinek valami hiányzott, azt esetleg átszámíthattuk másvalamire. El lehet képzelni, hogy fogadtak bennünket. Az akkori nagygazdák, a kulákok, néha meg is fenyegettek. Féltünk. Este gyakran kértünk rendőri kíséretet... Ja!... Emlékszem még a népnevelői napokra is. Ilyenkor előadást kellett hallgatni, az éppen aktuális napi politikai kérdésekről. Ha valaki kiejtette Rákosi Mátyás nevét, akkor félóráig tapsoltunk. Akik részt vettek ilyen előadáson, utána a házakhoz kellett eljárni és beszélgetni az embrekkel, felvilágosítani őket. Nekem szerencsére nem volt ilyen dolgom. Az volt a feladatom, hogy a testületi ülések jegyzőkönyveit elrendezzem. Akkor a beszámolók nem írásban történtek, hanem csak szóban, vagy valami vázlatról. A döntések is ott helyben, nyomban születtek. Ma kézhez kapja minden testületi tag írásban a tájékoztatót, a határozati javaslattal. Miért tagadjam, akkor néha mi magunk is kozmetikáztuk az elhangzottakat, hogy legyen valamilyen elfogadható formája... A harmadik tizenkét perc- Napjainkban könnyebb. A tanácstörvények sokat segítenek, lehet rájuk alapozni. Ha a régi jegyzőkönyvekbe belelapozna, láthatná, hogy nem volt ennyi pénze a tanácsnak, mint most. Amire először nagyon büszkék voltunk, az a törpevízmű megépítése volt. Azt látni kellett volna, ahogy mozdult a falu lakossága. Ma már nehezebb társadalmi munkára szólítani. Sokat várnak a tanácstól. A szennyvízelvezetés is megtörtént, utak, járdák épültek. Most a gázvezeték a soros. Ebből azt látják az emberek, hogy feltúrták az utcákat és nem állították helyre a régi rendet. Majd a tanács! mondják... Úgy elröpült az életem! Kislány voltam még, amikor székely szüléimét áttelepítették Bácskába. Majd Zalába menekültünk, aztán Tolnában kötöttünk ki. Itt Bátaszéken ismerkedtem meg a férjemmel, Kaiser Jánossal. Két felnőtt lányom és négy unokám van. Ők hetente keresnek bennünket Hívnak is, hogy menjünk hozzájuk. Egyik Szekszárdon lakik. Ott én zártnak érzem a lakást. Nagyon nehezen mozdulok. Zajos testületben éltem hangtalan és ez most egy csapásra megszűnt, amikor nyugdíjas lettem. A munkámat megbecsülték, hiszen a hűségért arany, ezüst, bronz törzsgárdajelvényeket kitüntetést is kaptam és honvédelmi érmeket a polgári védelmis munkámért. Furcsa, hogy nincs kötelező feladat... Ezt a négyórás elfoglaltságot itt a tanácson azért találták ki, hogy segítsenek. Egyszerűen nem tudtam mit tegyek magammal. Csavargással kezdtem a reggeleket. Van egy hatalmas családi házunk. Majd ha kitavaszodik akkor ott.. Decsi Kiss János Mozgalmas a kakasdi utca ezen a tavaszt idéző téli délelőttön. Kisiskolások mennek csoportosan az út egyik oldalán, hangosan beszélgetnek, mellettükatanf- tó néni halad. Idősebb asszonyok szatyorral, kosárral a kezükben a boltból igyekeznek haza. Sietnek, főzni kell még. Az utca másik oldalán fiatalasszonyok gyerekkocsit tolnak. A járda innenső feléről átköszönnek a túlsóra, itt nem mennek el szó nélkül egymás mellett az emberek. A gyerekek is kórusban, hangos csókolomot mondanak ismerősnek, ismeretlennek egyaránt. Sebestyén Ferencné mosolygós, szőke fiatalasszony is hazafelé tart a kétéves Péterrel. <- Nyílt napon voltunk az óvódéban, a lányom ötéves. A férjem idevalósi, én pécsváradi vagyok. Itt, az újtelepen építettünk családi házat. Szeretek Kakas- don lakni. Egy problémánk van, hogy az utcánkban nincs betonút. Ilyenkor, amikor enyhe az idő, minden sáros. Ha mindenki befizetne tízezer forintot, akkor a tanács biztosítana anyagot és társadalmi munkában megcsinálhatnánk. De sajnos sok a nagycsaládos, akik nem vállalják, mert nagyon nagy teher lenne nekik az az összeg. Ma nem főzök, van maradék tegnapról. A férjem a munkahelyén eszik - a Szekszárdi Húskombinátnál művezető -, a lányom az óvódéban. Élelemre mi nem sokat költünk, anyósomtól kapunk tyúkot, csibét, zöldségfélét. Ne haragudjon, sietek, mert a fiam nyűgös, álmos, meg be kell még gyújtanom a kazánt is. * „Divat-, rövidáru- és lakástextil” - hirdeti a tábla a falu fő utcáján az egyik régi házon. Horváth Jánosné cégtulajdonos Bonyhádról jár át a férjével, a háziaktól bérlik az üzlethelyiséget. Fél tizenegytől délután ötig vannak nyitva a hét négy napján.- 1983 júniusában nyitottam meg az üzletet - mondja a barátságos hölgy. - Most lassacskán eladok mindent, aztán bezárok, felszámolom a boltot. Nem éri meg tovább. Nyugdíj mellett csináltam, de sok az adó. Aztán ez a rengeteg adminisztráció, amit ebben az évben kívánnak, ez már túlzás, nem vállalom. Tudja, nem értek én már ehhez, végezzék a fiatalok, azok jobban tudják. Nincs itt a faluban más ilyen bolt, ha bezárok, mehetnek az emberek Szekszárdra még egy gombért is. Sajnálom persze, mert világéletemben ezt csináltam, mindig a kereskedelemben dolgoztam. A polcon fonalak, harisnyák, zoknik, kötőtűk, gombok, cipzárak, cérnák. A rúdon dzsekik, tréning-, szabadidőruhák, otthonkák, télikabátok. A sarokban levő bezárt ajtón tükör, elhúzható függönnyel - ez a próbafülke.- A rövidárutól kezdve az alsóruházatig mindennel kell itt foglalkozni, ha az ember meg akar élni - magyarázza a szintén nyugdíjas férj, aki egyébként huszonöt évig volt a bonyhádi vasboltvezetője. - Lassan elment a kedvünk az egésztől, pedig olyan lelkesedéssel kezdtük, nem akartunk még „igazi” nyugdíjasok lenni. Tudja pár éve a nagykereskedelmi vállalatoknál még a hét öt napján lehetett árut rendelni, most a legtöbb helyen, például Kaposszekcsőn is egy napra, a hétfőre redukálták. Nehéz így kereskedni. Nincs is már ránk szükség. Ha a véleményemre kíváncsi, ma már csak bolti eladók vannak, nem kereskedők, akik szíwel-lélekkel csinálnák. A minap is bementem az egyik bolba horgászbotot vásáro|ni. Ott az a sok csinos kislány, támasztják a pultot, rám se néztek. Mit érdekelte őket, hogy egy vevő jött? Beszélgettek zavartalanul, tárgyali i Horváth Jánosné kereskedő ták az esti programjukat. Mit mondjak? Szégyelltem, hogy én is kereskedő va- gy°k. * A buszmegállóban két idősebb asszony és egy fiatalember várja a szekszárdi járatot.- Jöjjön velünk! - kiabál át a túloldalon igyekvő, nagykendős, vele egykorú asz- szonynak Kovács Ferencné.- Hová megy? - kérdez az vissza.- Szeretőt keresni! - hangzik nevetve a válasz.- Tudja aranyom - fordul hozzám - hatvanhat éves vagyok, de a jókedélyem még hál’istennek nem hagyott el. Pedig az én párom nem szereti sem a tévét, sem a rádiót, újságot sem olvas. Csak a Nők Lapja jár nekünk, azt is én olvasom. Most elmegyek egy kicsit be, Szekszárdra körülnézni, meg híreket hallani. Na meg már most kell a tavaszi vetésre is gondolni. Veszek velőborsót, cukorborsót, azt nagyon szeretjük. Uborkamag is kellene valami jófajta. Nem vagyunk mi kakas- diak, Pestről költöztünk le pár éve. Csillaghegyen volt családi házunk. Itt, Tolna megyében lakik a rokonságunk, meg vidéken a levegő is jobb. Gyerek, unoka? Szerencsére nincs. Csodálkozik, hogy ezt mondom? Mit mondhatnék mást a mai árak mellett! Meg akinek van családja, a végén az is egyedül marad. Mi tizen voltunk testvérek. Hogy édesanyám, szegény mennyit szenvedett, míg felnevelt minket! De azért ha hiszi, ha nem, még ma is fürgébb, mint én. * Közben megérkezik a féltizenegyes gyorsjárat. Leszálló, felszálló egyaránt van.- Ilyenkor, délidőben jóformán félóránként mennek a buszok a megye- székhelyre - mondja a vezető. Kérem vigyázni! - szól a mikrofonba - az ajtók záródnak. A busz elment Szekszárd felé. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: GOTTWALD KÁROLY Egy szép bicskát szeretnék, olyan igazi békebelit, jó acélpengével. „Vagy leszól késes, vagy mehetsz...” Az ember szinte észrevétlenül visszalép az időben, az alacsony műhelyben mintha minden évtizedek óta ilyen természetes rendezetlenségben maradt volna és arra várna, hogy valaki felvegye, újra munkálkodjon rajta. Re- szelők, öreg, sokat használt szerszámok és a kis asztal mellett a ritkán induló köszörű. Révész Dénes Dunaföldváron már három éve nem készít új késeket. Ha valaki köszörültetni hozza a kicsorbult élűt, még új életet lehel belé, de maga már nem készít. Hetvenhat éves és majd hetven éve, hogy dolgozik. Nem volt választása, az 1920-ban alapított műhelyben apja mesterségét kellett folytatnia. „Vagy leszól késes, vagy mehetsz akárhová” - így szólt az atyai intés, ami egy életet határozott meg. A nagy utcán, a mai Kossuth utcában állt akkor még a műhely, ahonnan idővel elkényszerült. Amikor hazajött a fogságból, nem ma„Minden anyag más, azt ki kell ismerni...” radt egy nadrágja sem, mindent újra kellett kezdeni. Mégis biztatta az asszonyt: „Soha nem szabad elszontyolodni, az élet olyan mint a színház, vannak vidám és szomorú felvonásai”. Ezt az életfelfogást máig megőrizte. „Százegy kilósán mentem, vittek ki, 47 kilóval tértem haza. A nagyobbik felem kint maradt, mondtam is, egyszer ha ki„Az újságok is erről írnak, mindenki adja be az ipart” latú, de talán ez a hajlított élű szarvasagancsból készült markolatú a legszebb... „Vittek innen Amerikába is késeket. Öt darab görbe élűt vett egy asszony, juhászoknak valót, mondta messzire viszi. Kérdeztem talán Debrecenbe? Nem, annál is távolabb. Csak nem a szovjetekhez? Akkor árulta el, hogy Monte- videóba... Egy idő után aztán visszajött, még ötöt kértek az ottani farmerek. takács-kapfinger megyek, biztosan találkozom saját magammal...” Nem dolgozott soha segéddel, egyszer tartott meg maga mellett egy fiút, de az hirtelen megbetegedett, újra egyedül maradt. Szerszám nincs, amit sajnálna, mindig kézzel csinált, amit lehetett. Az öccse most sír, nem tud mit kezdeni az értékes gépekkel, ott sincs aki folytassa. Az öreg mester fia pedig a gázgyárban keresi kenyerét, nem taníthatja meg arra, hogy miként kell kiismerni az anyagot. Mert az egyik acélt nem úgy kell edzeni, mint a másikat, a lelkét kell annak megérezni. Idegennek nem szívesen beszél erről, mit tudja az, aki soha nem látta, tette ezt. Kevés beszédű, amikor a munkájáról van szó, egyébként szívesen eldiskurál. Nem sajnálja ennyi idő után abbahagyni... a szavak mélyén mégis mást érzünk. A muszáj vitte rá őt is, hogy beadja az ipart, „ki tudja ezt a le- pedőnyi listát, min- deféle papírt vezetni, nem bajlódom vele”. De így vannak sokan, olvassa a Kisiparos újságban, és a Népszabadságban is, el is tett egy cikket, a címe: Mi lesz veled kisipar? „Válasszanak” - az ablakfólia kirakat gyanánt szolgál, négy bicskát is mutat az alkalmi vásárlónak. Szemrevalóak, az egyik keskeny, hosszú pengéjű szalonnázó, a másik egyenes, fényes fekete markoA legizgalmasabb kirakat egy fiú számára Kisiskolások
