Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-30 / 25. szám
10 "ÍNíÉPÜJSÁG 1988. január 30. Személynevekből köznevek „Sóhajtva köszöntlek” Kisfaludy Károly születésnapjára A személynevekből lett köznevek egy részében könnyű felismerni a személyneveket, másokban már kevésbé. A nőcsá- bász férfiakat tréfásan donhuármak vagy donzsuánnak mondjuk (kis kezdőbetűvel s egy szóba írjuk); valójában Moliére, Puskin, Bemard Shaw és egy Mozart-opera hősét, a spanyol Don Jüant emlegetjük. A huligán szóról azonban már sokkal kevesebben tudják, hogy eredetileg a század- forduló idején London egyik külvárosában működő garázda banda fejének, bizonyos Hooligannak volt a neve. A régi magyar viselet egy-egy darabja az atilla és a zrínyi (csípőn alul érő, testhez simuló kabát, illetve díszes zsinóros hosszú kabát). Az előbbi Attiláról a nagy hun fejedelemről, az utóbbi Zrínyi Miklósról, a szigetvári hős jellegzetes viseletéről kapta a nevét. Más nyelvekben sem ritka az ilyen köznévvé válás. A bő szabású felöltőnek, a rag/ánnak a 19. századi angol hadvezér, Lord Raglan volt a „névadója", a kötött női vagy férfi kiskabátot, a kardigánt pedig Cardigan grófjáról, James Brudenellenről, a krími háborúban (1853-56) csatát vesztett brit tábornok sajátos ruhadarabjáról nevezték el. Greta Garbo svéd színésznő nevéből származik a visszahajtott magas nyakú pulóver, a garbó. Nézzünk szét egy kicsit a virágok között is! A forró égövi eredetű begónia Haiti szigetének egykori francia helytartójáról, M. Bégonról kapta nevét. A dália névadója Andreas Dahl svéd, a fuksziáé Leonhard Fuchs német botanikus. A kelet-ázsiai eredetű kamélia pedig európai meghonosítójának, G. J. Camel morva származású jezsuita szerzetesnek őrzi a nevét. A rekamié a francia J. Récamier asszony nevéből keletkezett, a bédekker (útikalauz, útikönyv) a Baedeker koblenzi kiadó nevéből, a fregoli (ruhaszárító szerkezet) Leo- poldo Fregoli olasz átváltozó művész nevéből származik. Mátyás Ferenc: A kitagadottak Ahol napunk a földre száll, s a harmatból gyöngyöt csinál, ahol az isten is szegény, s föltámadásra sincs remény, hol a tájban minden megállt, s akiket az idő kizárt: csöpp tanyák, merre bújtatok kínotokban, mint a juhok? Ti jelzitek múltam, tanyák, kis népek sorsát, alkonyát, s velem a homokba vesztek, mert titeket se kérdeztek. Úgy vagytok, mint mikor ínség jön, s a nép elássa kincsét, szemlesütve mind elbújtok, kitagadottként lapultok. Mégse múltatok fáj nekem, könnyetek megszokta szemem, az fáj, hogy itt maradtatok szívemen fekvő sok halott. „Idézetesdit” játszott nemrégiben a társaság. A játék lényege: valaki mond egy idézetet, s a többieknek ki kell találniuk, kitől származik a citátum. Röpködtek is a különböző prózai és verssorok, amikor egyszer csak elhangzott: „Hősvértől pirosúlt gyásztér sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” Egy percre mindenki elnémult, hogy azután annál nagyobb legyen a hangzavar. Mert mindenki kívülről fújta-skandál- ta ugyan a két sort - csak épp fogalma sem volt, kitől-miből való... Tippeltek Berzsenyire, Kölcseyre, Vörösmartyra - de csak egy ember gondolt Kisfaludy Károlyra. (Igaz, ő pontosan tudta.) A hétköznapi történet akár jelképesen is fölfogható. Tény, hogy Kisfakudy Károly „irodalmi szemhatárunk peremére szorult” - ahogy Kerényi Ferenc írja róla a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Remekírók sorozatában. Jól tudjuk persze, hogy korunk mostohán bánik klasszikusainkkal, de vajon van-e olyan irodalombarát, aki ne ismerné - ugyancsak a Mohács című versből - a már-már szállóigének számító szavakat: „Él magyar, áll Buda még!”, akad-e aki ne tudná folytatni: „Szülőföldem szép határa! / Meglát- lak-e valahára?” Naponta megyünk végig szerte az országban a Kisfaludy utcákon (s vajon melyiket nevezték el róla, s melyiket testvérbátyjáról, Kisfaludy Sándorról?) -és zöldfülű kisiskolások fújják a leckét, hogy Arany János a Toldit a Kisfaludy Társaság pályázatára irta. Ki az tehát, akinek neve tudatlanul is ennyire belénk ivódott? Az irodalomtörténészek leginkább a szervezőt, az irodalmi vezért látják benne. Ő a híd Kazinczy és Vörösmartyék között. Ő az, aki a klasszicista stíluseszménytől eljut a romantika mindent elsöprő érzelemvilágáig; ő az, aki Kazinczy Ferenctől, a széphalmi mestertől átveszi a stafétabotot, és irodalmi vezére lesz - immár Pesten - a köréje tömörülő aurórásoknak. (Az Auróra című zsebkönyvet Kisfaludy 1821-től haláláig, 1830-ig szerkesztette, s a hozzá csatlakozó s lassan irodalmi központtá szerveződő írói kör tagjai alapítják meg majd később, 1836-ban a Kisfaludy Társaságot.) De Kisfaludy nemcsak szervezi és vezérli a kibontakozó romantikus irodalmat, hanem a saját hús:vér valójában maga is éli a romantikát. Élete ugyanis szélsőségesen romantikus. Nemesi család nyolcadik gyermeke, születésébe anyja belehal. Gyűlölködő, szigorú apa, egyházi majd katonaiskola - megannyi kordon a szárnypróbálgatásra készülődő, zabolátlan ifjúi lélek számára. S a következmény? Kitagadottság, gyökeres szakítás a lehetséges katonatiszti-földbirtokosi életmóddal - hogy helyette nyomorogjon, dorbézoljon, megpróbáljon megállni a saját lábán, és adósságokat csináljon. Festészetet tanul Bécsben, eljut Olaszországba, s csak öt évi kóborlás után tér ismét haza. Itthon azután ez a (Babits kifejezésével) „ős bohém” keményen dolgozni kezd, s egy évtizeden át kitartó, szívós munkával szervez és ír. Verset és prózát, lírai költeményeket és epigrammákat, végzetdrámákat és komédiákat (mellesleg ő a magyar vígjáték atyja is). Hogy is emlékezik Krúdy Gyula, a másik „ős bohém"? „Kisfaludy Károly az örök regényesség és szegénység példája. Legvérbelibb őse a hangulataival bíbelődő, örökké dicsőséget szomjazó, ron- gyoskodó magyar költőnek, aki a költészete mécsvilága mellett virraszt, a versei tűzrakásánál melegszik, dalt dúdolgat, románcot álmodik, legfeljebb kiskocsmák füstös horizontján látja a helikoni verseket.” S ha nem is dolgunk most kesztyűt dobni az irodalomtörténetnek a perújrafelvételért, annyit hadd jegyezzünk meg: aki oly metszőén gúnyos tud lenni epigrammáiban, mint Kisfaludy (példának okáért „Messze halad, ki tanul, mesz- szébb jut mézes ajakkal, / Legmesszébb, ki örök görnyedezésre szokott.”), aki olyan öniróniával emlegeti saját korábbi művének „bundás indulatait”, aki oly kaján-bölcsen tud írni „A bánkódó férj”-ről, mint Kisfaludy - nos, annak bizonyára most is lennének ébresztgetésre méltó gondolatai. Számunkra is. Jó lenne látni például, mivé válik egyikmásik darabja egy jó dramaturg, egy jó rendező kezében... Az alkalom magától kínálkozik. Február 5-én kétszáz éve, hogy megszületett Kisfaludy Károly. Makai Tóth Mária DR. SALGA ATTILA zertartásosan leül megszokott padjára. A liget ilyenkor S kihalt, az ágak között tétován tör át a fény, a levelek árnyéka ellenőrizhetetlenül lebeg az út kőkockái között, azt sem tudni, milyen évszak van, az idő, mint rakoncátlan folyó, kiáradt medréből. Mielőtt leül megszokott padjára, ______________ gyanakodva körülnéz, mert könnyelműség lenne beérni a csalóka látszattal. De a liget ilyenkor kihalt, csak két suhanc áll a félárnyékban, az egyik heves taglejtésekkel magyaráz valamit, talán viccet mesél, mert a másik vihogva figyeli. Ilyenek ezek, gondolja megvett ín, s elfordítja a fejét, mi közöm hozzá, egyáltalán, mi közöm az egészi ez? Néha maga elé rakja kitüntetéseit, időrendi sorrendben, s ilyenkor megállapítja, megbízható, lelkiismeretes ember volt. A minap egy könyvet hozott ki a könyvtárból, hajói emlékszik, Tolsztoj írta, az ő élete is olyan volt, mint Ivan lljicsé, „egyszerű, mindennapi és iszonyú”. Az utolsó szónál megtorpan. Iszonyú? Az emberek persze annyi mindent beszélnek, de nincs takargatni valója, s ha újra kellene kezdenie, ugyanígy tenne mindent. A következetesség, mondja maga elé, s keze megrándul, de meg is áll a levegőben, ökle fáradtan szétnyílik, mintha eleséget akarna szórni a madaraknak. Tekintete üres, arca földszínű. Néhány veréb ugrál a bokrok között; utálja őket. Szóval ennyit ér a hűség, mormolja megvetően, kérdő hangsúly nélkül, s látja magát, amint kaptat föl a lépcsőn, nyitja az ajtót, de szét se néz, az éthordót már kikészítette, fogja és indul vele vissza. Ha jobb lábbal lép ki, a földszinten is jobb lábbal lép a lábtörlőre, csak ne hibázza el, ezt mindig kedvező jelnek tekintette. De ahogy innen, a ligeti pádról nézi önmagát, ennek sincs jelentősége. Mintha minden összezsugorodott volna, a játékház lépcsőjén egy ólomkatona lóbálja az éthordót, s fanyalogva gondol arra, hogy a nyugdíjas előfizetéses menüben ma megint krumplistésztát adnak. Ha Teréz élne, más lenne minden, biztosan marhapörköltöt főzne, ő is szerette, de mióta meghalt, be kell érnie a nyugdíjas menüvel. Ennyit ér a hűség, mondja maga elé, összehúzott szemöldökkel, tárgyilagosan. Mindig hivatása magaslatán állt, ezt nem lehet elvitatni tőle. Ezt nem, s öklével a padra üt, hogy az ellenséges verebek szétrebbennek. „Hatalmának tudata, a lehetőség, hogy bárkit tönkretehet, akit tönkre akar tenni, végül nem utolsósorban az a tudat, hogy hivatása magaslatán áll - minden örömöt szerzett neki” - ahogy a könyvben olvasta. No lássuk csak. Ott volt például Bodajki. Kérem, Bodajki fondorlatosán sorainkba furakodott. Elhallgatta, hogy nagybátyja kizsákmányoló volt, kulák, márpedig a kulák ugyebár lista nélkül is... s elmosolyodik, igenis, önérzetesen vállalja minden tettét. Bodajkit később internálták, aztán nem tudja, mi lett vele, ennek azonban nincs is jelentősége, mert Bodajki azzal is tetézte bűnét, hogy jó szakembernek *A Központi Sajtószolgálat 1987. évi novella- és tárcapályázatának különdíjas alkotása álcázta magát. Hohó, ismerjük az ilyeneket! - Micsoda rafinéria, de túljártam az eszén, s mennyi másén még! Elégedetten mosolyog, s amikor néhány veréb visszaszáll a bokrok alá, idegesen rájuk kiált, hess madár! Gondolatai mindig a múltban keringenek, legszívesebben az ünnepi kavargásban látja magát, kabátján kitüntetések csörömpölnek, zászlók lengnek a szélben, ütemes taps hangzik, a lelkesédést nem lehet feltartóztatni. Este Teréz megkérdezi tőle, na milyen volt, s ő sápadtan áll az előszobában, nem tudja hogyan mondja el, mert egyszer csak ott volt a kivételes férfiú előtt, aki megszólításával tüntette ki. Teréz, aki jó feleség, megbízható elvtársnő, idegesen sürgeti, de hogyan mondja el a pillanat ünnepélyességét? Milyen volt? - türelmetlenkedik Teréz, - szép válaszolja végül, de ezen Teréz is megütközik, nem úgy gondoltam, mentegetőzik, buta vagy, a teste inkább tömzsi, mint nyurga, de fenség árad belőle és szeretet. Ölni tudnék érte, mondja a hős önérzetével, mire Teréz tárgyilagosan csak ennyit felel: az ellenség nem alszik. Teréz ünnepi vacsorával várta, erre is emlékszik. Fölemeli fejét, s beleszippant a levegőbe, érzi a marhapörkölt súlyos szagát, de az ábránd elillan, a játékház lépcsőjén ólomkatona lépked lefelé, kezében éthordót lóbál, s fanyalogva gondol arra, hogy a nyugdíjas menüben ma megint krumplistésztát adnak. Korán megtanulta, hogy csak feletteseiben bízhat, egyébként is „az emberekkel nem szabad semmiféle kapcsolatot létesíteni, csakis hivatalosat”. Jelenti, amit tapasztalt, s azt is, amit tapasztalhatott volna. Amit az emberek tesznek, gyakran csak látszat, s arra jó, hogy szándékukat leplezzék. Bodajki esete világos» hálás lehet, amiért internálással megúszta. Pazsérival más volt a helyzet. Apja fűszeres volt, húga 48-ban Nyugatra szökött. Pazsérifszerint férjhez ment, s Dortmundban egy gyárban dolgozik. Pazséri! - és fölényesen legyint. Együtt g^erekeskedtek, de már akkor volt benne valami sunyiság, márpedig kutyából nem lesz szalonna. Egyébként be is vallotta... - ilyen az élet. És a többiek? Az élet rend és fegyelem. Nem bratyizunk, nem építünk ki elvtelen kapcsolatokat, jól is néznénk ki. Itt volt például Ma- gassy, így, nevének előkelősködő végződésével. Tanár volt, s amikor jött a francia békeküldöttség, igénybe kellett venni, mert a városban csak ő tudott franciául. Bűntudattal lehajtja fejét: nem voltam elég éber. Valakit melléje kellett volna állítani, hogy ellenőrizze, megbízhatóan fordít-e. Később bevallotta, hogy bizonyos szavaknál valóban pontatlan volt. Bonyolult nyelvtani magyarázatokba kezdett, de ismerjük az ilyesmit. Nézi a makacs verebeket, s arra gondol, most azért megkérdezné Magassyt, mit mondott valójában a francia békeharcosoknak, akik természetesen beépített ügynökök is lehettek, s csak azért jöttek, hogy találkozzanak Magassyval. Most akár el is üldögélhetnének itt a pádon, mint egy nyugalmas bárkán, megkérné, tegyen végre töredelmes beismerő vallomást, ő pedig szemébe mondaná, hogy tudta, mindent tudott. Sóhajt, milyen szövevényes az élet. Az órájára néz, rövidesen dél, az ólomkatona nemsokára elindul éthordójával. Szegény Teréz, sóhajt, pedig magára gondol, s azt is tudja, hogy többé senki nem főz neki marhapörköltet. Csak múltja van, ezt kell tapasztalnia napról napra. Még nyugdíjas találkozóra sem hívják soha. Felemeli két kezét, ujjait széttárja. Nincs rajta vérnyom, állapítja meg tárgyilagosan. De a közelében gyülekező verebek idegesen szétrebbennek váratlan mozdulatától. Ül megszokott padján a meghatározhatatlan évszakban, mert azt sem lehet tudni, hogy ősz van-e vagy tavasz. Szép volt, töpreng a kétes fényben, s a múlt üvegfalán túl hang szól, de az utcán autók dübörögnek, alig érti meg. „Milyen volt?” - kérdezi Teréz, s ő válaszolni sem tud, az árnyak között bujkáló napsütésben másik hangot hall, „jó feleség és hű elvtársnő volt!”, olvassa egy elkoszlott papírlapról az öreg Pereszlegi, a társadalmi temetések állandó szónoka, s bosszankodva gondol arra, hogy ennyi idő alatt megtanulhatta volna a szöveget, de most már ez is mindegy, ma úgyis krumplistésztát adnak a nyugdíjas menüben. Jaj, Teréz, nem voltam pontos, amikor ott az előszobában válaszolni akartam, de az emlék, tudod, a fény, ami áradt belőle, elkábított, most meg a kutya sem törődik velem, látod, ide jutottam, te is elhagytál, pedig milyen szépen mondta Pereszlegi elvtárs, igaz, hogy a vén hülye alig tudta olvasni a szöveget, én meg arra gondoltam, hogy igazán jó feleség voltál, hű harcostársam, s azt is tudtad, hogy Bodajki gáládul befurakodott közénk, Magassy tanárt meg talán az ellenség fizette, mert máig sem tudjuk, mit mondott a franciáknak. Mi csak jót akartunk, Teréz, igazán nem érdemeltem ezt az iszonyatos magányt, szólj, Teréz, miért van az, hogy egyedül ülök ezen a rohadt pádon, nézem a verebeket, s most már neked sem mondhatom el, hogyan is volt, amikor ott álltam előtte, te meg azt kérdezted, „milyen volt?”, nem tudtam felelni, mert oly szép volt, hogy téged is neki adtalak volna, ha ugyan ilyen földi vágyakkal leereszkedik hozzánk, s amikor azt mondtam, ölni is tudnék érte, helyeslőén bólintottál, s most már teljesen közömbös Bodajki vagy Magassy tanár sorsa, mert hittünk és örültünk az életnek, Teréz. És nincs tovább. Rögtön dél, mehet az ebédért. * Csak egy hét múltán tűnt fel a házban, hogy meghalt, ügy mesélik, amikor feltörték a lakást, a földön feküdt, az éthordó érintetlenül állt az asztalon. Valószínűleg ebédhez készülődött. Egy vékony könyv is volt az asztalon, Tolsztoj elbeszélése, az Ivan lljics halála. Ezt később visszavitték a megyei könyvtárba, ahonnan kölcsönözte. Csányi László: r •* Ólomkatona éthordóval Lippai Tamás rajza
