Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-30 / 25. szám

1988. január 30. NÉPÚJSÁG 11 Rumen Balabanov: Tegnap Petrov felhívott telefonon.- Te tudtad? - kérdezte.- Mi a csudát?- Megnyitották a nagyközönség előtt Nikodimov elvtársat. Gyere azonnal... A szóban forgó Nikodimov jelentős személyiség. Első ízben tették lehetővé a nagykö­zönség számára a látogatását. Ezt nem szabad elszalasztani. Tüstént felkerestem. Hosszú sor volt előttem. Nikodimov csak 14-16 óra között van nyitva. Addig, amíg sziesztázik. A fennmaradó időben fontos munkát végez. Azaz - tanácskozásokon, operatív értekezleteken és gyű­léseken vesz részt. Beléptünk Nikodimovba. A tárlatvezető rögvest letáborozott a bejáratnál, és felhívta a figyelmünket Nikodimov fogazatára. Az elülső fogak harapásra, a hátsók rágásra szolgálnak, és mindent péppé tud zúzni.- Milyen kár - mondta a tárlatvezető -, hogy Nikodimov jelenleg pihen. Jó volna akkor meglátogatni, amikor éppen tanácskozik. Megláthatnánk, miként mar bele az ellenfelei­be, és hogyan zúzza szét őket... Lejjebb ereszkedünk. Emésztőtraktusában tonnaszámra sodródott a papír: utasítások, kivonatok, jelentések és hasonló iratok.- Ezzel táplálkozik Nikodimov elvtárs - magyarázta a tárlatvezető. - Naponta három­szor - tavaszi fáradtság esetén négyszer. Legjobban azonban Nikodimov szíve ragadott meg bennünket. Hatalmas volt és áttet­sző. Valamennyi látogató célba vehette valamivel, ami éppen a keze ügyében volt. Én személy szerint a töltőtollamat mártottam bele. El is tört.- Nikodimov szíve sebezhetetlen, semmi sem fog rajta! - magyarázta a tárlatvezető. - Már sokan próbálkoztak maguk előtt, de hiába...- Miből van? - kérdeztem.- Valószínűleg olyan különleges ötvözetből, melyet az űrhajósok külső burkolatként használnak! - suttogta Petrov.- Ugyan kérem! - szólt közbe a tárlatvezető. - Nikodimov szívét harmincnyolcféle nor­matív ügyirat alkotja... Véget ért a tárlatvezetés. Tapasztalatokkal gazdagodva léptünk ki az utcára.- Azt beszélik - mondta Petrov -, hogy a napokban megnyitják Parusevet is.- Miféle Parusevet? - kérdeztem. - Talán csak nem Nikodimov főnökét?- De igen! Elhúztam a számat, és finnyásan legyintettem. Keményen elhatároztam ugyanis, nem vesztegetem az időmet, és azon igyekszem, hogy mindenben pontosan olyan legyek, mint Nikodimov elvtárs - hátha egyszer engem is megnyitnak a nagyközönség számára... Bolgárból fordította: ADAMECZ KÁLMÁN Böröndi Lajos: Győzzél le engemet! először a versben halsz meg majd belül is vége üvegpohár hull így vonzza a föld de a szilánk is tanít az egészre hát behúnyom szememet és egésszé álmodom amit széttörtél bennem magamra maradtam ezzel a vereséggel fölérő győzelemmel Szeles József: Szőlőhegyen voltam szél aki hegynek ment fenyegetve a rendeket voltam göröngy völgyben lent bárgyúan ügyetlenkedett tinta voltam - szétmázoltak máz voltam - és betintáztak föld alatt is hűvös voltam föld feletti ember szomját éjjel-nappal eloltottam vagyok levél szállva égre szél hátán és az ég alatt eltűnők a messzeségbe Bajkay Éva könyve Uitz Béláról Bajkay Éva műközpontúnak mondott könyvének egyik tő eré­nye a tárgyilagos vizsgálatmód. Uitznak ugyanis tragikus sors jutott osztályrészül. Az ellenforradalom börtöne elől elmenekült, de a sztálini idők őt is a bíróság elé sodorták; még szerencséje volt, hogy viszonylag enyhe ítélettel úszta meg. Egész életén át a nagy, szocialista eszmei töltésű freskóra készült, még a szó­nokló Sztálin központba állításának témájától sem riadna vissza - de csak idős korában jutott falfelülethez, és ez a cso­portmunka már teljesen az aprólékos „szocreál” szellemében született. Semmi köze sem volt e „Testvérünnepnek” az expresz- sziv, egyéni hangú Uitz valódi stílusához. Valljuk be: bizonyjob­ban járt volna, ha Párizsban marad, és ott nosztalgikusan em­lékszik vissza az 1920 táján Moszkvában töltött időkre. (Ezt ilyen drasztikusan Bajkay ugyan nem mondja ki, de az események logikájából következik.) Uitz nehéz sorsú ember volt, és ráadásul önsorsrontó is: ma­kacs, megszállott művész, meggyőződéses kommunista, a pro­letárművészet, a politizáló, plakátszerű freskó hirdetője. Abban a hitben, hogy ez hat a népre, a tömegekre. Bajkay Éva Félreér­tett szintéziskeresés című fejezetében részletesen elemzi Uitz kényszerből, részben talán meggyőződésből vállalt tévútjait. Korlátok között, gúzsba kötve tűnik ki, ki az igazi művész, hogy szabadon idézzük a goethei mondást. Uitz Béla valahogy agyonverhetetlenül tehetséges volt. A könyv képanyaga legnagyobb részt az 1930 előtti idősza­kot öleli fel, s az 1933 körüli képekből is olyanokat közöl, ame­lyek a korai Uitz folytatását jelentik. De a katalógusrészben, amely a kötet legfőbb tudományos teljesítménye - a bevezető tanulmányhoz ugyanis hozzá kellene olvasni a Gondolatnál megjelent, szintén Bajkay Évától származó Uitz-életrajzot, hogy teljes képet kapjunk - számos reprodukció látható a nehéz időkben készült rajzokból, vázlatokból. Bajkay Éva említett életrajzával és e monográfiával teljesítette Uitz végakaratát: elhelyezte a festőt a XX. század művészetének történetében. Mert ez az egykori Ferenczy-tanítvány a magyarországi mű­vészetből kicsit kilóg - a nemzetközi avantgárd harcosa volt ő 1919-től fogva. (Képzőművészeti Kiadó) Művészet ma Művészet ma címmel nemzetközi kiállítás nyílt a Budapest Galéria lajes utca 158-i galériájában. Képeink a kiállításon készültek. Misham Elzeiny (Egyiptom) cím nél­kül Albena Mihailova (Bulgária): Illuszt­ráció ’87. Samu Géza: Fa (Dolezsál László felvételei - KS) Régi Babits - új Babits A véletlen úgy hozta, hogy éppen nyolcvan esztendeje, 1908. február 9-én, a Szeged és Vidékében jelent meg Ba­bits Mihály első novellája Este az utca­sarkon címmel. Ez a mű - sokadmagával - folyóiratok sárgult lapjain aludta Csip­kerózsika-álmát, alig-alig olvashatta va­laki, mert kötetben nem került az olvasó kezébe. Még meglepőbb, hogy számos, kerek, egész és letisztázott alkotás az új­ságokig, folyóiratokig sem jutott el, fen­nakadt Babits rostáján, s csupán az Or­szágos Széchényi Könyvtár kézirattárá­ban maradt az utókorra. Nem tudom, a maga idején milyen szellemi izgalmat okozott városunk szü­löttének egy-egy napvilágot látott alkotá­sa, de ma jólesik feltételeznem: igazi iro­dalmi csemegévé válik az életműsorozat legújabb kötete, amelyben az összegyűj­tött novellák és színjátékok kaptak he­lyet. Beliáné Sándor Anna munkáját di­cséri ez a kötet, amelyet férje, a korán elhunyt Belia György nyomdokain halad­va, az ő valóságos szellemi hagyományát követve állította össze a mi örömünkre, élvezetünkre és gazdagodásunkra. Huszonegy, szinte újnak mondható novella és három alig ismert színjáték - ennyivel akár új alkotót is üdvözölhet­nénk. Ezek a művek többet is, keveseb­bet is nyújtanak ennél, mert új színekkel árnyalják a kisregényekből és a Halálfiai­ból jól ismert prózaíró Babitsot, de olykor csak alig észrevehető, áttetsző pasztel- lekkel. Néha megható arra gondolni, mit érezhetett az iró, milyen szándékkal, re­ményekkel bocsájtotta útjára prózai mű­vét, vagy éppen zárta fiókbe. Szívszoritó látni, hogy mennyi ellentmondás feszül például A Simoné háza című kamaradrá­mában, de még a mesenovellákban is. Ott vibrál bennük az író csupa ideg egyé­nisége, a társadalom, mint háttér és szín­tér, olykor azonban mitológiai vagy más áttételeken keresztül. Az irodalomtörténet sokáig, olykor még ma is úgy tartja, hogy a prózai és színpadi alkotások nem a legjelentőseb­bek Babits életében, mert számos jobb novellista és regényíró, szindarabszerző és drámaíró alkotott vele egy időben. Ez a megítélés, ha van is benne némi igazság, alapjában elhamarkodott: nincs jogunk eszményíteni a vers- és esszéírót, nincs okunk megfosztani emberi teljes­ségétől, különösen akkor, ha ezek a mű­vek önmagukban, Babits Mihály neve nélkül is kedves olvasmányunkká válhat­nak. Ott remeg bennük egy nagy nemze­dék minden vágya, kívánsága és félelme, ahogy abban a nyolcvan éve megjelent novellában olvashatjuk: „Vége van, mert már semmi remény, és nem tudja, hogy lesz ezután; és a világnak is vége van, mert nem lehet elképzelni ezután, és fur­csa, hogy valahogy mégis kell lenni ez­után is. Egyáltalán, furcsa ez a világ, hogy nem álom, és nem ébredünk fel belőle, és nem börtön, és nem szökhetünk belőle. Valahogy áttörni ezeket a láncokat, az lenne szép...” Meglepetés ez az új kötet, azzal a jó ér­zéssel, hogy egy régi kedves ismerős toppan elénk, s kér helyet saját művei mellett könyvespolcunkon - és a szí­vünkben is. Dr. Töttös Gábor Magyar haditengerészek emlékműve Ötvenedik éve, hogy átadták a buda­pesti Boráros téri, a mai Petőfi-hidat, és a budai pillérjére épített világítótornyot fel­avatták. Idézzük föl hazánk egyetlen, haj­dan volt haditengerészeti emlékművének történetét. 1936-ban megalakult az Országos Ha­ditengerészeti Emlékmű Bizottság, amely szorgalmazta, hogy a Boráros teret a Lágymányossal összekötő, épülő híd pil­léreire tervezett obeliszkek helyett egyet­len nagy emlékoszlopot állítsanak, amelynek célja: emlékeztetni a világhá­borúban elesett haditengerészekre. Voltak ilyenek? Voltak, harcoltak, és meghaltak a ha­zájukért. Mint az Erzsébet királynéról el­nevezett cirkáló matrózai közül Ács Jó­zsef és Ónody Mihály matrózok, akik 1914 őszén a Távol-Keleten, Csingtau- ban, utolsó töltényig harcolva, majd kö­zelharcot viva a japánokkal. Fuldokolva, sebesülten küzdöttek életükért az aknán felrobbant LIKA romboló tengerészei a kiömlő olajtól lángoló vízben, hasztala­nul, többek között Török József, Pap Fe­renc, Jakab Vince, Sárkány Ferenc, Rompos József, Vári Sándor, Kovács Sándor matrózok, Borcsik Imre főfűtő... Kezdetleges repülőgépeiken vívták légi harcaikat s zuhantak le halálos sebbel, mint Benkő Gyula repülőmester, vagy ér­te őket halálos baleset, mint Vámos Lajos tengerész zászlóst. Elindultak kivénült tengeralattjárókon olyan utakra, ame­lyekről többé nem volt visszatérés, mint Tóth István sorhajóhadnagy, Ricsóvári Sándor, Bakay Gyula fragetthadnagy, Győrfi József negyedmester, Keményi Ferenc, Benczúr István torpedósok, To- may Lajos gépészmatróz, Strausz Zoltán torpedóirányzó esetében... Bent rekedt a süllyedő Szent István csatahajó gyomrá­ban, amikor a léket akarta betömni Ma- xon Róbert sorhajóhadnagy két tucat magyar legényével... Ök és bajtársaik miért ne érdemelnék meg az utókor ke­gyeletét? 1936 nyarán nyilvános tervpá­lyázatot hirdettek, amelyre 45 szobrász- és építőművész nyújtott be pályamunkát. Közülük Szentgyörgyi István szobrász és Miskolczi László építész kapta meg a megbízást. Az emlékmű építését a Keres­kedelmi és Közlekedésügyi Minisztérium Duna-hídépítési osztálya vezette. A faragott fehér kőből rakott emlékmű­vet a híd budai pillérének északi kiszö- gellésén helyezték el. A talapzat keleti és nyugati oldalán felirat hirdeti: „A Cs. és Kir. Haditengerészet és magyar hősi ha- lottai emlékére”. A hasáb formájú alap­zatból hullámokat hasító cirkáló orra nyúlt előre. Fedélzetén távolba tekintő, tenyerével szemét beárnyékoló tenge­rész kürtös állt, mellette a harc géniuszát megtestesítő angyal. A két bronzalak 6 méter magas volt. A talapzaton helyezke­dett el Fiume világítótornyának a mása; az a cég gyártotta, amely annak idején az eredetit. Az emlékmű 40 méterrel maga­sodott a hídpálya fölé. A talapzatban és a világítótoronyban emlékcsarnokot rendeztek be. Bent, osz­lopra helyezett emlékkönyv, a haditenge­részetnek azzal a világháborús történe­tével, amely a magyar elesettek köré fo­nódott. Itt kapott helyet az ereklyegyűjte­mény (például lobogók, okmányok stb.). A bejárat fölött felirat: NON OMNIS MORIAR (nem enyészik el minden). Az emlékkönyvet tartó oszlop fölött pedig: VIVERE MILITARE EST (élni annyi, mint harcolni). Az emlékcsarnokot két dombormű is díszítette. Az egyik a régi vitorlás hajóhadat, a másik a modern flottát ábrázolta. Itt he­lyet kapott három vízi repülőgép, egy ten­geralattjáró, egy dunai monitorcsoport, valamint egy felfegyverzett folyami gőzös is, a csatahajók, cirkálók, rombolók és naszádok mellett. A felavatás, illetve a szoborcsoport le­leplezési ünnepségén a folyamőrség lo­bogódíszt öltött őrnaszádjai mellett hor­gonyzott egy osztrák őrnaszád is, meg­annyi világháborús veteránhajó. A megnyitó ünnepi beszédet norwalli Kőnek Emil, volt altengernagy, a flotta utolsó vezérkari főnöke tartotta, amely­ben kiemelte: „... Hadihajóinkon az elis­merten legkiválóbb tüzérek, torpedisták és gépészek a magyarok voltak, és mint egészen sajátos tünet említhető, hogy a búvárok között pedig alig lehetett más nemzetiségbelit találni, mint magyart..." A második világháború pusztításai ezt az emlékművet sem kímélték. Ma már semmi sem emlékeztet azokra a haditen­gerészekre, akiknek az Adria vagy a Du­na az örök nyughelye. Dr. Csonkaréti Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom