Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-30 / 25. szám

1988. január 30. NÉPÚJSÁG 7 Hangulat Fehérre festett oromfalával magányo­san álldogál a sok tarkabarka kajdacsi ház között. Felújított, középparaszti épü­let, tömésfalakkal. Kívülről szinte mindent az eredeti egyszerűségében állítottak helyre. Egyedül az utcai homlokzat zsalugáte- reit cserélték ki - jobbhíján - redőnyre. Belül viszont a valamikori földes, két szo­ba-konyha új életre kelt, komfortos, ké­nyelmes, a mai igényeket szolgáló ott­honná vált. Az udvaron tevékenykedő házigazda, dr. Nagy József állatorvos szívélyesen in­vitálja befelé a kíváncsiskodókat. Minden összhangban van ebben a házban, a be­lépő kövezetétől a folyosó függönyéig. A fél méternél is vastagabb tömésfalakat alászigetelték, újravakolták, vakító fehér­re festették. A régi, szépséges, beté­tes üvegajtókon csillognak a rézkilin­csek.- A házat 1983-ban vettük teljesen le­romlott állapotban - mondja a doktor úr. - Megfogadtam innen, a faluból a Szendi kőművest és vele építettük át az egészet 3 év alatt ilyenre, ahogy most látják. De jöjjenek már, nézzék meg belülről is! Látogatóban Kajdacson Akárcsak a házuk Mit fog szólni mindehhez a felesége? - gondolom magamban, ahogy sorjázunk befelé egymás után a latyakos időben. Hogy mit szól Cila néni, vagy ahogy itt a faluban hívják, a doktor néni? Hát örven­dezik.- Persze, persze, jöjjenek csak bel­jebb, nézzenek körül! - mondja pergő szóval. - Tudják, imádom a vendégeket. Ha megyek a boltba, akkor is mindig leál­lók beszélgetni. Mindenkinek köszönök előre, ha fiatal, ha öreg. Üljenek már le, ne szabadkozzanak! Borzasztóan szeretem, ha látogatók jönnek hozzánk. Ez a bánatom most, hogy az uram nyugdíjba ment, nem fog­nak hozzánk bekopogni az emberek, hogy keresik az állatorvost. Nem lesz be­szélgetőpartnerem. Mert tudod, kedve­sem - ugye tegezhetlek, nem haragszol? -, ha eddig jöttek az emberek és keres­ték, mondtam nekik, üljenek csak le, mindjárt jön a doktor úr. Pedig tudtam, jukat, meg hogy mi újság a faluban, én meg örömest hallgattam. Aztán előbb- utóbb csak hazajött az uram is.- Nem kajdacsiak, hanem szekszár­diak vagyunk mind a ketten - veszi vissza a szót a házigazda. Apámék háza ott állt az újvárosi ABC helyén. Az apósomnak Szedresen volt méhese, a feleségem fia­tal lányként segített neki. Odajártam ud­varolni. Ott szerettem meg őt is, meg a méheket is. Most is van egy pár kaptáram a borjádi hegyen.- Bizony - mereng el Cila néni az imént hallottak fölött - hét évig udvarolt nekem az uram, mert közbejött a háború. Negy­ven éve esküdtünk örök hűséget egy­másnak, de ha rágondolok, mintha csak ma lett volna! Az uram ritka jó ember, és ha láttad volna fiatalon! Hogy milyen jóképű férfi volt! Nagyon szép életünk volt. Én mindig itthon voltam, csak a ház­tartással meg a gyerekekkel foglalkoz­tam. Az egyik lányunk Pécsett orvos, a Nézz csak ki az ablakon, ott van az a füves rész a pince mellett, az udvaron, mi azt rétnek hívjuk. Ott tornázott mind a ket­tő egész nyáron a falubeli barátnőikkel.- Hogy városi ember létünkre miért vettünk parasztházat? - mosolyog a dok­tor. - Falun, szolgálati lakásban laktunk, állandóan, mióta összeházasodtunk. Mindig ott, ahol éppen dolgoztam. Nagy- dorogon, Nakon, Sárszentlőrincen. Aludtam én a lányaimmal, panellakásban is egypárszor, de mindig úgy éreztem, hogy ott meghalok, ha sokáig maradok. Nem bírom a zártságot, tér kell nekem, fák, levegő.- Úgy van - veszi vissza a szót a há- zissszony. - Nem szerettük mi soha a kertet, szőlőt, de a természetet igen, meg a virágokat. Szégyen, nem szégyen, most tanulom hatvanéves fejjel a kertészke­dést. Mindig fölírom - Kasza néni mondja a szomszédban - mikor, mit kell csinálni és én próbálkozom. Hogy nyáron milyen hogy még sok dolga van, egyhamar nem kerül haza. De amíg várakoztak rá, addig szépen elbeszélgettünk. Elmondták bújukat, ba­másik Szekszárdon, a TÁÉV-nél dolgo­zik. A két kislány unokánk, ha egy kis ide­jük van, csak fölülnek a buszra és jön­nek. virágaim voltak! Látni kellett volna. Egyik szebb volt, mint a másik. Tudod - néz rám jogos büszkeséggel - néha már hozzám is jönnek virágmagért. Most, ta­A „doktor néni” vasszal néma kacsát akarok venni, mert olyan aranyosan totyognak, meg pulykát, a szépsége miatt, gyöngytyúkot meg a ri­kácsolásáért. Fehár fajlibát kettőt rendel­tem. Nem levágni, csak úgy gyönyörköd­ni. Nem, kutyát nem akarok. Volt egy, tu­dod, nagyon a szívemhez nőtt. Amikor el­gázolta az autó, napokig sirattam.- Mit csinálunk nyugdíjasként kettes­ben? - ismétli meg a kérdést a doktor úr. - Mindent, amit éppen a ház körül kell. Ősszel ültettem egy diófát, tavasszal még egyet fogok. Sok tennivalóm van még. Egyébként későn kelünk, ráérünk. A fe­leségem nemcsak imád sütni, főzni, ha­nem kiválóan tud is. Jókat eszünk.- De még milyen jókat! - nevet Cila né­ni. - Te is szeretsz sütni kedvesem? Mindjárt diktálok egy isteni receptet... Hallgatok, nézem őket. Olyan kiegyen­súlyozott, nyugodt ez az emberpár, akár­csak a házuk, a környezetük. Búcsúzunk. Az udvaron bólogatnak a fák. A fáskamra nyitott ajtaján bekúszó fénynyalábon táncolnak a porszemek. Az ódon pince nyirkos leheletét küldi utá­nunk. F. KOVATS ÉVA Fotó: CZAKÖ SÁNDOR Apa és fia Erdős Dezső munka közben A ház mögötti kerttől köhajításnyira a Sárvíz és a kerítés között keskeny föld­sáv húzódik. Egykoron műveletlen volt ez a terület, aztán mint mások, Erdősék is feltörték a gazzal, dudvával borított részt, persze a tanács tudtával. Azóta megtermelik a pattogatott kukoricának valót, kölest a madaraknak, miegyebet. Bátaszék, Pacsirta utca. A nagyközség legnyugatibb házsora húzódik itt, a ker­tek mögött a Sárvíz jelzi a faluvéget. Er­dős Dezső és felesége, Anna asszony az utca nyitásakor az elsők között fogott hozzá az új otthon megteremtéséhez, 1972 márciusában, s késő ősszel már használatba vehették az egyik szobát.- Igaz, hogy csak hat hónapon át lak­tunk albérletben, de sokalltam az ötszáz forintot - emlékezik azokra az időkre a házigazda. Akkor már létezett a gyes, De­zső után megszületett második gyere­künk Móni, így aztán a feleségem hat esztendeig nem dolgozott. Már csak azért is igyekeznünk kellett, hogy mi­előbb fészket rakhassunk a Pacsirta ut­cában. Nálunk nem nagyon fordult meg szak­ember az építkezés során, amit csak lehetett ketten csináltunk az asszonnyal. Magam raktam le a parkettát, tapétáztam, piktort sem hívtunk. Hát ez is közreját­szott abban, hogy 1980-ra mondhattam: nagyjából befejeztük a házépítést. Nagy­jából, mert mint látja, még visszavan a madárház befejezése. Erdős Dezső, aki 1966 óta dolgozik a Bátafémnél marósként, a madarak sze­relmese. Az előszobából leválasztott madárház rácsozatán túl, nimfapapagályok, kaca­gó gerle, pávagalamb röpköd...- Az állatokhoz való vonzódásom a gyerekkoromra vezethető vissza. Először nyulam volt, majd később díszbaromfit neveltem. Volt olyan időszak, mikor öt­venféle szárnyas és madár tartásáról, szaporításáról gondoskodtam. Arany- és ezüstfácán, pinty, gyöngytyúk... Elcserél­tem vagy szükség szerint eladtam őket, így pótoltam a keresetemet, ebből tudtuk többek között megvásárolni a fürdőszo­ba berendezést, a csempét. Tavaly a nimfapapagályok nagyon szépen költöttek, tizenkét utód jött a vi­lágra. A páva más. Öt kicsiből kettő ma­radt meg, igen kényesek. Pedig a fiam­mal gondosan elláttuk őket: kemény to­jás és túró a mindennapi eledelük fiatal korban. Ifjú Erdős Dezső, aki eddig szótlanul hallgatta apját, szakmája fonalát gombo­lyítja tovább:- Tavaly végeztem Szekszárdon, az 505-ös szakmunkásképző intézetben. A végzettségem esztergályos. Végsősoron édesapám kedveltette meg velem a szakmát. Számtalanszor előfordult évekkel ez­előtt mikor túlórázott, hogy lábasban hoztam nefd a vacsorát és közben azt fi­gyeltem nőiképpen készül el egy-egy alkatrész. A gyakorlati időt abban a mű­helyben töltöttem mint tanuló, ahol apám is dolgozik. Amikor a Bátafémhez jöttem, azt mondta: itt nincs rokonság! És ezt édes- anyámmal együtt be is tartjuk, aki a szomszédos műhelyben zsirzó összeállí­tó, azaz betanított munkás.- Jómagam némi vargabetű megtétele után kerültem vissza Bátaszékre - veszi át a szót Dezső édesapja. Mikor elvégez­tem az általános iskolát, anyám azt mondta: bármilyen szakmát válszthatok, csak a vasútra ne menjek, mert már ele­ge volt a szenes, olajos ruhákból. Ugyan­is apám huszonkét éven át etette a 424- es, a 375-ös mozdonyok kazánjait Báta­szék és Budapest között. Öten voltunk testvérek, közülük a leg­idősebb bátyám is vasúti lett, kazánko­vács. No, visszatérve az én szakmámra, itt nemigen volt más munkalehetőség mint a MÁV, így aztán Pestre kerültem egy rokonunkhoz és a Hajtóműgyárban, a Fehérvári úton tanultam ki a marós­szakmát. Ha apám 1966-ban nem hal meg, másképp alakult volna a sorsom. De anyámat és beteg nővéremet nem hagy­hattam magukra. Képzelheti, miképpen élt volna meg anyám a 370 forint özvegyi nyugdíjból! Akkor még megvolt az öt hold földünk, lo­vat vettem és kocsit, délután kettőig a marógép mellett álltam, utána meg a bakra ültem. De néhány év múlva belefá­radtam. A földet eladtuk a termelőszövet­kezetnek. Erdős Dezső a délelőtti műszakok után sem tétlenkedik. A cégtől kapott marógé­pen gmk-ban dolgozik tovább otthon. A megrendelésekre nem panaszkodik, a főállása mellett havonta átlagosan há­rom-háromezer ötszáz forinttal toldja meg a családi kasszát... SALAMON GYULA Az Erdos csalad Munkasdinasztiák Erdős Dezsőné Fehérre festett oromfal Enteriőr

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom