Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-30 / 25. szám

1988. január 30.

6 "NÉPÚJSÁG

MÚLTUNKBÓL

I- Miért vállalkoztál ilyen nehezen erre a beszélgetésre? Mármint az újságban megjelenő beszélgetésre? Mert amúgy sokat és szívesen beszélgetünk. És jókat. Bármiről és köntörfalazás nélkül.- Tudod jól, hogy ebben az esetben zavar, vagy inkább zseniroz, hogy a férjem is a Népújság munkatársa. Nehogy bárkiben felmerüljön mégcsak a gondolat árnyéka is...

I- Inkább talonba a témával, mert sem erről, sem ennek ellenkezőjéről nem tudjuk meggyőzni egymást.- Végül is már meggyőztél. Hiszen itt ülünk.

I- S az, hogy itt ülünk, mármint Szekszárdon, az 1. Számú Általános Iskolában, az mit jelent számodra?- Igen... Decsen lakunk, ott tanítottam évekig. Amikor Szekszárdra hívtak, nagyon sokáig gondolkoztam, mire igent mondtam. Decsen is szerettem tanítani és nagyon jó kórusom volt. Imádtak énekelni a gyerekek.

I- Erről még beszéljünk, de most inkább arról, van-e különbség a városi, illetve a falusi iskolában való tanítás között?- Talán van... de az ember mindig oda lyukad ki, hogy összetétel. Vannak a faluban is városias gyerekek, és a városban is „nem városias” mentalitásnak. Ha hiszed, ha nem, a városi gyerekek udvariasabbak. És sokkal jobban kimutatják azt, ha szeretik az embert, s azt is, ha nem. Jobban köszönnek, figyelmesebbek, szóval finomabbak valahogyan, érzékenyebbek a dolgokra. Ha viszont undoknak „kell” lenniük, akkor undokab- bak. Szóval kifinomultabbak. És minden irányban nagyon erősen tudják kimutatni érzéseiket... En szeretem a városi gyerekeket.

I- Mindez valamiféle őszinteség is?- Igen. Őszinteség is, de rafináltság is bizonyos fokon, de érzelmeiket gátlástalanabbá kimutatják. A falusi gyerekről kevesebb dolog derül ki. Mert egy rosz- szul nevelt, pontosabban neveletlen gyerek nem képes arra, hogy az érzelmeit kimutassa. Még azt se, ha szereti az embert. S ez ragályos.

I- Még a kezedet sem fogja meg? Vagy szünetben nem akar a közeledben lenni?- A picikék. A nagyoknak nincs ehhez eszközük... Éppen a napokban beszélgettünk erről a Thész Lászlóval ebéd közben. Hetvenszer abba kell hagyni az evést, mert arra jönnek a gyerekek, s mindegyik mond valamit. „Csókolom, Irénke néni, jó étvágyat kívánok... ma nem volt énekóra... de jó, hogy holnap lesz”... és mondják. Szóval ebben az iskolában nem lehet úgy végigmenni a folyosón, hogy ezek a gyerekek ne köszönnének minden találkozáskor. Decsen reggel köszönt a gyerek és ezzel kész... Thész László ezt úgy fogalmazta meg, hogy az itteni kontaktusnak biztosan az ének-zene tagozatban rejlik a titka. Az „ének-zeneis gyerekek” sokkal jobban föl vannak töltve érzelmileg, mint a többiek.

I- Mennyire érzik a tagozat jelentőségét a szülők? Mennyire fontos számukra gyermekük érzelmi gazdagodása, kiteljesedése?- Van egy olyan szemlélet, hogy a sokféle tagozat közül azt választják, ami hasznosabb. Mert sokan úgy gondolják, hogy a továbbtanulás szempontjából nagyobb haszna van egy matek, vagy nyelvi tagozatnak. Ha mi nem tudunk válogatni az elsősök között, hanem az kerül be a tagozatra - ének-zeneit értek alatta -, aki jelentkezett, az is válogatás. Mert az a szülő, aki már azt mondja, hogy tagozatra adja a gyerekét, az már egy olyan szülő, aki önmagát választja ki. S az a gyerek egész biztosan olyan, akivel törődtek, törődnek.

Í- így van ez minden tagozattal. Vagy nem?- Persze. De csak akkor, ha azért adják matematika tagozatra a gyereket, mert tehetséges, s nem pedig azért, mert hasznot remélnek tőle. És ezek a szülők már néha „testi emberek”. Lelki ember az, aki ének-zene tagozatra adja a gyerekét. És végül is - ezt nemcsak én mondom, hanem egyre többen - lelki emberekre van szükség ahhoz, hogy előbbre jussunk. Abban már nem lehet bízni, hogy a gazdasági dolgok, netán a reformok önmaguk megoldják a gondokat. Arra az ember képes, s nem mindegy, hogy milyenek az emberek. Olyan érzékeny emberekre van szüksége a társadalomnak, akik törődnek önmagukkal, építik önmagukat. Nem a rendeletektöl, intézkedésektől válik mássá, esetleg jobbá valaki, hanem attól a képességétől, hogyan tudja befogadni azokat, hogyan idomul hozzájuk.

I- S azok által a másik emberhez, a munkatárshoz, a főnökhöz, a szomszédhoz, a boltoshoz, a tanácstaghoz... bárkihez.- így van. A múltkor is hallottam a tévében, hogy - jobb megfogalmazást nem találnak rá - „lelke is van a gyereknek”, nemcsak esze. Akik eljutnak odáig, hogy erre is apellálnak, azok kiváló tanárok.

I- Az oktatási törvény például a lélek meglelésére is ad lehetőséget.- Persze, mindenre. Mert úgy oktatunk, nevelünk, ahogyan azt jónak látjuk. És én ezt is jónak, fontosnak látom. Azért, mert helytelenítem azt az álláspontot, hogy az eszes gyerekeket kell előtérbe helyezni. Azokat, akik jó képességük által könnyen meglelik helyüket mindenütt. Mert így eljutnánk odáig, hogy egy idő múlva nem vethetünk semmit a gyerek szemére.

■ - Ezt hogy értsem?- Az olyan iskola, amely - megint hangsúlyozom - a lélekre nem apellál, nem tudja megtanítani a gyereket arra, hogyha nem szorgalmas, hogyan legyen mégis azzá. Nem tudja megtanítani azokat a lelki folyamatokat, amelyeket végig kellene élnie a gyereknek.

I- És erre neked milyen módszered van? Vagy kérdezhetem úgy, hogy mint pedagógusnak, mint embernek, mi a titkod? Mert hogy van, az bizonyos.- Hát ettől a kérdéstől tartottam. Mert sokan feltették már ezt nekem, s nyilván több kollégámnak is. Igaziból nem tudom. Azt viszont igen, hogy a pedagógus ne alkalmazza azt a módszert, hogy őt mindenáron szeressék meg a gyerekek. Ez ilyen formában nem is vezethet célra. Meg még azt sem tudom, hogy a gyerekek miért szeretnek járni énekkarra...- Úgy gondolom, hogy az én gyerekem eredendően miattam szeret énekelni, mert kicsi korában sokat énekeltünk együtt. Tehát először a szülő hatása vonzza a dalhoz, a zenéhez, utána pedig a pedagógusáé.- Nem tudom... Meg van gyerek, aki nem szeret kórusban énekelni. És egyébként engem nem az izgat, aki szeret énekelni, hanem az, aki nem szeret... Viszont nagy hibája lehet a tanárnak, amennyiben sértésnek veszi, hogy a gyerek nem énekel, vagy nem úgy viselkedik, ahogyan azt ő szeretné. Vannak tanárok, akik ezért megsértődnek, neheztelnek. Mert egy sértett ember milyen a másikkal?

I

Még ha tudat alatt is, de megtorolja.- Igen és ezáltal rontja a további kapcsolatot... És ebbe a hibába borzasztó könnyű beleesni. Az embernek akarattal kell arra gondolnia ilyenkor, hogy ez gyerek, és én azért vagyok ott, hogy őt neveljem, s akkor maradok a helyzet magaslatán. És azt is hozzáteszem, hogy az énektanár a legsebezhetőbb. Ugyanis, hogy mondjuk történelemből feleljen a gyerek, az a legegyszerűbb módszerekkel is elérhető... De micsoda dolog ez az énektanár szempontjából? Amikor nem akar mást, csak azt, hogy egy tizennégy éves társaság, ami tele van fiúkkal - most normál osztályról beszélek -, dalra fakadjon, és az nem akar. Én nem nyithatom ki a száját... (Ezt idézőjelben értettem.) Szóval nem kényszeríthetem rá, mert egyszerűen nem énekel.

Í- Nagyon nehéz lehet olyankor a helyzet. Te mégis szinte ábrándosán elmosolyodtál.- Egy közeli élményem, nagy élményem jutott eszembe. Egy normál osztályt tanítok, a többi tagozatos társaság. Tehát ebben a nyolcadikban a fiúk nem akarnak énekelni. Sokáig beszélgettem velük, majdhogynem „kikönyörögtem” a

dalolást. Azt mondtam nekik, hogy képzeljétek el, ha a fiúk énekelnének, akkor most vegyes kar szólna, mert itt mindenkinek basszusa, meg tenorja van, nem gyerek hangja, és hogy ez milyen érdekes és szép lenne... Próbáljuk meg!

I - És megpróbálták.- Igen. A lányok szépen énekelnek, s a közös éneklést nagyon élvezték. Bevallom, én is. Szóval azt akarom ebből kihozni, hogy a tanár a sikertelenségbe ne nyugodjon bele és ne is sértődjön meg, mert a sértett tanár, az nem tanár. A múltkor a tévében hasonló témájú riportfilmet láttam, s Lukin László azt mondta, hogy a fiúk akkor lepődnek meg nagyon, amikor bekerülnek a katonasághoz, s az őrmester azt mondja: „Nóta!” Egyszerűen nem tudják mi az, mert évek óta nem énekeltek. Mert például az énektanáruk hetedikben megsértődött, azután pedig mindenféle póteszközökhöz folyamodik - például dolgozatot írat -, de ez már nem énektanítás.

I- A teljesítményeket viszont mindenképpen értékelnie kell a pedagógusnak. Még akkor is, ha „pótteljesítményekről” is van szó. Azt kérdezem, hogy buktattál-e énekből?- Á, nem. Nem. Sőt, tagozaton nem is adok hármasnál rosszabbat. Alsóban sem. Sehol.

■ - Mert nem illendő?- Dehogy! Ki lehet hozni egy jó jegyet a gyerekből. Nem tudom, hogy mások csinálják-e ezt, de én alsó tagozatban csak a jót értékelem, és úgy látom, hogy ez hihetetlenül ambicionálja őket.- Én pedig azt látom - most különösen -, hogy pedagóguspályára is születni kell. Te mikor határoztad el, hogy tanár leszel? Itt vessük közbe, hogy magyar-orosz-ének szakos vagy.- Én egy nagyon szerencsés ember vagyok, mert kicsi koromtól tanár szerettem volna lenni. Ez nagy ajándéka az életnek. Hogy ének szakos is lettem? Az későbbi elhatározás. Akkor már felső tagozatos voltam. Pedig akkoriban a logikai örömöt sokkal jobban szerettem, jobban vágytam rá, mint az érzékenységemből és a jó hangomból adódóra... Most azonban visszakanyarodok az érzékenységhez, ami egyetemes, ahogyan a tehetség is az. Nagyon fontos, hogy a gyerekek, a tanítványok érzékenységét - hiszen az mindegyikben benne van - megtartsuk, ha lehet, fokozzuk. Mindez csak élmények által lehetséges. Az én fogalmam szerinti érzékenység, amiről már volt szó, sok jónak és szépnek lehet az eredője.- Például a sikereknek? Vagy egyáltalán, mi jelenti számodra a sikert? Mert sikeres pedagógus vagy, a szakma elismer, számítanak a tanácsaidra, átveszik, illetve ellesik a módszereidet. Ezen kívül Decsen, majd itt Szekszárdon is kiváló kórusod volt, illetve van - többszörösen „Év kórusa” kitüntetéssel elismert.- Az én idézőjelbe tett sikereimnek az a titka, hogy soha nem törekszem sikerre. Az én szemléletem az, hogy én a legjobb tudásom szerint tanítsak, vagy kórust vezessek, a gyerekek pedig az ő legjobb tudásuk szerint énekeljenek, tanuljanak. Ez a fontos, nem pedig a siker hajhászása. Amennyiben a sikerre törekednék - s gondolom, ez másokkal kapcsolatban is igaz -, görcsös lennék. Az pedig rossz próbákat idézne elő, s ugyanez vonatkozna a szereplésekre is.

I- Pedig a te próbáid a jó hangulatukról, a vidámságról és a kellemes légkörről híresek.- A vidám hangulatra sem törekedtem soha. Illetve, elvárom magamtól, elvárom a gyerekektől, hogy az ne órarendsze- rűen következzék be, hanem spontán. És akkor őszinte a légkör, akkor tudunk jól együtt dolgozni, s csak úgy ismerjük meg egymást, úgy értünk a félszavakból is... így jön a siker, a győzelem. De nem nekem, nem a tanárnak, hanem a zenének kell győznie!- Igen... De abban benne van a tanár, benne vannak a diákok, benne van az éneklés és az énekeltetés öröme is. Sok-sok ilyen közös és őszinte örömöt kívánok szívből neked, a mostani és a jövendő tanítványoknak, kórustagoknak.

A Magyar Tanácsköztársaság különböző pénzügyi intézkedései (pl. adótörlés, adófizetés átmeneti megszüntetése, stb.) átmenetileg nehéz helyzetbe hozta a helyi tanácsokat, amelyeknek kiadásaik fedezésére éppen az adóbevételek biztosították a pénzt. Csernyánszky Béla, a megyei intéző bizottság megbízásából mint számvizsgáló kiküldött járta a megye falvait. Egy ilyen útja során eljutott Koppányszántóra is. Ott a pénzügyi naplók lezására után megállapította, hogy a bevétel 9867 korona és 73 fillér, a kiadás pedig 8906 korona és 37 fillér volt. A maradvány 961 korona 36 fillér. A két főösszeg megállapítása után megvizsgálta a község kezelésében lévő egyéb pénzügyi alapokat is. Kimutatta, hogy a község kezelésében lévő- szegényalap készpénze 38 K 90 fill.- szegényalap értékbetétben 380 K 98 fill.- községi építk. alap betétértéke 192 K 48 fill.- tüzoltóalap betétértéke 118 K 22 fill.- állategészségügyi alap betétértéke 55 K15 fill.- munkássegélyalap 203 K 18 fill.- közvilágítási alap 83 K 66 fill.- középiskolai alap 25 K 3 fill.

„Ezen alapok a Tanácsköztársaság

alakulása folytán feleslegessé váltak - állapította meg a revizor -, azt a község pillanatnyi segítése czimén felhasználhatók.

A közvagyon a mai kor szellemének megfelelőleg kezeltetik, a kifizetések nélkülözhetetlenek és feltétlenül szükségesek voltak.

A község közvagyona bérbe van adva, a bérösszegek kifizetésénél hátralék nincs. A községi számadások 1918 végéig vannak elkészítve.

A községi tanács igazgatás-kiadásainak egy havi összege kb. 3000 Korona”.

A vizsgálat tételesen azt is kimutatta, hogy a községnek 18600 korona tartozása van. A pénztár kezelése rendes, ellene kifogás nem emelhető. A jegyzőkönyv végén olvasható a községi intéző bizottságnak azon kérése, hogy a fennálló tartozások, valamint a kereskedők és iparosok számláinak kifizetésére a 18 600 koronát a megyei intéző bizottság (direktórium) utalja át, mert „a legnagyobb kellemetlenségek elé néz” a község.

Nem minden revizor tenné meg ma sem azt, amit megtett Csernászky Béla. Külön levelet fogalmazott meg a megyei intéző bizottságnak, amelyben leírta:

„... a tamási állampénztárból 18600 K összeget ellátmány czimén azonnal kiutalni szíveskedjék.

A községnek ezen összegre feltétlenül azonnal szüksége van, mivel a hitelezői igen türelmetlenek, pénzükre szükségük van; a község ezen pénz nélkül tovább képtelen vezetni a háztartását.

Minthogy a községnek semmi néven nevezendő jövedelme nincs, s nincs kilátás arra, hogy a fenti összeget valamilyen jövedelméből fedezhetné, tehát kérem a fenti összeg azonnali kiutalását.”

A megyei intéző bizottság 1919. július 17-én intézkedett, utasította a tamási állampénztárt, fizessen ki Koppányszántó- nak 18 600 koronát. A megyei pénzügyigazgatóság azonban hatályon kívül helyezte a megye rendelkezését, mert a Népgazdasági Tanács még nem rendelkezett a községi kiadások fedezetéről. A községi tanácsnak pedig valóban sürgősen szüksége lett volna a pénzre, ezért július 24-én táviratilag kérte az összeget.

Mire újabb intézkedés születhetett volna, a proletárhatalmat megdöntötte az intervenció és a belső ellenforradalom.

A koppányszántói példa egy a sok közül arra, hogy milyen nehéz körülmények között, gyakran minden fillér nélkül dolgoztak a falusi tanácsok. A Tolna Megyei Levéltárban számos olyan jegyzőkönyvet őriznek, amelyben a tőkés restaurációt végrehajtók is kénytelenek voltak elismerni: a proletárhatalom idején tisztakezű emberek kezelték a községek vagyonát. Persze könnyíthetett volna a helyzetén a proletárhatalom, ha a lefoglalt tőkés vagyonokat saját céljaira, a közösség érdekében használta volna fel. De ezek érintetlenül maradtak.

Hiánycikk az aprópénz

Amint láttuk Koppányszántónak az volt a baja, hogy nem volt pénze, Felsőireg- nek (Felsőireg, később Iregszemcse) más gondja volt. A községi intéző bizottság táviratilag jelentette a tamási járási tanácsnak:

„Aprópénzhiány miatt zavarok vannak. Kérek sürgős intézkedést a községnek aprópénzzel való ellátásáról.”

A távirat július 1 -jén kelt. Másnap a járási tanács - mert aprópénze neki sem

vol (de nagy sem), jelentette az esetet a megyei intéző bizottsághoz:

„Felsőireg község intéző bizottságának itt előterjesztett távirati kérelmét oly jelentéssel terjesztjük be, hogy miután a kérelemben említett aprópénzhiány általános, és oly mérvű, hogy áru adás-vételt teljesen megakasztja, a járás községeinek aprópénzzel való ellátása, illetve kellő mennyiségű aprópénz rendelkezésre bocsájtása céljából sürgős intézkedést kérünk.”

Pénzt a megyei direktórium sem tudott biztosítani. Mit tehetett? Mind a táviratot, mint a levelet irattárba tétette. így maradt meg az utókornak.

Érdemes-e köztulajdonba venni az apró üzemeket?

Különböző törvények és rendeletek már a múlt évszázadban előírták, hogy meghatározott időközönként a hatóságok tartsanak vizsgálatot az üzemekben, ellenőrizzék egészségügyi, szociális szempontok szerint a munkahelyeket. A Magyar Tanácsköztársaság is érvényben lévőnek tekintette ezeket a rendeleteket. Lakos Adolf mérnök 1919. június első felében azonban más szempontok szerint ellenőrizte a völgységi járás üzemeit. Tapasztalatairól mindenütt jegyzőkönyvet vettek fel, s ő maga az ellenőrzés befejeztével összefoglaló jelentést is készített. Ebből megtudjuk, hogy járt az al- sónánai téglaégetőben, a mórágyi kőbányában és az ottani téglaégetőben, volt a bonyhádi téglagyárban, megtekintette a hidasi téglaégetőket, a bonyhádi mészégetőt, az olajgyárat, a gőzmalmot, a szeszfőzdét, a zománcgyárat, a vejter- melő vállalatot, ellenőrizte a nagymányo- ki mészégetőt, a kőbányát, a márványbányát, és a szénbányát. Váralján is volt mit megnéznie: kőbányában, szénbányában és a villanytelepen vizsgálódott, majd a máza-szászvári téglagyárba látogatott el.

Lakos Adolf arra keresett választ, hogy az üzemek müködnek-e, célszerű-e üzemeltetésük, hol, mennyi szénkészlet áll rendelkezésre, milyen egyéb nyersanyag vagy késztermék található; célszerű-e köztulajdonba venni a járás kisüzemeit. További vizsgálódást javasolt, amelynek eredményeként:

„meg lehetne állapítani, hol mennyi szénkészlet van. Ennek alapján tájékozást szervezve a központ, mely üzemben volna - a socializálástól függetlenül is - az üzem megindítható, vagy betiltható.

A betiltás olyan üzemre volna kimondandó - melynek üzemben tartására a mai széninséges viszonyok között nincs feltétlenül szükség, s az esetben az esetleg található szénfeleslegek felett központilag lehetne csak lefoglalás után dis- ponálni.

Meg lehetne továbbá állapítani az említett adatok beérkezése után, melyek azok az üzemek, amelyek akkor, ha kellő szén mennyiségről gondoskodás fog történhetni, az érvényes rendelkezések értelmében köztulajdonba volnának veendők. (Mert kellő szén nélkül köztulajdonba vétel esetén sem volna termelési eredmény elérhető - ellenben a költségek jelentékenyek volnának).”

Javasolta azt is Lakos Adolf mérnök, hogy vagy Nagymányokon, ahol a szén és a mészkő közvetlenül egymás mellett rendelkezésre áll, vagy pedig Bonyhá- don a már meglévő mészégető mellé újabbakat építsenek, s ezáltal hetenként 200 mázsa mész volna előállítható. A mésznél is fontosabbnak tartotta azonban a szén megtakarítását. Végül felajánlotta, hogy ő maga, valamint az állami építészeti hivatal mérnökei szívesen közreműködnek a mérnöki munkák elvégzésében.

A fentiek talán érzékeltetik, hogy a vizsgálódás központi kérdése az volt: van-e szén, hol lehet megtakarítani valamit, illetve honnan lehet elvonni. A Magyar Tanácsköztársaság szénhiánnyal küszködött.

Az üzemek egy része energiahiány miatt nem üzemelhetett.

Az ipartörténeti jelentőségű okmány tájékoztatást ad arról is, hogy a völgységi járás területén - a bányákat leszámítva - csak apró üzemecskék voltak, amelyek alig néhány munkást foglalkoztattak. Néhány körkemencés téglagyár azonban a korszerű égetési módot képviselte.

K. BALOG JÁNOS