Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-23 / 19. szám

1988. január 23. ^fepÜJSÄG 7 Kiss László és felesége Szappanos Imréné A vedlett falú, lakatlan vályogházra síri csend ül. Az udvaron ágaskodó galamb­dúc árván bámul a kiváncsi idegenre. A villanyóraszekrény résébe valaki oda- tüzte a kopott zománctáblát: „Béke u. 6.”. Várongnak a helybeliek által külszeg- nek keresztelt részén vagyunk, s kicsit megzavar a látvány, mert az épület abla­kai mögött mai divatú nejlonfüggönyt, két vekkerórát és egy vasalót is felfedezünk. A kerítés is új, a kertben pedig kordonos szőlő mutatja, nem egészen gazdátlan a porta. Később megtudjuk, hogy a tulaj­donos az idős Kati néni az egyik fiánál, városon tölti a telet. De akad öt olyan üres ház is a faluban, amelyből már örökre tá­vozott a lakó. A halálozások, elköltözések száma a hetvenes évek elejére olyan méretet öl­tött, hogy félő volt, kihal a település. Tan- csik József, a téesz akkori elnöke gon­dolt egy merészet, és hirdetést adott fel a Szabad Földben, nagycsaládosokat buzdítva arra, hogy lakás- és munkale­hetőség reményében jöjjenek Várongra. Érkeztek is az ország minden szegleté­ből, főleg a tiszántúli megyékből, Észak- Magyarországról, és Budapest környé­kéről. Körülnéztek, próbálkoztak, aztán sokan odébbálltak. A kitartóbbak marad­tak. Ma 26 ilyen család él itt. Elindultunk, hogy felkeressük néhányukat, megkér­dezzük, sikerült-e gyökeret verniük ezen a szülőhelyüktől több száz kilométernyi­re fekvő, korábban talán még hallomás­ból sem ismert vidéken. „A pitvarban ültem és sírtam” A Béke utca 8-as számú ház vakítófe­hér, frissen meszelt fala már messziről bizonyítja, ad a környezetére, aki benne lakik. A homlokzaton a tatarozás éve: 1987., s a megérdemelt felirat: Tiszta ud­var, rendes ház. Beljebb kerülve az apró termetű Lakatos Józsefné, két kicsinye, öccse, sógornője, és azok kisfia fogad­nak bennünket. Barátságosan terelnek a konyhán át a tiszta kis szobába, s míg a gyerekek a tévé elé kuporodnak, min­dennapjaikról faggatjuk a felnőtteket.- Szatmárcsekéröl jöttünk a férjemmel 1982-ben, a kisebbik fiúnk, Józsika már „bennszülött” - mondja Lakatosné, mi­közben lágyan simogatja a markában pi- hegő, családkedvence kiscsibét. Ötven­ötezerért vettük ezt a házat, amiben két szoba, konyha, hátul padlásfeljáró és is­tálló is van. Nagy kert is tartozik hozzá, megterem benne minden, ami kell. Álla­tokat is tartok, most is 11 malac várja a moslékot. A férjem a téeszben állatte­nyésztő, 8-10 ezer forintot hoz haza ha­vonta, úgyhogy szépen megélünk belőle. Az Alföldön csak egy üres telket kaptunk volna 30 ezerért, ezért indultunk útnak, amikor megtudtuk, hogy itt olcsó házak vannak. Eleinte nem éreztem jól magam, míg a férjem dolgozott, én a pitvarban ül­tem és sírtam. A szomszédasszony, Pisz- ker Ilonka néni vigasztalt. Aztán mint 1975-ben a sógornőmék, mi is hazapa­koltunk egyszer, de én már nem tudtam megszokni a Nyírségben. Hiányzott ez a szép táj, a sógorom azzal csúfolt, pira­misokat épít a kedvemért, hogy dombo­kat láthassak. Majd tízezer forintért ho­zott vissza bennünket az itteni téesz IFÁ- ja. Jók itt az emberek, nem rőffel mérik, ki mennyit ér. Senki sem gúnyol ki a terme­temért. Pénzzel is bármikor kisegítenek, ha kell. Hogy telepesek vagy bevándor­lók vagyunk, sose hallottam. „Emeletes házban kaptunk volna lakást” Három acsarkodó kutya ront a kerítés­nek, mikór Szappanos Imréék háza elé érünk. A neszre piros arcú, erős, szőke asszony jön a kiskapuhoz, s bár először bizalmatlan, végül mégis behív bennün­ket a fényűzőnek éppenséggel nem mondható hátsó szobába. Az utca felőli­ben van a szekrénysor, de ott csak a ru­hák száradnak, a gyerekek nem ott al­szanak. Félnek egyedül. Pislákoló lámpa gyér fénye világítja meg az öttagú család életének színterét. Régi ruhásszekré­nyek, két ágy, teatűzhely, fáskosarak te­szik zsúfolttá a barna fagerendás meny- nyezetű, betonozott helyiséget. A hír­adástechnikát kis Junoszty tévé és egy rádió képviseli. A konyhaasztal sarkán épp, hogy elfér a tál, amiben a 14 éves Andrea tésztát gyúr. Tízesztendős öccse az ágyon heverészik, míg édesanyjuk a sorsáról mesél.- Először 1972-ben költöztünk ide, az­tán négy év múlva visszamentünk Kar­cagra, ahol emeletes házban adtak volna lakást, de nem kellett. Nekem hiányzik a jószág. Most is fáj a csuklóm - mutatja befáslizott kezeit - de nem bánom. Hat hízót, tizenegy kismalacot, egy kocát és számtalan baromfit nevelek. Ha megéhe­zünk, csak levágok egy tyúkot. A föld is jobb erre, nem ég ki minden. Hogyan fogadtak? Nem is jó rá emlé­kezni. Volt aki elmondott mindenféle jött- mentnek, azzal gyanúsított, hogy krump­lit loptam. Persze, volt, aki tett is ilyent, és éjjel szökött el a faluból... Most már senki se bánt, ismernek itt is, Lápafőn is, mert én vagyok a háztáji kanok gondozója. A férjem elletős a téeszben, néha neki is segítek. Hétezer forint körül keresünk ketten. Kell is a pénz, mert nyolcezer megy el évente csak a tüzelőre. Hat köb­méter fa, húsz-huszonöt mázsa szén ég el a kályhában. A gáztól félek. A két nagylány pályaválasztás előtt áll, adódik hát a kérdés, milyen lehetőségeik vannak.- Én nem adok nekik tippet, nekem se adtak annak idején - mondja Szappanos Imréné. Andrea talán varrónőnek tanul majd Dombóváron. Én fodrász szerettem volna lenni, mégis targoncavezető, meg raktáros voltam Csepelen. Hiába akartak belőlem diszpécsert csinálni, itt kötöttem ki. Az újfaluban nem tudják, ki a telepes Az egy házsorból álló újfaluban Vig- rácz János, a Somogyból ideszármazott juhász nem tud olyan szomszédot mon­dani, aki valahonnan messziről tévedhe­tett Várongra. Felesége se ismer ilyen családot, nem nagyon tartják ők számon, ki helybeli, ki nem. Hosszas gondolkodás után mégis elirányítanak az utca túlsó vé­gére, Lacza Jánosékhoz. A vékony fiatalasszony az ebédfőzést hagyja ott pár percre, hogy az udvaron szót válthassunk. Nemigen ér rá, mert hét éhes gyerekszáj várja a meleg ételt oda­bent. Hat fiút és egy kislányt nevelnek a férjével, a legidősebb 13 éves, a legki­sebb tizenegy hónapja született. La- czáék Balatonboglár helyett választották lakóhelyül Várongot, ahol a harmincezer forintos tsz-kölcsönből csak egy szoba­konyhát kaptak, mégis jobb (!) körülmé­nyek közé kerültek. A férj segédmunká­val teremti elő a kenyeret a családnak, az asszony most gyeden van, jószággal is foglalkozik. Ha a tanács is segít, hama­rosan nagyobb házat vesznek itt az utcá­ban. Szomszédjuk, Kiss Lászlóné Hajdú­szoboszlón született. Párjával, aki foga- tos, 1976-ban vették 60 ezer forint mun­kabérelőlegből kétszobás házukat. A fe­leség büszkén mutatja, hol laknak, s köz­ben arról panaszkodik, hogy csak a gye­rek hiányzik. Ő most háztartásbeli, de azt mondja, tavasszal munkát vállal a dom­bóvári kertészetben. Nem tűnik el a térképről Bödő Lajos, a Szakcsi Községi Közös Tanács elnöke annak idején nem fogad­ta kitörő lelkesedéssel a tsz-elnök ötletét, de mint elmondja, az idő bizonyította, hogy a kezdeményezés bevált. Várong lakossága évek óta nem csök­ken jelentősen, ma 99 családban 186-an élnek itt. Kardos László, a termelőszövetkezet mostani elnöke sem panaszkodik, hiszen a bevándoroltak közül 19 férfi és 6 nő a szövetkezet állandó dolgozója, hatan- nyolcan pedig rendszeresen idénymun­kát vállalnak. Heten már nyugdíjasok. A fiatalabbak közül több nevet is felsorol, köztük Nagy Imre gépszerelőét, aki az őslakos Weber családba nősült, és Bos- nyák Istvánét, akire a legújabb John Dee­re traktort bízták. A munkafegyelem az évek során lé­nyegesen javult, kevesebb az italozás, az érkezők beilleszkedtek, ők adják az állat- tenyésztés fő munkaerejét. Tanulság? Összegzés? Nincs olyan döntés, amelyről az első pillanatban tudni lehetne, hogy hosszú távon helyesnek bizonyul-e. Azóta, hogy távoli megyék nehéz sorsú családjait idecsalogatták, majd húsz év telt el. Bár az életükről kapott kép válto­zatos, mégis elmondható, hogy előző helyzetükhöz képest magasabb színvo­nalra jutottak, elégedettek, értelmes munkát végezhetnek, ha akarnak, boldo­gulhatnak. S az is biztos, hogy ennek a szép kör­nyezetben fekvő kis falunak a neve még sokáig megtalálható lesz Magyarország térképén. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Boldogulnak a várongi „telepesek” Az újfaluban a kövesutat hiányolják Lakatosék tavaly rendbe tették a házukat Laczáék kilencen élnek egy szoba-konyhában Konyha a „külszegben” Lakatos Józsefné: „Már nem men­nék vissza Szabolcsba” A Lakatos gyerekek már „őslako­sok” Jöttek, láttak - maradtak

Next

/
Oldalképek
Tartalom