Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-16 / 13. szám
1988. január 16. IRrizPÜJSÄG 7 Konyha A gyönki tanácsról tulajdonképen visz- szafordulhatnánk, mert megtudjuk, hiába jöttünk. Boros Bálinték néhány napja a tanácstól kapott nyolcszáz forintos segéllyel hazautaztak Mátészalkára. A fiatal, szimpatikus tanácselnök, Fekete József oda is utánuk telefonált, de a mátészalkai tanácson még nem tudnak a megérkezésükről. A tanácsi vezetők jogszabály adta lehetőségei végesek. A gyönkiek hivatalból jelezték a ságvári tanácsnak, hogy a Kanalas nevű fakitermelő bejelentés nélkül foglalkoztatott embereket a területükön, azoknak bért alig, természetbeni juttatást valamicskét adott. A rendőrséghez hiába is fordulnának. Bűntény nem történt. Kanalas János szerződést kötött a gyönki téesszel fakitermelésre. A munkát - embereivel - elvégeztette, az érte járó nem kis pénzt felvette. Hogy munkásainak mit fizetett, az a közöttük lévő szóbeli megállapodáson múlik. Egyre jobban érdekel az ügy.- Milyen emberek voltak? - kérdezem a tanácselnököt.- Szerencsétlen sorsú, szegény emberek - mondja elgondolkodva. - Azt látni kellene, hogyan éltek. Hónapokig kenyéren és szalonnán. Később, amikor már elmérgesedett a helyzet, akkor csak kenyéren. Aztán még a tízliteres mar- monkannát is elvette tőlük Kanalas. Képes volt az asszonyka lábáról lehúzni az agyonkopott gumicsizmát is, mondván, hogy azt ű adta. Az asszony mezítláb ment le az alsóbikádiaktól valami lábbelit kérni. És a lakásuk, az a busz, amiben három hónapot kihúztak... * Megyünk Alsóbikádra. Az egykori Németbikád gyönyörű idővel fogad. Körben a dombok napfényben fürdenek, balra a mezőről egerészölyv szárnyal mind magasabbra. Nem véletlen, hogy a középbi- kádi vadászkastélyt is ide építették. A megye egyik legszebb része, ami a mesz- sziről jött Boros Bálinték szomorú otthona volt. A velünk szembe kerekező postásnő eligazítására hamar megtaláljuk a helyi tanácstag Nágel Henrik házát. Ő az, aki az első jelzéseket adta Borosék sorsáról, aki a televíziót is értesítette.- Jöjjenek és lássák a helyet, ahol éltek. Az mindennél többet mond. A házakon túl, jobbra, a dombtetőre vezető út mentén, erdőszélen áll a kibelezett Robur. Kerekein vontatni még lehet, belsejében szeneskályha biztosítja, hogy melegedőként vagy hirtelen vihar esetén Rabszolgák voltak? Boros Bálinték nyomait vallatva A csikkekből még cigaretta készült esőbeállóként megfeleljen. De ez lakás volt, hónapokig két ember otthona. Döbbenetes látvány. A buszban rugóját vesztett kempingágy, amin már aludni nem lehetett - ezttanusitja a sarokba dobott szalma, amire néhány koszos ruhadarabot és egy meghatározhatatlan színű, huzat nélküli paplant dobtak. A földön kenyérdarabok, csontok, néhány borosüveg. Egy megmaradt buszülésen két koszos pohár, egy mostalan lábos, pár szem kockacukor, egy felbontatlan zacskóban zöldséglevespor. A tanácselnök szavaira gondolok „azt látni kellene, hogyan éltek” - mondta. Tavaly ilyenkor a bonyhádi hegytetőn egy lerobbant hókotróban töltöttem a fél éjszakát. Éjféltől reggelig vacogtunk a sofőrrel a mínusz huszonegynéhány fokos fagyban, az egyre hűlő gépkocsiban. Látva az autóbusz eresztékeinél lévő réseket, elgondolni is szörnyű, mi lett volna, ha az idén is olyan hideg tör ránk. De még így is...- Ki lehetett ezt fűteni? - kérdezem, hogy megtörjem a csendet.- Egy fenét - mondja Nágel Henrik. - Meg aztán fájuk se volt. Hiába, hogy itt az erdő, ha a Kanalas még a baltájukat is elvette. Amíg nem jöttek le hozzánk, még tüzelni se tudtak. Szerdától hétfőig két vekni kenyéren éltek. Azt eszegették, mert egyebük nem volt. * Mély levegőt veszek, amint kilépünk a buszból. Mintha az megszabadítana a döbbenet szülte gondolatoktól.- Meséljen Borosékról. Kik voltak, miért jöttek ide, hogy ismerkedtek meg? - kérdezem, kérem Nágel Henriket, visz- szafelé sétálva a házak irányába.- Úgy október elején jelentek meg. Sokat nem tudtunk róluk. Csak a stihlfürész hangja hallatszott el a pusztáig. Reggeltől estig dolgoztak. Valaki azt mondta, hogy látta, amikor a Kanalas este kilenckor a Zsigulijával világított nekik, hogy sötétben is tudjanak dolgozni. Nagyon hajtotta őket, az látszott a kivágott, megtisztított területen is. December elején jelentek meg először itt a szélső háznál egy kis ennivalóért. Azt mondták a gazdájuk három napja feléjük se néz és nincs mit enniük.- Magukról mit meséltek?- Utána már gyakran lejártak, mert hol itt, hol ott kaptak valami kis ennivalót. Akkoriban voltak itt a disznótorok, mindenki sajnálta őket. A végén már a puszta tartotta el az emberpárt. Ruhát is adtam nekik. Tudják, buszos voltam és megmaradt néhány munkásruhám. Azokból kaptak, hogy felöltözhessenek. Sokat beszélgettünk. Bálint értelmes ember, azt mondta le is érettségizett. Én nem néztem a személyijét, de elhittem. A mátészalkai Volánnál dolgozott darus kocsin. Elkapták ittas vezetésért és leváltották. Akkor még házuk is volt. Később eladták, hogy a felesége szüleinek házát rendbehozzák, mert elfért ott a két család. Mi volt, mi nem, ki tudja?! Annyira elmérgesedett a helyzet, hogy a négy gyerekkel utcára kerülték.- A gyerekek most hol vannak?- Mielőtt ezzel a Kanalassal megismerkedtek, szeptemberben vették állami gondozásba mind a négyet. Azért is tudtak eljönni. Bálintnak volt valami ügye a rendőrséggel, háromezerre büntették, de nem tudta kifizetni. Kanalas ígérte, hogy kifizeti a büntetését, aztán majd ledolgozzák. Szállást, teljes ellátást ígért nekik, aztán ez lett belőle... Nágel Henriket nem kell biztatni, folytatja.- Idehozta, beköltöztette őket a buszba, adott egy stihlfűrészt, baltát, fejszét és itthagyta őket. Ezek meg dolgoztak látástól vakulásig. Gondolhatja, hogy menynyit kitermeltek, ha a Kanalas felvett utánuk száznyolcvanezret a téesztől. Ezeknek meg néha idelökött egy kis kenyeret, meg szalonnát. Pénzt semmit.- Állítólag karácsonyra meghívta őket...- Igen, mesélték. Elvitte és az egész ünnepek alatt dolgoztatta őket. Azt mondta, hogy az ennivalóért meg kell dolgozni. Bálinték gazt irtottak, kerítést javítottak, meg műtrágyát szórtak még karácsony másnapján is. Úgy hozta visz- sza őket, hogy a rendesebb ruhájukat meg az asszony, Tériké személyi igazolványát is ott tartott, mert az itt úgysem kell. Azt mondták a tévében, hogy nem voltak rabszolgák. Csak épp a nincste- lenség láncolta ide őket. Ezekben a rongyokban, pénz nélkül a harmadik faluig se jutottak volna el. Meg aztán nem is volt hova menniük...- És most, hova mentek?- Ki tudja?! El! Pestről küldtek egy lapot, hogy odáig szerencsésen megérkeztek. Maguk is későn jöttek. De egyáltalán tudtak volna segíteni? - néz rám. Elbizonytalanodom.- Azzal, hogy megírjuk, hogy sokakkal megismertetjük a sorsukat... talán - mondom. * A gyönki téeszirodán Bozsó János té- eszelnök számlákat mutat. Az elmúlt néhány hónapban Kanalas János fakitermelőnek kifizetett összegekről. Harminckilenc-, ötvenkét-, harminckét- és huszonötezer forintot fizettek az év utolsó négy hónapjában. Összeadatlanul is szép summa. Tellett volna belőle munkabérre, ellátásra.- Nézze, a tévériportig én azt se tudtam, hogy világon vannak ezek az emberek. Kanalas János az erdészünkkel tárgyalt. Megbeszéltek mindent, kérte, hogy egy buszt vigyünk ki, majd jön a brigádjával. Hogy ez csak egy házaspárt jelent, sokáig nem is tudtuk. A munkát a szerződés szerint végezték, mi aszerint fizettünk Kanalasnak, akivel a szerződést megkötöttük. Egyébként fölajánlottuk azt is, hogy van üres házunk Bikádon, egy szobát rendbehozatunk, hogy ott lakjanak, de Kanalas János azt mondta, hogy megfelel a busz is.- A számlák szerint és a kiirtott akácost látva jól haladt a munka.- Azzal nem volt gond. Az erdészünk, Csupor László jelentette, hogy szépen dolgoznak, alapos, tiszta munkát végeznek. A gondok akkor kezdődtek, amikor már a házakhoz közel eső területen kezdtek dolgozni. Hogy mi történt, azt nem tudom. Az emberek mondanak sok mindent, ki tudja mi az igazság. Az tény, hogy egyre hanyagolták a munkát. Most meg teljesen leálltak, pedig a terület negyede még visszavan.- Nem találkoztak a Kanalassal? - kérdezi a titkárnő, amikor megtudja mi járatban vagyunk. - Pedig délelőtt itt volt. Egy zöld KJ-s Zsigulival. Próbálják megkeresni. Próbáltuk. Nem sikerült. Ám lehet, hogy szóba se állt volna velünk. Mint ahogy a tévéseknek sem mutatkozott. Állampolgári joga, hogy ne nyilatkozzon, hogy milyen szerződést is kötött a dolgozóival. Bár azt hiszem, megvan erre az illetékes, akinek kérdezni joga, s kötelessége is. * Nem hagy nyugodni Borosék sorsa. Jó lett volna megismerni őket. Megtudni, mi mindennek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy vállalják ezeket a tényleg rabszolgaságot idéző körülményeket, ezt az életformát. Milyen ember volt Boros Bálint? Azt mondják jószándékú, elgondolkodó, halk szavú. Vékony, lerobbant testalkatú és - talán lelkületű is. Hisz nem kis beletörődés (igénytelenség?) kellett ahhoz, hogy hónapokig így tudjanak élni Bikádon. Ügyük látszólag befejeződött. Legalább is számunkra itt Tolnában. A gyönki tanácsnak - ahova egyébként se tartoztak, hisz bejelentett lakásuk itt nem volt -, már nincs gondja Borosékkal. Kaptak annyi pénzt, hogy elutazzanak az ismeretlenbe. A gyönki téesz fáját majd csak kitermeli valaki. Gyanítom, hogy Kanalas úr is előbb- utóbb talál új delikvenseket. Egyébként ö sem vesztett semmit. A rendőrségnek sincs gondja, hiszen bűncselekmény nem történt. így hát Boros Bálinték ügye itt lezárult. Akár meg is nyugodhatnánk, ha bizonyosak lehetnénk abban, hogy lezárult, nem folytatódik másutt, másokkal, másként. Mert tizenkilenc megye van Magyarországon... tamási János Fotó: CZAKÓ SÁNDOR Láttad a tévé riportját?Tolna megyében találtak egy rabszolgaként élő házaspárt - mondja izgatottan barátom. - Ez ám a téma, ti miért nem írjátok meg? A hír annyira valószínűtlen, hogy - nem is igaz, vagyis nem úgy igaz, ahogy bemutatták. Megismerve Boros Bálinték életének néhány hónapját, most mégis ízlelgetem a szót. Rabszolgák voltak? A szó klasszikus értelmében nem. A rabszolgaságot az egész Földön - állítólag - eltörölték. És Magyarországon sincs már sok száz éve rabszolgaság. Ha Borosék rabszolgák voltak, azt hiszem saját sorsuk, ki tudja miből következő kiszolgáltatottságuk rabszolgái. Lavór a szabad ég alatt Ezt a szalmacsomót ágyként használták Csendélet Itt éltek három hónapig
