Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-04 / 2. szám
4 ^RrÉPÜJSÁG 1988. január 4. ÖN KÉRDEZ Levélcímünk: 7101 Szekszárd, Postafiók: 71 Ki a felelős? Tolnai Jánosné kajdacsi olvasónk írta, hogy 1987. augusztus 5-én a szekszárdi 24-es számú vasudvarban vásárolt 6 szál 6 méteres, 16-os köracélt. Mivel vidékiek, a Volán háztól házig szolgálatával vitették haza. Vagyis vitette volna, mert még a mai napig sem érkezett meg. Egyszer ugyan kiszállították, de csak az édesanyja volt otthon, megszámolta a szállítmányt, darabra megvolt, kifizette a fuvardíjat és a szállítók elmentek. „Igen ám, de nem az a vas volt, amit mi megvettünk, hanem csak 10-es és 4 méter hosszú. Ma, november 2-án még mindig nem kaptuk meg a miénket. Azóta már legalább tízszer jártunk a Volánnál és állandóan csak hitegettek, hogy majd ekkor meg akkor elintézik. Hát kérdezem én: kinek van ideje és pénze minden héten Szekszárdra utazni autóval csak azért, hogy azt mondják - majd a jövő héten... ígérték, hogy értesíteni fognak, ha megtalálják a vasunkat, amit ők elkevertek, vagy pedig a végső esetben kártérítenek. A megrendelt vas és az itt lévő közti árkülönbséget kifizetik. Ennek már három hete és semmi az ég világon nem történt.” A Gemenc Volán igazgatója, Pech József válaszolt a levélre:- Vizsgálat alapján megállapítottam, hogy a levélben foglaltak helytállóak. Vállalatunk képviselői az olvasó lakásán megállapították, hogy részére nem 6 méter és 16-os, hanem 4 méteres és 12-es köracélt szállítottunk. Azt azonban nem lehetett már kideríteni, hogy a tévedést a Vasudvarban követték-e el, vagy a darabáru-fuvarozás során cserélték fel a küldeményt. Az mégis kétségtelen, hogy a darabáru szállítását bonyolító járati személyzet és a darabárus raktárosok felelősek. Mindezekre figyelemmel vállalatunk intézkedett, hogy Tolnai Jánosné kártalanítása megtörténjen. Felajánlottuk számára azt is, hogy a kívánt méretű köracélt beszerezzük és kiszállítjuk, ő azonban ettől elállt. Természetesen a mulasztást elkövető dolgozónkkal szemben kártérítési eljárást folytatunk le. Ki javítja meg a mosógépet? Lazetta Gyula bonyhádi olvasónk írta: „Lányomék 1987. január 28-án a hidasi műszaki boltban egy Bjatka típusú szovjet automata mosógépet vásároltak. Sajnos ez a nyolcadik mosás után meghibásodott. Sebaj, gondoltuk, majd a szerviz megjavítja. Igen ám, de a bonyhádi szerviz szakember- hiányra hivatkozva nem vállalta. Telefonáltunk a tolnai szervizhez, onnan azt a választ kaptuk, hogy nekik nem éri meg a garanciális mosógépért Bonyhádra küldeni a szakemberüket. Szorongatott helyzetünkben felhívtuk a komlói-pécsi szervizeket, de a válasz az volt, nem tartozik rájuk, mivel még garanciális. Tehát végeredményben ki szervizeli ezeket a drága szovjet gépeket?” Az olvasói levelet a Tolna Megyei Szolgálató Ipari Szövetkezethez továbbítottuk, ahonnét Pálinkás István, a szövetkezet elnöke válaszolt:- A bonyhádi HTG szervizünk tevékenységi körét - mert a személyi feltételek nem voltak biztosítva -1986. április 30. időponttal csökkentettük a helyszíni javítást igénylő háztartási gép javítással. Erről a Ramovill hálózatszervezési osztályát levélben értesítettük. A Ramovill bejelentésünket tudomásul vette és átmeneti jelleggel az automata mosógép javítással a komlói szervizt, majd később a tolnai szervizt bízta meg. Ez év januárjában, miután a bonyhádi VELKA szerviznél a személyi feltételek ezt lehetővé tették, a tevékenységre a Ramovill szerződést kötött. A szóban forgó termék javítására a VELKA szerviz illetékes. Hova forduljon panaszával? Egy olvasónk írta, hogy 1977-ben szerzett gép- és gyorsírás tanítói oklevelet Budapesten az akkori bizottság előtt. Az elnök azzal, hogy nincs nála a bizottság bélyegzője, nem jegyezte be a személyi igazolványba a végzettségét, mondván, úgyis találkoznak, ha legközelebb jön, mint szakfelügyelő a munkahelyére, az iskolába. Hát ez nem történt meg. Azóta többször írt ez ügyben a vizsgbizottsághoz, de még válaszra sem méltatták. Kérdezi, hogy mi módon juthat hozzá jogos igényéhez, hova forduljon. Dr. Deák Konrád válaszlevelében azt javasolta, hogy mindenekelőtt ennek az intézménynek a vezetőjéhez forduljon sérelmével. Vagy amennyiben az olvasó előtt sem lenne ismeretes, hogy milyen iskola, intézmény keretében végzett vizsgáztatást az említett bizottsági elnök, közölje sérelmét a Művelődési Minisztériummal, amely minden bizonynyal eljuttatja panaszát az illetékes intézmény vezetőjéhez és gondoskodik arról, hogy sérelmét orvosolják. Az olvasói levélben még egy kérdés felvetődött, mely szerint 1980-ban született kisfia, aki a Loránd nevet kapta, így rövid o-val, d-vel a végén. Az illetékes tanácsnál - kérése ellenére - hosz- szú ó-val jegyezték be az anyakönyvbe a nevét. Van ugyan ennek a névnek egy hosz- szú ó-s változata is, de annak a vége t-vel írandó - legalábbis Ladó János szerint. Azt kérdezte, hogy ilyen esetben mi a teendő. A név a szekszárdi anyakönyvbe került bejegyzésre. Az ÁNH-tól küldött személyi nyilvántartó lapon a gyermek neve rövid o-val és d-vel van írva. Tehát a gyermek neve a nyilvántartásban helyesen szerepel, ezért véleményünk szerint a panaszosnak semmi teendője nincs. rr™* Ml VÁLASZOLUNK A központi államigazgatási szervek vezetőinek és ügyintézőinek képesítési rendszeréről szól a Minisztertanács 58/1987. (XII. 15.) számú rendeleté, amely meghatározza, hogy a központi államigazgatási szerveknél a vezetői és az ügyintézői munkakör ellátásához milyen iskolai végzettség szükséges, kimondja, hogy meghatározott munkakörök betöltéséhez a miniszter - többek között - szakmai és vezetői gyakorlatot, illetőleg idegen nyelvismeretet írhat elő, megszabja azt is, hogy a jogszabály mellékletében felsorolt szerveknél vezetői és ügyintézői munkakörben foglalkoztatott dolgozónak állam- igazgatási alapismereti vizsgát kell tennie. Az erre a vizsgára vonatkozó előírások 1988. május 1-től alkalmazandók. Az építésügyi és városfejlesztési miniszter 8/1987. (XI. 15.) ÉVM számú rendeleté kimondja, hogy a termelést közvetlenül irányító építőipari műszaki dolgozók részére más jogszabályok által megállapított munkahelyi pótlékot 1988. évi január 1. napjával alapbéresiteni kell. Az említett két jogszabály a Magyar Közlöny 1987. évi 53. számában jelent meg. Az Ipari Közlöny 15. számában tájékoztató olvasható a munkaügyi döntőbizottsági tisztségviselők továbbképzésével kapcsolatos feladatokról, mely tájékoztatóból itt csupán ennyit idézünk: „A továbbképzésben való részvételt a munkáltató köteles elősegíteni és rendszeresen figyelemmel kísérni.” A Művelődési Közlöny 20. számában olvasható az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség tájékoztatója a minősített egyéni védőeszközök ellenőrző vizsgálatáról, amely szerint 1988. április 1 -töl bevezetésre kerül a minősített egyéni védőeszközök új tipusszámrendszere, ezzel jelentősen továbbfejlődik annak lehetősége, hogy az érintett felhasználók a munkahelyeken jelenlevő konkrét veszélyes és ártalmas termelési tényezők ismeretében válasszák ki és használják fel a dolgozók életének, testi épségének és egészségének megóvására szolgáló egyéni védőeszközöket. Tudni kell, hogy 1988. április 1-jét követően csak olyan egyéni védőeszközöket szabad forgalomba hozni és használatba venni, amelyeken az új típus- szám és biztonsági vizsgálati jel maradandó módon fel lesz tüntetve. A magánszemélyek jövedelemadójának hatását ellensúlyozó egyéni kereset- növelés (bruttósítás) végrehajtásához jelentek meg irányelvek a Munkaügyi Közlöny 1987. évi 16. számában, a terjedelem korlátáira figyelemmel, mégis a dolgozókat megnyugtatandó idézzük a következőket: „A dolgozókat értesíteni kell az 1988. január 1 -jétől érvényes alapbérükről. Az értesítésben célszerű kitérni az új alapbér indoklására.” Jó tudni azt is, hogy a dolgozók 1988. január 1-jétől végzett munkáját már a felemelt (bruttó- sított) keresettel kell díjazni. Ismételten utalunk arra, hogy a jelen rövid ismertetés csupán figyelemfelhívás a megjelent új jogi szabályozásokra, im- sertetésünk átolvasása természetesen nem pótolja a megjelent új jogi szabályozásnak megfelelően alapos és részletes megismerését, ezért jelöljük meg minden esetben, hogy az itt említett szabályozás melyik közlönynek melyik számában jelent meg. A jogszabály által kötelezettek a kötelezettségeiket megfelelő alapossággal az említett közlönyben megjelent jogszabályoknak megfelelő tanulmányozása útján ismerhetik meg. DR. DEÁK KONRÁD, a TIT szekszárdi városi szervezetének elnöke Nem tudom, ki mennyire emlékszik a .Magyar Televízió egyik közelmúltban lezajlott éjszakai adására, de azt tudom, hogy 1898-ban mi történhetett a hasonló „műsor” után, mert megírta a Tolnavármegye 1899. január 8-i száma: „Szent karácsony éjjelén az éjféli misét elvégezte a plébános úr. Meghagyta aztán a ha- rangozónak, hogy öt órakor zörgesse fel a »pásztormisére«. A harangozó, ki nem mert lefeküdni, hogy el ne aludjék, kártyázással húzta ki az éj hátralévő részét. Három órakor aztán rettenetesen kezd dörömbölni a plébános úr ablakán. - Hát öt óra van már? - kérdi az álmából felriadt plébános úr. - Nem, kérem alássan, még csak három - nyugtatja a harangozó. - Hát akkor m iért zavar föl? - Csak azt akartam a főtisztelendő úrnak megmondani, hogy még két órát nyugodtan alha- tik”. Persze,.más régi - új ügyek is vannak, s köztük az örökzöld téma a posta. Száztíz esztendeje a Tolnamegyei Közlöny 1878. január 13-i száma Egy értelmes levél címmel közölte teljes terjedelmében azt a küldeményt, amelyet most a kései unokáknak kézbesítünk: „Kívül: Ezt a levelet adjak azén szeretőmnek azért nem írtam rá a nevit, hogy ne tudják, hogy ki azén szeretőm Eöcsénben. Belől: 878. Január 4 én Kedves szeretőm - én rám ne várj mert tégedet nem veszlek el mert tégedet gugás menyaszonak neveznek és úgy csufulnak csokolak és tiszteletei gugás vö legény”. Voltak azonban ennél érdekesebb küldemények is a Monarchia idején, olyanok például, amilyenekről a Tolnavármegye 1899. január 29-én számolt be A má- csai nyulak címmel: „A mácsai nyulak nem afféle közönséges nyulak. Kitűnik ez az alábbi történetből, melynek hírét egyenesen Mácsáról terjesztik. A minap estefelé két nyulat hoztak föladni a mácsai postahivatalba. A tisztviselő átvette az immáron hideg tárgy számba menő állatokat, melyeknek rendeltetési helyét egy nyakukba kötött kemény papirosról lehetett megtudni. Kiállította a feladóvevényt, a nyulakra pedig ráragasztotta a szokásos számot és félretette őket a töbDédapáink víg kedélye bi csomag közé. Azután leült asztalához és csöndesen dolgozott a petróleumlámpa gyér világánál. Egyszerre csak csodálatos dolog történt: a csöndesen pihenő csomagok megelevenedtek és maguktól jobbra-balra gurultak a szobában. A tisztviselő ereiben a boszorkánytánc láttára meghűlt a vér, pedig csak most jött a java a zenebonának. A két nyúl felugrott és eszeveszetten nyargalászni kezdett a szobában. Az egyik az asztalra ugrott, feldöntötte a lámpát, lerúgta a tentatartót és egy pillanat alatt pokoli sötétség lett. A két nyúl pedig folytatta ijedten a nyarga- lászást. Egyszerre rémes csörömpölés hallatszott: a nyulak a postahivatal üvegajtaján kiugrottak a szabadba s eltűntek az éjjeli homályban. A postatiszt valahogyan újra lámpát gyújtott, s ekkor látta, hogy egész szoba fenekestül föl van forgatva, a megszökött nyulak magukkal vitték még címtáblájukat és rájuk ragasztott számukat is. A dolog úgy történt, hogy a nyulakat nem ölte meg a vadász golyója, csak megsebezte. A téli hidegben megdermedtek, de a jó meleg szoba jót tett nekik. Magához tért mind a kettő. Má- csán természetesen nagy szenzációt keltett a különös eset. Most - úgy tréfából - nagy jogi viták folynak: meg kell-e a postának téríteni a két nyúl árát, avagy a föladó köteles-e megtéríteni a kárt, amit nyulai okoztak...” Nyugodtan mondhatjuk, hogy a nyulak új életet kezdtek, amint az már rendesen szokás esztendő fordultán. Új életet kezdett azonban az a férfiú is, s nem is akárhogyan, akiről a Tolnamegyei Közlöny 1884. január 20-án írt. „Veszprémben történt ez a különös história. Házasság, mint a vígjátékokban. Egy bécsi fiatalember vőfélyeskedett egy jó barátja lakodalmán. A lakodalmon megismerkedett egy kitűnő kedélyű, talpig becsületes magyar emberrel. A magyart annyira megkedvelte a német, hogy egyszerre csak azzal a kérdéssel állt elő, hogy van-e lánya? - Van egy lányom Pesten, a nevelőintézetben, már 17 éves. A napokban haza hozom. - Úgy. - feleié a német - akkor én ezennel ünnepélyesen megkérem a lánya kezét. Az apa nem mondott ellent. A fiatalok ma is boldog házasok.” Nem minden házasság volt azonban ilyen szerencsés, sem kies honunkban, sem külföldön. Az utóbbira hozott olyan példát a Tolnavármegye 1904. január 4-i száma, amelyet már csak azért is külön figyelemmel érdemes olvasnunk, hiszen régi barátoknál történt: „Krakkóban a minap egy szenvedélyes kártyás, miután minden pénzét eljátszotta, a feleségét tette föl a blattra és azt is szerencsésen elvesztette. Az asz- szony, egy szép, de markos teremtés, maga is jelen volt a kártyaszobában, és amikor a szerencsés nyerő fölállt, hogy jogait érvényesítse, a nyereménytől olyan hatalmas pofonokat kapott, hogy a nyereményről azonnal lemondott. Az asszony erre férjét vette elő és olyan alaposan ellátta, hogy sebei bekö- tözése végett a mentőállomást volt kénytelen felkeresni, hol a már előbb elmenekült szerencsés nyerővel találkozott". Sokan azt tartják, azért a régi lengyelmagyar barátság, mert sokban hasonlít a két nép lelki alkata. Ha ez igaz, akkor bizonyára akad az előbbihez hasonló magyar történet is. íme egy a Tolnavármegye 1899. január 9-i számából: „Ki halt meg kegyelmeteknél? - kérdik a gazdától. - Az anyjukom. - Lám, lám; sokáig volt beteg? - Elég sokáig. - Aztán hívtak- e orvost? - Mostanig nem, de ha rosz- szabbul lett volna, mégiscsak hittunk volna!” Az ilyen férj aligha nevezhető főnyereménynek. Nem úgy az elmúlt esztendő egyik legnagyobb eseménye, az hogy a Fortuna tizenhárommilliós ajándékkal lepte meg egy kollektiv szelvény tulajdonosát. Tolna megye székhelyén aktuális a dolgot emlegetni, mert 1900. január 19- én hírének címében A szerencsések városa névvel illette lakóhelyünket a Tolnamegyei Közlöny: „Szegzárdot tartják a szerencsések városának, mert rövid 15 év alatt nem kevesebb, mint három főnyeremény esett szegzárdi lakosra. Még emlékezni fognak tisztelt olvasóink arra, midőn a szegzárdi Gruber izr. varrókisasszonyok megütötték a bécsi 400 000 koronás főnyereményt, akik azután elmentek városunk szűk falai közül a nagy város életzajába. Pár évre rá meg Krämer Ármin szegzárdi izr. bádogosmester és borkereskedő nyert 200000 koronát, akinek jótékonyságát több szegzárdi közhasznú egyesület élvezte. Sajnos, hogy a talpig becsületes izraelita polgártársunk csak rövid évekig élvezhette a szép vagyon földi előnyeit. A legújabb szerencsefi Fürst Manó szegzárdi izr. borkereskedő, aki folyó hó 11 -én az osztálysorsjegyen 80 000 koronát nyert. Ezen kívül még másik két szegzárdi birtokos úriember is nyert az elmúlt két évtized alatt főnyereményt, de olyan szépen eltitkolták szerencséjüket, hogy senki se tud bizto'sat a nyert összeg nagyságáról." Volt, aki a kicsit is megbecsülte - például Cikón, ha ugyan hinni lehet a Tolnamegyei Közlöny 1878. január 13-i írásának: „Egy cikói ember különféle összegek miatt végrehajtást szenvedett, s az egyik összeg fél krajcárt is tartalmazott magában. Az illető ember a dolgot nem vette tréfának s azon törte a fejét, hogy miként fizetne ő még fél krajcárt is, hiszen az neki nincs. Kapta magát tehát, fogott egy egész krajcárt, s az baltával kétfelé vágta. Elmegy a községházhoz s nem nevet, egész komolyan a bírónak azt mondván: No, ich will zahlen. S ki is fizette...". Dr. Töttős Gábor A durcás nyeremény (Jankó János rajza)