Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
1987. november 7. 10 NÉPÚJSÁG Jevgenyij Jevtusenko: Kell, hogy kételkedni tudjunk önmagunkban Hát szent lesz, ki szentekhez tolakszik magától? Kétkedni önmagunkban - nem szentségesebb? Tehetséges az, ki visszahőkölni bátor Attól, milyen gyötrően tehetségtelen. Mert kell, hogy kételkedni tudjunk önmagunkban, Hogy kínok konok fogói tépkedjenek, S hogy az éji égbolt az ablakon bebújva halántékunk csillaggal ütögesse le, s a sikongó villamos a szobánkba rontva arcunkon végigszántson kerekeivel, és hogy ama kötél, a horzsoló, otromba, ablakba vágódjon szörnyen, s elevenen. Hogy jöjjön, ha más nem, a legócskább kísértet, jöjjön a megtépázott, rongyos, jelmezes, de még akkor is, ha a kísértet is sértett, az élőknél, tudom, sértettebb úgyse lesz. Kell, hogy legyen bennünk halálos gyávaság, ha megtörjük fecsegések únt hangzavarát, s ha megborotválkozunk, látván mintha sápadt arcunkon a sírhant zöld tűje ütne át. Kell, hogy dadogni tudjunk, ébren lázban égve, Kell kétségbeesés, s ugrás a semmibe, Korunkkal kereken talán csak az beszélhet, Aki már kellőképpen kétségbeesett. Kell a gyávaság könyörtelennek lenni, s kell hozzá megannyi apró könyörület, ha álmesszi célokhoz lépünk közelebb mi, S talpunk alatt a sok csillag csipogni kezd. Kell, hogy abbahagyva minden abrakadabrát, felrobbantsuk magunk, s körülöttünk derű, míg összekotorjuk a sok dirib-darabkát, s kezünk ágy alól ujjanként előkerül. De ha már fel nyoma kodtál szennyből a mennybe, enyhülj mennyhelyeden s tűnődjél el, hiszen, amíg te is itt voltál lenn, igazi szennybe, mennyivel kevesebb volt mindenütt a szenny. Hitvány, ki kételkedni nem tud önmagában! S a teremtő magasra csak olyat emel, Kit a legparányibb lépésnél is kirázhat a bizonytalanság dermesztő hidege. Jobb ütőeret felvágni konzervnyitóval, Jobb pádon aludni korhelyként részegen, mint az összkomfortos hit bármely alkotóban, melyet ki-ki önnön fontosságába vet. Áldott a művész, ki bolond indulatában szétveri szobrait, ha kell egy perc alatt, ki fázik, s éhezik, de nem hisz önmagában, ki csalhatatlansága hitétől szabad. Szilágyi Ákos fordítása Kiállítás születésnapra Egyszer csak megkékült a hó Mözsi-Szabó István festményei mellé Bucsakban, a falu szélén - így hívták Decsen a református templom mellett kanyargó kis utcákat - meg-megálltak a gyerekek, letették háromlábú rajzállványaikat. Figyelték mit mond a perspektivikus ábrázolásról a „rőzsebajszú” tanáruk. Ismét megindultak. A jegenyefák ka- réjozta víz - liba-, kacsaúsztató - partján telepedtek le. Pasztelles készleteiket elrendezték, miután kiválasztotta magának ki-ki a megfelelő „képre-való” témát. Munkához láttak. A tanár meg-megállt a készülő krétarajzok mögött. Értékelés, bíráló gondolatként mondott eligazító, biztató szavakat, tréfásan, derűsen. Az általános iskola képzőművészeti szakkörének tagjai voltak ők, vezetőjükkel Mözsi-Szabó Istvánnal. Mikor? Emlékezésre, visszaszámlálásra a „rőzsebajszú” tanár, festőművész hatvanadik születésnapja kínál most alkalmat. Éppen negyedszázadig juthatunk az időben hátra, amikor a bevezetőben jegyzettek történtek. Hasonló jeleneteknek gyakran lehettektanúi a decsi öreg utcák lakói, mikor a koraőszi, alkonyi fényekben olajfestékkel, vagy szénnel örökítették meg a gyerekek papírlapokon a kígyózó házsorokat. Télidőben a kultúrház kistermében gyülekeztek, akkor grafikai technikákkal, réz- és linóleumkarcolással, metszéssel ismerkedtek. Megtanulták miként kell a festővásznat keretre feszíteni, hogyan szólnak az alapozás szabályai. Művészettörténeti beszélgetések során albumokat, reprodukciókat forgathattak. Mi volt a céljuk? Annyi csupán, hogy környezetükben vegyék észre a szépet. Más szóval, látni tanultak. Ehhez olyan pedagógiai módszert alkalmazott Mözsi-Szabó István, hogy a gyerekek mindig várták a következő szakköri alkalmat. Eljártak együtt múzeumokba is, például a szekszárdiba, ahol megnézték - egyebek között - a tanáruk alkotásaiból rendezett kiállítást. Itt a megnyitó köszöntőben az is kiderült, hogy miért vette fel Szabó István a Mözsi előnevet, továbbá megtudhatták, hogy kik voltak a mesterei, a bajai tanítóképzős évek után. Rudnai Gyula, Szőnyi István, Domanovszky Endre, Barcsay Jenő neve a szakköri órákon is gyakorta elhangzottak. Történt aztán, hogy a rajztanár elhagyta Sárközt és kedvezőbbnek látszó, megbecsültebbnek vélt ajánlatot, hívást elfogadva Fótra költözött, ahol a gyermekváros képzőművészeti nevelője lett. Néhány év múlva, a sors különös játékaként Szekszárd lett Mözsi-Szabó István életének új állomása. A visszatérés, a fogadtatás ígéretes hangulata, a hétköznapok gondjaival, elvárásaival hamar elröppent. A szekszárdi évek alatt a művész új kifejezési formát, eszközt keresett. Takácsok utódjaként megismerkedett a szövés technikájával, tapasztalatait saját készítésű szövőszékeivel együtt átadta a panelházak szűk lakásaiban élő, díszítő kedvű leányoknak, asszonyoknak. A székely festékesek egyre szélesebb körben váltak népszerűvé, de a festőművésztől a hivatal irányította közvélemény azt várta, hogy fessen. Ennek hatására egyszer csak megkékült a hó Mözsi-Szabó István festményein, amelyek a szekszárdi műteremben készültek. Egyéni ízzel, korábban nem használt színnel merevült képpé a téli világ. Teljesen új - mondhatni - festői korszaka következett Mözsi-Szabó Istvánnak, új lendületet adott életének, ha tetszik szolgálatának, mert amint azt többször hallhattuk kiállítási megnyitó- beszédekben, ő nem a művészetből, hanem a művészetért élt. Ez új erő mozdulásra kényszerítette, nagyobb tettekre serkentette. A főváros közeléből, Fótról induló visszatérési folyamat talán bevallatlanul már akkor Bogyiszlót célozta - ahol 1951-ben indult pályája - mert az 1980-as években itt épített műtermes családi házat, a Duna holt ágának partján. Itt indította útjára a „Halászat Bogyisz- lón”, a Bogyiszlói halászállás”, a „Bo- gyiszló szigete”, a „Lakodalom Bogyisz- lón” című festmények mellett a „Régi tolnai Dunát”, a völgységi csobáno- zást, vagy az erdélyi emlékeket idéző „Csergeványolót", az „Antalok patakát”, a „Vigyázó tornyokat”. Amit ezekkel a képekkel örökül hagy, az nem más, mint egy eltűnő életforma jellegzetes pillanatainak színes, képi leírása. Ezt értékelen- dőn akadnak, akik kevésnek tartják, mások a rohanó percek hangulatának hitelesen, meggyőzően fogalmazott vallomásának minősítve állnak meg újból és újból Mözsi-Szabó István alkotásai előtt, így van ez a most októberben megnyílt szekszárdi önálló tárlatával is. A díszes katalógussal is jelezni kívánták a rendezők azt a tiszteletet, amit Mözsi-Szabó István, a népművelő, a pedagógus, a festőművész, az utóbbi évtizedben munkásságával kivívott magának. A Babits Mihály megyei művelődési központban rendezett kiállítás november 15-ig tekinthető meg. DECSI KISS JÁNOS Fiatal költők az NDK-bő! Peter Biele: A tetőfedő Kezdetben volt az erdő, évei erejével fedte be önmagát és lett halhatatlan. Az első ember felszabdalta az öröktölvalót és tetőt ácsolt gondolatainkra. Holger Hasé: Ébredés Köd bókol az ágakon. Pihékről cseppek gyöngyöznek. Melleid megcsókolom. Hajadnak, ím a reggel ajándéka: egy foltos juharlevél. Megnyugvás Védett lombkoronák, csitri fecskék feletted. Friss széna lábaidnál. Hagyják, hogy várakozz. Várta! Elcsevegnek a rekettyebokorral, a tágos szérűvel. Kedvelik őket, nekik ajándékozzák ajkaid párás melegét. Elveszetten Ablakom üvegén leltem félsorodra hűvös eső után: MÁR NEM SZERETLEK. Az íráskép üvöltött. Az üres arcok lebujába menni, Almabort rendelni a három szó leöblítéséhez. Szívószálat rágni öntudatlan, amely már nem kell senkinek. Eduard Kucharek: Esemény Az óriást villám sújtotta bár szálaival tartja még magát. Sebébe eső szivárog, nap aszalta feszültsége egyre nő. Szálai lassan megpattannak, megdől, recsegve elszakad a többi fától, felbukik, és csönd. Németből fordította: Bayer Béla Oleg Nazarov: Különös emberek Osztályunkon a munkanap egyformán kezdődik: Jeronyin, a technológus végignéz a szobán és jelenti:- Szergej Nyikolajevics, Szerjabkin megint nincs itt.- Na és hol van? - kérdem. - Még tartozik a negyedéves jelentéssel.- Nem tudom - rándít a vállán Jeronyin. - Valószinűleg közügyekben távozott. Elmenjek megkeresni?- Menjen - felelem, és munkámba mélyülök. Öt perc múlva Glinyenko a számvivő emelkedik fel.- Szerjabkin nincs, Jeronyin elment... - mondja elgondolkozva, és az ablakpárkányon álló kaktuszhoz fordul. - Megkeressem őket, Szergej Nyikolajevics?- Keresse - válaszolom. Újabb öt perc elteltével Makariscsev, a tervező pattan fel.- Szergej Nyikolajevics, ez igazán példátlan! Engedjen el, megkeresem őket! Élve vagy holtan, de mindhármukat idehozom.- Inkább élve - intem hidegvérrel. Ez a Makariscsev nagyon lobbanékony, folyton le kell hűteni. Makariscsev kirohan a szobából. Ketten dolgozunk tovább; én és osztályunk büszkesége, Ahmedov, aki a laboráns szerény tisztét tölti be. Végül már ő sem bírja tovább.- Szergej Nyikolajevics! - buzdul fel. - Öt perc múlva mind itt vannak. Ismer engem. Persze, ismerem. Ahmedov is elmegy. Felállók a fotelból, az ablakhoz megyek, lenézek az utcára. Ott a túlaoldalon a söröző cégtáblája csillog: „Appenninek”. Üvegfalai nem tudják elrejteni előlem munkatársaimat, Jeronyint, Szerjabkint, Glinyenkot és Makariscsevet. A sarokban ülnek körül egy asztalt. Egy perc múlva Ahmedov is csatlakozik hozzájuk. Már látom is, ahogy átszalad az úttesten. Akkor felsóhajtok, a hűtőszekrényhez megyek. Kiveszek két üveg sört, óraláncommal felnyitom, és karcsú pohárba töltöm. Szememet lecsukva újra elhelyezkedem a fotelban.- Különös emberek - gondolom. - Hogyan lehet jobban szeretni a csapolt sört, mint az üvegeset? Horváth Lilla fordítása Részlet a „Lakodalom Bogyiszlón” című képről
